A szegénység elleni harc világnapján

Fotó: dreamstime

Magyarországon 1996 óta emlékeznek meg a szegénység világnapjáról, melynek gondolata eredetileg a francia Joseph Wresinski francia katolikus paptól (1907–1988), az ATD (Negyedik Világ Mozgalom), a „szegények egyháza” alapítójától származik. A spanyol anyától és lengyel apától származó pap mélyszegénységben élő családban nevelkedett, és gyermekkori élményei nemcsak hivatását, de egész életét meghatározták. Ötvenéves volt, amikor megalapította világmozgalmát, ami az önkéntesei révén ma már, mintegy harminc országban segít a legrászorultabb embertársainkon. Joseph atya életművének elismeréseként nyilvánította az ENSZ október 17-ét a szegénység elleni küzdelem világnapjává.

„Valahányszor férfiakat és nőket arra ítélnek, hogy súlyos szegénységben éljenek, emberi jogok sérülnek. Magasztos kötelességünk, hogy erőink egyesítésével biztosítsuk a jogok érvényesülését” – mondta 1987-ben Joseph atya.

A szegénység elleni globális szintű küzdelmet akár sikertörténetnek is nevezhetnénk. Amikor a világnap gondolata megszületett, a fejlődő országok lakosságának még csaknem fele élt a szegénységi küszöb alatt; 2008-ban már 24, 2010-ben pedig 22 százalékra csökkent. A helyzet tehát javul, hiszen ma csaknem háromnegyed milliárddal kevesebb ember él rendkívüli szegénységben, mint 1992-ben. Ám mielőtt örvendeznénk a javuló adatok felett, jusson eszünkbe, hogy az ENSZ friss statisztikái szerint ma a világon 1,2 milliárd ember él mélyszegénységben. És nehogy azt higgyük, hogy ez a szörnyű élethelyzet csak a fejlődő világot sújtja! Az Európai Unió polgárai közül minden hatodik a szegénységi küszöb alatt tengődik.

A földkerekség leggazdagabbnak tartott országában, az Amerikai Egyesült Államokban, 2012-ben a lakosság 15 százaléka tartozott ide – hétből egy amerikai, azaz mintegy 47 millió ember! Magyarországon a teljes lakosság 14 százaléka, de a gyermekek 25 százaléka él szegénysorban.

Mást jelent persze a mélyszegénység az afrikai Kongóban, és mást egy hátrányos helyzetű magyar kis faluban. Afrikában a nincstelenségben élő gyermekek fele meghal.

Európa közepén egy szegény családban nem jut az asztalra mindennap meleg étel, sokszor hideg vacsora se nagyon, a testvérek egymás kinőtt ruhájában járnak, és ha a legnagyobb kinövi a télikabátot, akkor csak a templomi vagy az önkormányzati ruhaosztásban lehet bízni, különben nem tud a gyerek iskolába járni hidegben. Fűtés, meleg víz nincs, mert nem jut pénz tűzifára, és meglehet, a villanyt is kikapcsolják, annyi az elmaradt számla.

Valóban más ez a szegénység, mert itt nem muszáj belehalni, muszáj viszont megalázó körülmények között élni. Úgy, hogy bizony, tényleg jogok sérülnek, emberi jogok, az emberi méltósághoz való jog, például.
S talán a legborzasztóbb, és egyben a legfelkavaróbb tény az a „világszegénység” dolgában, hogy a legszegényebb emberek a legmegalázóbb, emberhez leginkább méltatlan körülmények között, gyakran a leggazdagabb országokban élnek.

A National Geographic magazin mostani, 2013. októberi számában megrázó cikket olvashatunk Kongóról. Fekete-Afrika legnagyobb országa elképesztően gazdag olyan ásványkincsekben, amelyek a modern nyugati világ motorjai, a 21. századi információs technológia, az elektronika és az autóipar, a hadiipar és repülőgépipar legfontosabb nyersanyagai. Jószerint belefulladnak az aranyba, a tantálba, a rézbe, ónba, kobaltba és gyémántba, ám az ország lakosságának fele mégis elképzelhetetlen mélyszegénységben él. Ezer meg ezermilliárd dollár tetején ül néhány dúsgazdag klán, hadúr és érdekcsoport, ám hiába a mérhetetlen kincs, a népet örökös nyomorba taszította a polgárháború és a bányamonopóliumok tulajdonosainak lelketlensége.

A szegénységnek ma már mértékegysége is van: a szegénységi küszöb, ami mindenütt más és más. A svéd szegénységi küszöbhöz tartozó havi jövedelem nagyjából megfelel egy bangladesi középpolgár keresetének, Eritrea szegényeinek havi bevételéből Magyarországon tán két napig se húznánk.

Vannak viszont helyek ezen a Földön, ahol egyáltalán nincsenek szegények – igaz, gazdagok sem. Alaszka közepén, mindentől távol, a vadonban, egy aprócska prémvadász településen mindenki szegény. Ám egyben mindenki gazdag is. Az alig néhány tucatnyi házból álló település valamennyi családja maga dolgozik meg minden falatért, minden szálka gyújtósért és az utolsó töltényért. És ha az egyik vadász szerencsével jár, és elejt egy sok száz kilós jávorszarvast, akkor mindenkire gondol. Ad a húsából a többieknek is, hisz’ meglehet, holnap éppen ő maga lesz az, akit elkerül a szerencse, de egészen nyugodt lehet afelől, hogy kap segítséget a másiktól.

Nincs szegénység ott, ahol az emberek gondolnak egymásra, ahol azok, akik éppen megtehetik, segítik kevésbé szerencsés sorstársaikat. Mert tudják: holnap talán éppen ők szorulnak majd segítségre.

Joseph atya gondolata itt válik kerek egésszé. Világunk gazdagabbik felének elemi kötelessége, hogy gondoskodjék a szegényebbik feléről. Nekünk, a fejlett, és viszonylagos jólétben élő nyugati civilizáció tagjainak kötelességünk, hogy gondoljunk azokra, akik számunkra elképzelhetetlen nyomorban tengetik mindennapjaikat. Gondoljunk rájuk akkor, amikor kidobjuk a szemétbe az ételmaradékot, amikor a kukában landolnak a megunt vagy kinőtt ruhák, a mi értékítéletünk szerint már elhasznált holmik. Vagy éppen akkor, amikor valójában fölöslegesen cseréljük le az egyébként tökéletesen működő mobiltelefonunkat, tévénket vagy laptopunkat… Nekünk, egyszerű, hétköznapi embereknek talán valóban nem könnyű hathatósan tennünk azért, hogy a nyugati világ elképesztő túlfogyasztásának gátat szabjunk, az élelmiszerek, az ivóvíz, az alapvető fogyasztási cikkek nagy részét ne herdáljuk el, s az imigyen felszabaduló erőforrások ne a mi gazdagjainkat tegyék még gazdagabbá, hanem a világ szegényeit kevésbé szegénnyé. Nem könnyű, de talán nem lehetetlen! Első lépésként pedig gondoljunk azokra, akik ma is, holnap is, örökké nélkülöznek, emberhez méltatlan körülmények között élnek – és ne csak október 17-én!

Írta: Horváth Árpád