Legurultunk a földi pokolba

Utunk legnehezebb és legviszontagságosabb szakasza Kaliforniában, a Mojave-sivatag közepén található Death Valley Nemzeti Park kegyetlen helyszíne volt. Kerékpárral felfedezni egy vidéket mindig is különös élmény. A jármű egyszerűségéből adódóan a legközelebb lehetünk a körülöttünk lévő világhoz, ugyanakkor semmi védelmet nem nyújt utasának. 

„Ez itt nem egy tipikus sivatag, és nem is egy átlagos nemzeti park. 1,4 millió hektárt ölel fel Kalifornia délkeleti részén. Ez az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti parkja és messze a legextrémebb” – pörögtek előttem egy természetfilm bizarr képkockái.  „Nincs még egy ilyen forró, száraz és zord hely a nyugati féltekén. A Halál-völgy kegyetlen küzdőtér. Egy sivatag, amely nem ismer kegyelmet.” Háromszor néztem meg a filmet és egyre jobban tetszett.

– Ez totál őrültség! – tombolt a racionális énem – Nem lehet megcsinálni!

És mégis, minél tovább, s minél többször néztem végig az ijesztő képkockákat erről a kopár, világvégi tájról, annál inkább úgy voltam vele: Ki kell próbálni! Csak akkor tudhatjuk meg, hogy milyen is valójában. A völgyről számos történet kering. Nevét a kaliforniai aranyláz idején kapta bevándorlóktól, akik eltévedtek és majdnem odavesztek a völgyben. 1849 októberében egy 120 szekérből álló karaván letért az útról, hogy levágjanak 800 kilométer kerülőt. Az első akadályoknál többségük visszafordult, de húsz szekér továbbhaladt. Két hónapig bolyongtak hegyeken át és a forró homokon, mire a Halál-völgyébe értek. A völgyön túlra nem tudtak átjutni, ezért az igavonó ökröket levágták, így élelemhez jutottak, szekereiket pedig felhasználták tűzifának, hogy húst süssenek rajta. Gyalogszerrel indultak tovább és végül sikerült kijutniuk. Egyikőjük még visszanézett és a „Goodbye, Death Valley!” szavakkal búcsúzott. A névre azóta is rászolgál a völgy. Szinte minden évben áldozatául esik néhány elővigyázatlan turista, aki alábecsüli a sivatag erejét. Ha vizük elfogy, egy óra leforgása alatt, hatalmas kínok között távoznak az élők sorából.

2013. augusztus tizenegyedikét írtunk. Délután egy óra múlt néhány perccel. Hiába húzódtunk Stovepipe Wells (a völgy fenekén található párházas falucska) apró boltjának árnyékába, a forró déli szél szinte felperzselte bőrünket. Mintha egy bolond szórakozna a hajszárítójával a szaunában! Harminchat kegyetlen kilométer mögöttünk, harminc pedig még előttünk. Ezen a kihalt, kopár világvégi tájékon nem tudtunk megpihenni. Szívünk szerint mennénk, robognánk tovább innen, de nem lehet. Még nem! 46 fokban azért nem kéne nekivágni a hátralévő harminc kilométernek!

Aznap kora hajnalban hagytuk el egyszerű, sivatagi táborhelyünket, egy rövid kaptató után, 924 méterrel a tenger szintje felett értük el a peremet. A környező kopár hegyek élénk színei ragyogtak a hátunk mögött nemrég felkelő Nap erős sugarainak fényében. A szél még nem járt, az enyhe, száraz levegő kellemesen csapott az arcunkba, de tudtuk, hogy a következő huszonnyolc kilométeren mindez végérvényesen meg fog változni, hiszen megkezdődött a száguldás a „pokolba”. Az út nem túl meredeken, de határozottan ereszkedett, a fölénk tornyosuló kopár hegyek között. Itt még nem éreztük a „halál szelét”, de rohantunk feléje megállíthatatlanul. A völgy egyre jobban kiszélesedett. Bal oldalt világossárga színű, bordázott sziklák tűntek fel, teljesen elütöttek sötétbarnás, szürkés környezetüktől. Mintha az emberi bőr mikroszkopikus képét néztük volna, olyan tagoltak, ráncosak voltak. Ez a híres Zabriskie Point nevű kilátó!
Ahogy lefékeztük a bringákat, rögtön megéreztük.a 37 Celsius-fokot – állt a digitális kis hőmérőm kijelzőjén, reggel fél kilenckor, már majdnem a völgy alján jártunk.

Hosszú percekig csodáltuk a különböző színű és formájú sziklák harmóniáját ezen a kietlen vidéken. Egy kis kaptatóval kis kilátóhelyhez jutottunk, ahonnan mindez teljes szépségében tárult elénk. Az alattunk elterülő szikla anyaga aleurolit (iszapkő), ami szárazon kőkemény, semmilyen növény nem képes gyökeret ereszteni bele, ám ha nagy ritkán eső éri, akkor felpuhul, s a nagy sebességgel a völgybe áramló víztömeg könnyedén barázdálja felszínét, saját ízlése szerint.
Előttünk teljes szélességében maga a völgy. Tisztán látszott a hatalmas sómező élettelen feneke. A tavaszi esőzések után sós tavak keletkeznek a völgy aljában, ezekből nyáron elpárolog a víz és marad a száraz meder.

Innen még három kilométert lejtettünk az ötven méterrel a tengerszint alatt elterülő zöld oázisig. Ez hivatalosan a Föld legmelegebb lakott települése: Furnance Creek. Ahogy elértük, mindent elfelejtettünk, amit eddig a Halál-völgyről hallottunk. Modern, légkondicionált látogatóközpont, hatalmas, árnyas kemping, éttermek, szállodák, golfpálya. Tényleg ez lenne a Föld legbarátságtalanabb helye?

Földrajzi értelemben a völgy két meredek falú, majdnem háromezer méter magas hegylánc közé ékelődik, lefolyástalan medencéjének legmélyebb pontja 86 méterrel van a tengerszint alatt. Lényegében egy kihalt, lefolyástalan, sós síkság. Mély, száraz és forró. Innen a Csendes-óceánig még három hatalmas hegylánc húzódik észak-déli irányban, ezek megfogják a csapadékot. Itt szinte soha sem esik az eső. A magas, kopár sziklafalak pedig úgy működnek, mint egy óriási, természetes sütő.  Felüdülésre még éjszaka sincs lehetőség. Állandósul a 45–50 Celsius-fokos csúcshőmérséklet. Itt mérték a legmagasabb havi átlaghőmérsékletet: 48,9 Celsius-fokot. 2012-ben megkapta a Föld legmelegebb helye címet is. A rekordot 1913. július 10-én mérték: 56,7 Celsius-fokot a Furnance Creek kicsiny mérőállomásán. A korábbi csúcstartó 58 Celsius-fokos líbiai hőmérsékletről kiderült, hogy a mérést elavult műszerrel végezték, így azóta is a Halál-völgy a csúcstartó.
Bőséges reggeli és vízkészleteink feltöltése után vágtunk neki annak a harminchat pokoli kilométernek, melyet a tenger szintje alatt, a völgy fenekén tettünk meg Stovepipe Wellsig.
Tombolt a déli szél, a növényzet eltűnt, sötét színű út bontotta meg a kopár, szürkés, kavicsos talajt. Előttünk a végtelennek tűnő halott völgy, kétoldalt hatalmas hegyek vibráltak a hőségben. Bőrünk teljesen száraz volt, a forró levegő egy pillanat alatt felszárította verejtékünket. Félóránként egy–másfél liter vizet ittunk. Lassú, egyenletes tempóban, némán tekertünk előre.

A völgy közepén Tamás defektet kapott. Mintha egy főzőlapon álltunk volna, később megtudtuk, hogy egy átlagos nyári napon 80–90 Celsius-fokra melegszik fel a völgy talaja. Kis hőmérőm 46,7 fokot mutatott a fekete színű bringán akár tojást is süthettünk volna, a gumi pedig szinte lefolyt a felniről. A javítás után, kis idő múlva, már újra tekertünk, és délután egy órára a kis falu boltja elé érkeztünk.

Kényszerpihenőnk este hét óráig tartott. A 42 fokban elindultunk, pár perc alatt elolvadtak kulacsunkban a boltostól ajándékba kapott jégkockák, közben a végtelennek tűnő egyenes út szép lassan kiemelt minket a földi pokolból.

Késő este értük el a 674 méteres magasságban található Emigrant Campground egyszerű táborhelyét. Hátunk mögött tudva a pokoli katlant.

Írta és fényképezte: Puskás Zoltán