Robert Capa – ahogy még sohasem hallottuk

A Capa-hagyatékot kezelő Nemzetközi Fotográfiai Központ (ICP) 2013. október 22-én, Robert Capa születésének 100. évfordulóján, nyilvánosságra hozta a nemrég előkerült, egyetlen rádióinterjú felvételét.
Játékos terem a Magyar Nemzeti Múzeum Kiállításán
Fotó: Kardos Judit
A fotográfus hangját nemcsak innen ismerhetjük. Egy 1946-ban forgatott amerikai filmben (Temptation) egyiptomi szolgát alakított, aki néhány másodpercig pár jelentéktelen szót ismételgetett. Az egykori Friedmann Endrétől a szereplés ugyanis általában nem volt idegen. Az 1934. július 4-i VU címlapján (népszerű francia képes folyóirat) A bumerángos gyilkos című, folytatásos bűnügyi történet főszereplőjeként jelent meg, színészként.
A VU magazin 1934. július 4-i címlapja /Morocz Csaba Photographies / ParisGlobe.
Fotó: Kardos Judit/ Robert Capa / A Játékos című kiállításból
A most közzétett hangfelvétel azonban nem a szereplés vagy a hangszín miatt érdekes, inkább azért, mert Capa gondolkodásáról – a jó sztorikon kívül – az is kiderül, hogyan tekintett a fotográfusi szakmára: „Sosem tudhatjuk, hogy díjnyertes fotót készítettünk-e, mert amikor fényképezünk, majdnem minden kép egyforma és a díjnyertes fotó a szerkesztők fejében születik meg az emberekében, akik látják…”
Vagyis annak, hogy egy fotó mitől kel külön életre, számtalan oka lehet. Kiváló példa erre A milicista halála címen világhírűvé lett felvétel, melyről Capa is szót ejt a műsorban, mondván, nem hitte, hogy különösebben jó képet csinált, amikor – állítólag a feje fölött tartva a kamerát – exponált. Három hónappal később azonban megtudta, hogy a fotó épp halála pillanatában ábrázol egy embert. E megjegyzéssel talán leginkább arra az egyszerű igazságra utal, hogy a lapszerkesztés csapatjáték. Ennek a csapatjátéknak pedig része a fotóriporter, a képszerkesztő, a lapszerkesztő, de még az olvasó is. A tudatos választások, kiemelések, vágások és kihagyások mellett ráadásul ott a szeszélyes szerzőtárs is, a véletlen.
Az interjúban Capa óva int a leegyszerűsítéstől. Ezt teszi akkor is, amikor a fejekben húzódó vasfüggönyről vagy amikor a pókerről beszél. Érdemes felidézni egy rövid részletet a felvételből:
Capa: –…ekkor ismerkedtem meg a pókerrel.
Riporter1: – A kártyajátékkal?
Capa: – Nem, az észjátékkal.
Riporter2: – A szerencsejátékkal.
Capa: – Nem, nem! Ez észjáték. Az önpusztítás férfias művészete, ahogy mi hívjuk.
A hangfelvételen éppúgy, mint a Nemzeti Múzeum kiállításán megjelenő póker tehát, nem egyszerűen szerencsejáték. A játékos sem csupán egy – magát kiválóan reklámozó – világfi. Olyan ember, aki sokszor és sokat kockáztatott és rengeteget vesztett életében, de mégiscsak megtanult nagyon rossz lapokkal ügyesen játszani.
Írta: Fisli Éva