Generációk üdülőhelye

Neszebár

Fotó: dreamstime

Hullámok, aranyló homok, tenger gyümölcsei – ami a mai tömegturizmus idején már kevésbé kuriózum, a nagyszüleink számára még az volt. A rendszerváltás előtt a piros útlevéllel rendelkező nyaralni vágyók inkább csak a román, a bolgár és három évente a jugoszláv tengerpartra jutottak el.
„Látni a tengert csodálatos volt”-  meséli a 78 éves nagyanyám az első fekete-tengeri élményeit a hetvenes évek végéről, amikor egy kislány fiatal anyukájaként még nem is sejthette hogy unokája, aki most ezeket a sorokat írja, apai ágon bolgár lesz. Teljesen mást jelentett neki a Napospart akkor, mint mondjuk nekem most, vagy a helyieknek akármikor is.

„A magyarok, kelet-németek, csehszlovákok számára akkoriban Bulgária volt az elérhető legjobb mediterrán klímájú hely, nagyon jó volt nézni a hullámokat az üdülőnk erkélyéről és beszívni a finom sós levegőt’’- nosztalgiázik a mamám, miközben a régi fényképeket nézegetjük. „A rózsaolaj illatát még mindig az orromban érzem’’- mondja és jót nevet a vicces szituációkon amik abból adódtak, hogy a helyiek velünk ellentétben fejcsóválással jelzik az igent és bólintással a nemet. 

„Beültünk a Skodába és elindultunk maszekban, Jugoszlávián keresztül 70 USA dollárral a zsebünkben amit központilag kaptunk” kapcsolodik be a 85 éves nagyapám.” Nekem ez a 21. században a fapados légitársaságok és szabad pénzmozgás világában szinte már elképzelhetetlen. „Egyszer úgy jártunk, hogy Bulgáriába érve vasárnap kifogyott a benzinünk és nem volt nyitva egy benzinkút sem – folytatja a nagyapám. Még szerencse, hogy egy vendégszerető helyi lakos megkönyörült rajtunk és töltött ingyen pár litert a sajátjából, hogy eljussunk az üdülőnkig. Itthon még a bolgár kultúrházban segítettek a szállás foglalásában pontos nevekkel és helyekkel” – meséli a papám, és nem igazán tudja átérezni, amikor azt magyarázom, hogy milyenek is manapság az internetes szállásfoglaló rendszerek, ahol online lehet több ezer lehetőség közül választani, már Bulgáriában is.
Régen ez másképp volt, mert a bolgár művházban a Népköztársaság útján (ma Andrássy út) azt is megsúgták nekik, 1979-ben, hogy vigyenek egy pár üveg Unicumot, mert azzal szinte mindenkit le tudnak kenyerezni a tengerparton. Csodák csodája így is lett. „Az Unicumnak köszönhetően jutottunk be egy elit jacht klubba, külön ajánlással és oda jártunk minden nap ebédelni – meséli tovább a nyaralást a nagyapám. Ez a hely pártmoguloknak volt fenntartva, ám az Unicum megtette a hatását, és drága sem volt – kacsint rám. Ott ettem először tengeri herkentyűket, mint például cacát (apró sós tengeri hal).
A víz már akkor is  szennyezett volt, egyes napokon az olajfoltok miatt nem lehetett fürödni -teszi hozzá és csodálkozva hallgatja,  hogy manapság a japán sushi a sláger az Arany- és Naposparton és hogy a mára sokkal tisztább Fekete-tenger, több helyen is kitűnő Európai Uniós minősítést kapott. „De hát hol volt akkor még az EU! Mennyit változott azóta a világ” –  mondja ő, aki már annyi politikai rendszert és szituációt megélt.

Édesanyám gyermeki emlékezetében leginkább az maradt meg, hogy a bolgárok kedvesek voltak és szerették a magyarokat. Akkor még nem is sejtette, hogy egyszer majd még évekig fogja élvezni az ország vendégszeretetét, feleségként. A gyerekkori bolgár tengerparti élményeiből a pottyantós WC és a boza nevű barnás komló ital ragadt meg neki a legjobban, amit először kakaónak vélt, és mikor megkóstolta, azonnal köpte is ki a romlott ízű italt. A legviccesebb az volt, hogy a mosdókban a női részlegre az volt kiírva ciril betűkkel: zseni. Ez a szó bolgárul a női nem képviselőit jelenti. Annyira megtetszett neki a bolgár tengerpart, hogy érettségi ajándékként évekkel később azt kérte, hogy újból elmehessen a Napospatra a barátnőivel. Itt ismerkedett meg apámmal.

Valamilyen szinten tehát, a bolgár tengerpartnak is köszönhetem létemet, bár sokáig nem voltam nagy rajongója, inkább a hegyek vonzottak. Gyerekként a szófiai üres boltokat látva – merthogy  az áru a part menti kirakatvárosok üzleteibe került, hogy fenntartsák a dübörgő szocializmus látszatát -, kifejezetten haragudtam a tengerpartra. Később, a ’90- es évek végén, tinédzserként visszatérve a Napospart Riviérája már szocreál retrónak tűnt, főleg úgy, hogy többször is „volt szerencsém” tipikus tengerparti gyomorfertőzéses vírusokhoz az igencsak kérdéses higéniás körülmények miatt. A legutolsó betegeskedést megelégelve közel 10 évig nem is mentem a bolgár tengerpart közelébe, egészen tavaly nyárig egy esküvő miatt.

Bár sokat olvastam az elmúlt évek fejlesztéseiről, a változások mértéke még engem is meglepett.  Időközben sikerült annyira kiépíteni régiót, hogy az óriási, vadonatúj szállodakomplexumokat méltán nevezik a spanyol vagy olasz nyaralóhelyek riválisainak. A Napospartot a széles szórakozási kínálatnak köszönhetően a mai fiatalok a buliközpont Mallorcával és Ibizával emlegetik egy lapon. A ciril betűket leszámítva a terület lehetne bármelyik turistaparadicsomban. 2012-ben közel 9 millió turista látogatta meg Bulgáriát, ezzel töretlen az évek óta tartó növekedő tendencia. 2011ben a turizmus bevétele 2,7 milliárd euró volt, az ország GDP-jének szinte egyetlen húzó szektora, munkahelyet biztosítva sok ezer helyi számára.

Az évtizedekkel ezelőtt épült szocreál hoteleket nagyrészt felújították, a sok fiatal mellett rengeteg a nyugat-európai nyugdíjas is, akik éjszakába nyúlóan vígan kaszinóznak és retró számokra ropják a táncot. A német, francia és osztrák nyugdíjakból jómódúan, gondtalanul élhetnek a bolgár tengerparton.

Ahol egykor érintetlen, homokos part volt buja növényzettel, ott most szállodák és éttermek emelkednek. Amerre csak a szem ellát épületek teszik az egykor vad balkáni környezetet műviessé. A környezetvédők már több kampányt is indítottak a tengerparti környezet és kultúra megvédéséért, de a sokszor átgondolatlan építkezések tovább folytatódnak. A bolgár tengerpart annyira megváltozott, hogy még maguk a bolgárok sem igazán ismernek rá. Amikor újságíróként azokról az időkről kérdezősködtem, amikor Neszebár és Sozopol még nem turista attrakciók színhelye volt, és amikor még Várna körül a hotelkomplexumok helyén még zöldellő dombok voltak a legtöbb bolgár nosztalgikusan elmosolyodik.

Kirillel, az 1970-es évek, Gyerekekkel a tengerparton című, kultikus bolgár sorozat egykori kölyökszereplőjével, egy szófiai konferencián találkoztam. Kicsit olyan volt ez a film, mint nálunk a Szomszédok, a bolgárok anno ezt – az amúgy egyetlen vetített – sorozatot követték lelkesen. A mostanra már a negyvenes évei végén járó, befutott rádiós műsorvezető stílusosan arról beszélt a konferencián, hogy mit jelentett neki annak idején gyerekként a tengerpart, és hogyan élik meg most a fiai ugyanazokat a helyeket a 21. században.”A  ’70-es években a tengerparti nyaralás fontos volt, az egész család erre készült egész évben – kezdi az egykori gyereksztár. Persze a forgatások miatt mi inkább dolgozni mentünk oda, de a szünetekben volt lehetőségünk pancsolni is. Ittuk az isteni bozát, utána pedig látogattuk az emblematikus  pottyantós WC-ket – meséli nevetve. A testvéreim úttörő táborok keretében jutottak el a tengerpartra, ahol katonás rendben sípszóval csak 5-5 percet fürödhettek a tengerben. Ehhez képest én a fiaimat aquaparkokba viszem és sokszor inkább csak az all inclusive szállodánk medencéjében úszkálnak, mert nyafognak, hogy bemegy a homok mindenükbe és hogy túl sós a víz. Próbálnám leszoktatni őket erről a kényeskedésről, de ők már wifizni szeretnének strandolás közben, amíg mi anno boldogan elvoltunk a homokvár építéssel. Hiába, változnak az idők! Azóta a bozát is felváltotta a Coca-Cola, sokszor pedig olcsóbb eljutni Tunéziába mint a saját tengerpartunkra. Jó ez a modernség, de én szerencsésnek tartom magam, hogy gyerekként láthattam a régi bolgár tengerpartot.”

Írta: Batkov Szilvia

Fotók: Batkov Szilvia szívességéből