Alajos, Leila2021. június 21., hétfő
Kultúra

Krím – két korona ékköve

National Geographic Magyarország

Oroszoké volt, ukránoké lett, a vasárnapi népszavazáson pedig arról döntöttek, hogy az Ukrajnához tartozó autonóm terület csatlakozzon Oroszországhoz. A magazin 2012 áprilisában megjelent cikkét olvashatják az akkori helyzetről.

Írta: Cathy Newman 
Fényképezte: Gerd Ludwig

A múlt mindenütt jelen van Szevasztopolban.

Fennen díszeleg a zászlórudak tetején, a hazafias ünnepségekre emelt tribün mellvédjén, de nem tűnt el a háborús emlékművekről, az utcák névtábláiról sem: Lenin tér, Sztálingrádi hősök útja, Moszkva mozi. Bizony, a múltat idézi még a gőzölgő borscs leves is…

 „Ez orosz borscs! Nincsen benne fokhagyma meg szalonna, mint az ukránban” – jegyzi meg Galina Onyiscsenko, míg porceláncsészében kitálalja elém a céklából, répából, krumpliból főzött, kaporral ízesített „nyári” borscsot, a helyiek kedvelt ételét.

 A búzavirágkék szemű, feltornyozott ősz hajat viselő, szigorú tekintetű 70 éves nagyi az imént kaptatott föl negyedik emeleti lakásába. Délelőtt még szovjet haditengerészeti lobogót lengetve masírozott a Lenin utcán, a szívének oly kedves Fekete-tengeri Flottát éltetve. „Szevasztopol orosz város. Sohasem fogunk beletörődni, hogy az ukránok lettek az urak!” – bizonygatja hevesen.

Bár Galina alighanem protestálna, V. V. Pohlebkin orosz élelmiszer-történész szerint a borscs eredetileg ukrán eledel. S bármennyire lázadozik is Galina, Szevasztopol (és az egész Krím is) ma már Ukrajnához tartozik.

A Fekete- és az Azovi-tenger ölelésében, nagyjából Provence földrajzi szélességén fekvő félsziget épp olyan, akár egy vékony láncon függő gyémánt – csak a keskeny Perekopi-földszoros köti össze Ukrajna testével. Buja növényzetű és kellemesen meleg tájaival, napfényben szikrázó sziklákkal tűzdelt, kanyargó tengerpartjaival hajdanán az Orosz Birodalom ékszere, a Romanov cárok, majd szovjet pártfejesek kedvelt pihenőhelye volt. S ugyan a hivatalosan Krími Autonóm Köztársaságnak nevezett területnek ma saját parlamentje van, fővárosa, Szimferopol valójában Kijevből kapja az ukázokat.

Noha a Krím földrajzi és politikai értelemben Ukrajnához tartozik, szellemileg és érzelmileg inkább Oroszországhoz húz. Ez pedig – ahogy egy újságíró megjegyezte – „sajátos okot ad az ukránoknak arra, hogy idegeneknek érezzék magukat saját országuk területén”. A Krím ugyanakkor az emlékezet tartósságát példázza – azt, hogy miként él tovább, a jelent felforgatva, a múlt.

Jurij Perov, az ukrán flotta kadétja, busszal tér vissza a laktanyába a győzelem napi dísszemle próbája után.

Galina 14 éves kislány volt, amikor a szovjet kommunista párt főtitkára, Nyikita Szergejevics Hruscsov 1954-ben – jó szándéka jeléül – a félszigetet Ukrajnához csatolta. „Törvénytelenül – jegyzi meg Galina. – Nem tartottak népszavazást, nem volt hivatalos közlemény. Egyszerűen csak megtörtént.” De vajon mi járhatott Hruscsov fejében?

„Semmi! Ugyan már, nem volt abban egyéb, csak káposztalé” – csattan föl az idős asszony.

Bár Hruscsov vélhetőleg pompás ajándéknak szánta a Krímet, valójában semmit nem adott, hiszen az akkori Ukrajna a Szovjetunió része volt. „A szüleim is sokat beszélgettek az átadásról, de cseppet sem aggódtak miatta” – idézi föl a múltat Galina. Nem csoda, hiszen a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlását, Ukrajna függetlenné válását és a félsziget orosz uralom alól való elszakadását senki sem láthatta előre.

„Hiányzik magának a Szovjetunió?” – kérdem Galinától, látván, mekkora nosztalgiát érez egykori, kiszámítható élete és a filléres árak iránt. „Alig 78 kopek volt a cukor kilója, a vajé meg 60. De ezekre ma már nem futja nekem.” Ingyen volt az oktatás és az orvosi ellátás.

Jaltai alkonyfények

„Még üdülni is járhattam!” – sóhajt. 26-28 ezer forintnak megfelelő nyugdíjából ma már nem telik effajta luxusra. „Ezért hát visszasírjuk a szovjet időket. De annak már vége, bármennyire is vágyódnánk utána” – mondja.

Az oroszoknak még külön szavuk is van erre az érzésre: toszka – azaz a léleknek a nosztalgiánál kínzóbb, már-már búbánattal határos vágyakozása. Az orosz kultúrát is mélyen átitatja ez az érzület. A toszka megnyilvánulása az is, amikor Csehov Három nővérében Irina Moszkvába kívánkozik. (Az írónak amúgy szintén volt dácsája – nyaralója – a Krímben.) Ha a 70 százalékban oroszok lakta Szevasztopol ma véleményt nyilváníthatna, minden bizonnyal azt kiáltaná: „Irány Moszkva!” Egy neves ukrán politológiai intézet, a Razumkov Központ 2009-ben végzett felmérése alapján az itteni lakosok közel egyharmada szerint a Krím inkább Oroszországhoz tartozik.

Bizonyos értelemben el sem szakadt tőle. Nem Oroszországtól persze, hanem az egykori Szovjetuniótól. Szerte a félszigeten máig látni a szovjet korszak jeleit: a vaskos betonbunkereket idéző építészeti stílust vagy a kikötőben rozsdálló orosz

hadihajókat, a Primorszkij park vaskapuit díszítő sarló-kalapácsos domborműveket. Rideg, merev és humortalan mind – akár a legrosszabb fajta szovjet másnaposság. Bár a Krímet elszakíthatták a Szovjetuniótól, a szovjetek emlékét máig sem tüntették el a Krímből. Amikor arról kérdezem egy szevasztopoli utazási iroda vezetőjét, Jelena Nyikolajevna Bazsenovát, miért nem vonz több turistát ez a csodás tengerpart, némi habozás után végül kiböki: „Nem szoktunk hozzá, hogy mosolyogva fogadjuk az embereket.”

Május 9-én, a Győzelem napján civilek és a szovjet hadsereg orosz és ukrán veteránjai felvonulással róják le kegyeletüket a náci Németországot legyőző hősök előtt.

A Krímben többnyire csak orosz szót hall az ember. Jóllehet az ukrán a hivatalos nyelv, mindenütt oroszul beszélnek, még a városházán is. Szevasztopol hatvan középiskolája között csupán egyetlen tisztán ukrán tannyelvű akad.

A félszigetet Oroszországtól elszakító váratlan történelmi fordulat után Moszkva is megtapasztalhatta a toszka érzését: „Az eszemmel tudom, hogy Ukrajna független ország, de a szívem másként érez” – mondta egy korábbi orosz külügyminiszter-helyettes az Egyesült Államok Kijevbe delegált egykori nagykövetének. S hogy mi mindent veszített el Oroszország a Krím félszigettel? Íme a rövid leltár: Maszandra és Inkerman szőlőskertjeit, a rubinszínű pezsgőt, két sós tengeri levegőjű gyógyüdülőhelyet (Jevpatoriját és Feodosziját), a napsütötte Jaltát és Foroszt, továbbá a cseresznyét, barackot termő gyümölcsösöket, a sárgán ringó búzatáblákat.

S végül, de nem utolsósorban jó pár jégmentes kikötőt. A Krím ugyanis – Oroszország jó részével ellentétben – igen kellemes éghajlatú vidék. Oroszföld 65 százalékán tartósan fagyott a talaj, egyötöde az északi sarkkörön túl fekszik. Amikor Moszkvában mínusz tíz fokot mérnek, a februári Jaltában hatfokos a levegő. „Oroszhonnak szüksége van erre az édenkertre” – írta a félsziget megszerzését szorgalmazó Grigorij Patyomkin herceg, Nagy Katalin cárnő tábornoka és szeretője. Az európai hatalmak akkoriban javában terjeszkedtek más kontinenseken, és az oroszok sem akarta lemaradni. Nagy Katalin cárnő ezért 1783-ban örökös orosz felségterületté nyilvánította a Krímet. A cári birodalom ekkor tolta ki határait, 46 ezer négyzetkilométerrel gyarapodva, a Fekete-tengerig (maga a félsziget csupán 26 ezer négyzetkilométeres). S ezzel az oroszok nemcsak a Krím édenkertjét szerezték meg, hanem a tengeri hatalommá válás útja is megnyílt előttük.

Meg is tartották a Krímet 208 éven át, egészen a Szovjetunió felbomlásáig – amikor a független utódállamok megosztoztak az egykori birodalom vagyonán és katonai támaszpontjain. Az oroszok persze nem könnyen mondtak le Katalin cárnő becses szerzeményéről. Jóllehet nem sok adujuk maradt, az ászt megőrizték.

„Nagyban függtünk az orosz földgáztól és kőolajtól, s közel egymilliárd dollárral tartoztunk Oroszországnak. Óriási volt tehát a ránk nehezedő nyomás” – magyarázza egy ukrán illetékes. A két ország végül 1997-ben megegyezett, hogy 2017-ig a Krímben maradhat az orosz flotta, Ukrajna pedig több tízmillió dollár hitelt kapott. Tavalyelőtt Viktor Janukovics ukrán elnök oroszbarát kormánya újabb huszonöt esztendőre meghosszabbította a flottaszerződést. Cserébe a tengernyi adósságtól fuldokló ukránok 30 százalékkal olcsóbban kapják az orosz földgázt.

Az erős nemzeti érzelmű Nyugat-Ukrajnában ellenezték, a keleten és délen élő orosz ajkúak viszont örömmel fogadták ezt a megállapodást.

Galina is örült, hiszen élete elválaszthatatlan volt az orosz flottától. „Az unokám a szentpétervári katonai akadémiára jár. A férjem a haditengerészet tisztje volt. A nagyanyám matrózoknak varrt egyenruhákat. Hősök között nőttem fel, egy hős városban.”

Szevasztopol ugyanis afféle háborús szentély: 2300 hadi emlékművével szakasztott úgy fest, mintha bronzba öltöztették volna. A Hős Város kitüntető címet 1945-ben kapta meg, miután a második világháborúban 247 napig állta a német ostromot. Majd száz esztendővel korábban pedig, a krími háborúban, 349 napon keresztül ostromolták az egyesült francia, brit és török hadak.

A Krím története ékesen bizonyítja, hogy dőre, aki úgy véli: az örökkévalóságig birtokolhat bármely területet – főleg egy ilyen édeni vidéket, amely volt már szkíta, görög, római, gót, hun, mongol, majd tatár kézen is. A tatárok népe a 13. században érkezett ide az eurázsiai sztyeppékről, és végül alaposan megszenvedte Sztálin uralmát, aki mindenestül kitelepíttette őket.

A krími tatárokat alig három nap leforgása alatt gyűjtötték be 1944 májusában – a házaik ajtaján dörömbölő szovjet milicisták egybetereltek mindenkit, majd rájuk parancsoltak, hogy szedelőzködjenek, irány Közép-Ázsia! Mintegy 200 ezer embert vittek el. A kitelepítettek felével betegség vagy éhség végzett. „Gyerek voltam, amikor éjjel megjelentek. Fogtam volna az iskolatáskámat, egy katona azonban kitépte a kezemből” – meséli a 76 éves moszkvai Ajdin Semizade professzor. Még ma is elcsuklik a hangja. Szülőföldjére csak húsz évvel később térhetett vissza.

A Krími Kozákok nevű orosz nacionalista csoport Szevasztopol melletti táborában gyakorlatozó 12-15 éves fiúk.

A tatárok hazatelepülését végül is Mihail Gorbacsov engedélyezte. 1989 után 260 ezer krími tatár élt ezzel a lehetőséggel, így ma ők teszik ki a lakosság 13 százalékát. Sokuk Szimferopol és Bahcsiszaraj külvárosi kalyibáiban él – remélve, hogy talán visszakapja ősei elhanyagolt földjeit. Többségük ukránpárti. Oroszországtól zsigerből félnek, részint az orosz nacionalizmus, részint a rossz emlékű szovjet korszak miatt.

„Családi körben mi is sokszor beszélgettünk a Krímről” – meséli Rusztem Szkibin, a mandulavágású szemű, 33 esztendős tatár képzőművész. A háza végében berendezett műteremben diskurálunk, egy Szimferopoltól északkeletre fekvő faluban, Akropoliszban. Itt már szélesen elnyúló, forró, száraz sztyeppe váltja fel a tengerpart zöldellő sávját. Rusztem családját Üzbegisztánba száműzték. „Hallottam, mi mindenről mesélnek, de én nem éltem át azokat a dolgokat. 1991-ben aztán hazatelepültünk a Krímbe. Elmentem Alustába, megnéztem magamnak keskeny utcáit, az apró tatár házakat. Akkor éreztem meg, hogy ide tartozom, akkor fogtam föl, mit jelent krími tatárnak lenni.”

Ez itt a szülőföldünk – mondogatják a krímiek. De melyik is az a föld? Galina Onyiscsenkónak Oroszország, Rusztem Szkibin számára a bő hét évszázada letelepedett krími tatárok földje, az 54 éves Szerhij Kuliknak pedig Ukrajna. Kulik valaha egy szovjet tengeralattjárón szolgált, ma a szevasztopoli Nomosz kutatóintézet igazgatója.

„A Szovjetunió felbomlása elkeserített. Egyik napról a másikra kicsúszott a lábam alól a talaj, de aztán alkalmazkodnom kellett” – meséli egyik este, vacsora közben. Tengerésztisztként a szovjet korszak kegyeltje volt, és csak később fogta föl, milyen brutális, elnyomó és hazug világ volt az. „Bennem is él persze némi nosztalgia, de nem minden iránt” – magyarázza.

Miután Ukrajna független állammá vált és átvette Szevasztopolt – a szovjetek e „zárt városába” korábban csak speciális engedéllyel lehetett bejutni –, a két ország fölosztotta egymás között a Fekete-tengeri Flottát is. Kulik és százezer társa egy évet kapott, hogy eldöntse: az orosz haditengerészetet választja-e, avagy az ukránt.

„Nem haboztam. Ukrán vagyok, a szüleim itt élnek, ukrán az anyanyelvem” – mondja Kulik. De mit jelent ukránnak lenni, kérdezem tőle. „Az ukrán lét annyi, mint szabadon lélegezni” – jelenti ki Kulik, rövid töprengés után. Másoknak is fölteszem ugyanezt a kérdést.

„A 21. században a politikai határokról szól minden. Aki ukránnak tartja magát, az ukrán” – feleli Olekszij Haran politológusprofesszor. „Nekem a virágzó cseresznyefák, a búzatáblák jelentik Ukrajnát. Meg a szorgos, kitartó nép és szeretett anyanyelvem” – fogalmazza meg hitvallását Anatolij Zsernovoj ügyvéd, az Ukrajnai Kozákok mozgalom tagja. Őseik a 18. századig őrjáratoztak a sztyeppén, és ma ők az erőteljesen újjáéledő nemzettudat megtestesítői.

„A nacionalizmus kora ma már a múlté. Ukránnak lenni annyi, mint ukrán állampolgárnak lenni. Semmi több” – állítja Volodimir Pavlovics Kazarin, aki a köztársasági elnök krími megbízottja Szimferopolban.

A Krími Kozákszövetség elnöke, Szergej Jurcsenko megint másképpen látja. Ez a hétezer fős félkatonai szervezet az orosz nacionalista eszme védelmezőjének tekinti magát. A kozákok egyik bázisán találkoztam vele, Szevasztopoltól egyórányi autóútra, ahol kétszáz 12–15 éves fiúnak készültek katonai kiképzéssel egybekötött nyári tábort tartani. A veterán ökölvívóra emlékeztető ábrázatú férfi barettsapkát, gyakorlóruhát visel. Megmutatja, hogy hová állítják majd a fiúk sátrait. „Mi itt a haza szeretetére neveljük őket” – mondja, hozzáfűzve, hogy harcművészeteket és géppisztolyos lövészetet is tanítanak.

A kozákok tábora az Aj-Petri-fennsík tetején emelt ötméteres fakereszt tövében áll. A hatóságok el akarták távolíttatni, mert a környékbeli tatárok sértőnek tartják – ám a kereszt ma is áll. „Észrevehette, mennyi tatár lepte el a vidéket. Mi meg szemmel tartjuk őket. Az ukrán kormány szemet huny a dolog felett, ezért nekünk kell rendet tartanunk” – magyaráz Jurcsenko. A tatárok kordában tartásának az is része volt, hogy öt-hat éve többször összetűztek velük a bahcsiszaraji piactéren. „Nem vártunk bírósági ítéletre. Mi magunk tettünk igazságot” – mondja Jurcsenko az esetről, amely után több tucat ember került kórházba.

„Provokátor! – jelenti ki Jurcsenko neve hallatán Refat Csubarov, a tatár parlament, a Medzslisz képviselője. – Aggasztóak ezek a félkatonai mozgalmak. Az még hagyján, hogy fegyverforgatásra tanítják a gyerekeket. Na, de milyen eszmék szellemében?!”

A szlávok legkellemesebb téli ábrándjainál is szebb nyári napon egy balaklavai étteremben üldögélünk Konsztantyin Zatulinnal, a Duma (azaz az orosz parlament alsóházának) képviselőjével. Viktor Juscsenko elnöksége idején Zatulin nem­kívánatos személy volt Ukrajnában, ám az oroszbarát új rezsim már barátian fogadta őt, amikor visszatért a Krímbe. Éttermi asztalunktól jól látszik a szovjet tengeralattjárók hajdani kikötője: az öböl túlpartján horgonyzó karcsú, fehér jachtok mögött barlangként feketéllik a hegyoldalban a másfél hektáros támaszpont bejárata.

Hidegháborús emlék, a szovjet korszak szigorúan titkos katonai létesítménye. Ma már múzeum. A 150 tonnás, atombiztos titánkapuin belépő turisták végigsétálhatnak alagútjain, beleshetnek a kamrákba, ahol egykor nukleáris robbanófejeket tároltak. Ám ekkor pincérünk kitölti a jófajta krími pezsgőt, s a szuperhatalmi nukleáris pókerjátszma emléke máris roppant távolinak tűnik…

Megkérdezem a képviselőtől, tudja-e, mit írt Nagy Katalin cárnő a Krím elfoglalása után Patyomkinnak: „Ha megszerez valamit, azt sohasem ellenezzük, az elvesztését igen.”

„Katalin mást írt! – feleli Zatulin, arcomat fürkészve. – Patyomkin ugyanis több vesztes csata után ki akart vonulni a félszigetről. A cárnő hallani sem akart erről: »A Krím feladása olyan lenne, mintha a lóról leszállva, gyalog baktatnánk mögötte.« Nos, mi feladtuk a Krímet. S most már csak az a kérdés, mi lesz a sorsa” – fűzi hozzá mogorva tekintettel az orosz képviselő.

Pontosan ugyanez érdekli a kijevi ellenzéket is. „Az oroszoknak nem lenne szükségük flottára Szevasztopolban. Csakis azért vannak ott, hogy bizonytalanságot teremtsenek” – mérgeskedett egy volt honvédelmi miniszter. Miután felidézem szavait Zatulinnak, ő gúnyosan elmosolyodik.

„Annak az ukrán kormánynak, amelyik felmondja a flottaszerződést, azt is meg kell majd oldania, hogy honnan szerezzen olcsóbb gázt az országának” – feleli.

„De kivonul-e valaha innen az orosz flotta? És ha igen, mikor?” – szegezem neki a kérdést.

A zömök alkatú, pirospozsgás képviselő elvesz a tálról egy sült márnát, s leharapja a fejét. „A magánvéleményemet kérdi? Szerintem soha!”

„Írja csak meg az igazságot!” – unszolt Galina anyó. Csakhogy az egymásnak ellentmondó ukrán-orosz-tatár álmok ismeretében nehéz megállapítani, mi is az igazság. A közvélekedés szerint az Oroszországot Ukrajnával összefűző szoros kulturális és történelmi szálak miatt elképzelhetetlen lenne egy hevesebb krími konfliktus.

Különösen, hogy Viktor Janukovics elnök meghosszabbította a flottaszerződést, s ezzel Oroszország újra Ukrajna legjobb barátja lett. Vonzó, ám túlzottan egyszerű magyarázat lehetne erre, hogy az új ukrán elnök Vlagyimir Putyin kijevi embere. A választás ugyanis tiszta volt, Ukrajna parlamenti határozat alapján részt vesz a nato hadgyakorlatain, s az ország továbbra is be akar jutni az Európai Unióba. Az aggodalmak mégsem oszlottak el.

„A Győzelem napján a moszkvai Vörös téren jártam” – meséli a független Ukrajna legelső elnöke, Leonyid Kravcsuk, aki az ukrán kommunista párt egyik vezetője volt, de idejében váltott, így a független demokráciában is megőrizte hatalmát. Odaadó ukrán lévén, nem bízik a Kremlben. „Tudja, sok díszszemlét láttam már, de ilyet még soha.” Ezzel arra céloz, hogy az a 2010-es parádé valójában erődemonstráció volt…

Bár a kijevi külpolitika irányváltása óta kevésbé tartanak attól, hogy a Krím lőporos hordóvá válhat, Kravcsuk még jól emlékszik a 2008-as konfliktusra, amikor Moszkva harckocsikat vezényelt Grúziába. „Hasonló eset bármikor előfordulhat – mondja. – Oroszország tudja, mit akar Ukrajnától. Mi viszont nem tudjuk, mit akarunk az oroszoktól.”

Az orosz terjeszkedési hajlam ellen az ukrán öntudat erősítése a legjobb védekezés. Csakhogy ez nem könnyű, mert gazdaságuk ingatag lábakon áll, a demokratikus politikai hagyományok pedig gyengék. Habár Janukovics enyhítette a két ország közti feszültséget, miniszterelnöke, Mikola Azarov szerint: „Minden az oroszok jóindulatán múlik. Olyanok vagyunk, akár a jobbágyok.” Amikor a kormányfő is így nyilatkozik, nem csoda, hogy az ukránok – egy közvélemény-kutatás alapján – jobban hisznek a csillagjósoknak, mint politikusaiknak.

Krími riportutam utolsó napján Szerhij Kulikkal, az orosz haditengerészet tisztjéből lett ukrán kutatóintézeti igazgatóval üldögélünk a szevasztopoli öbölre néző verandán. A sötétzöld víztükör túlpartján álló templomszerű hivatali épületeket Sztálin állíttatta helyre a háború után. „Amikor külföldi vízumot kérek, a konzulátuson olykor kérdő tekintettel néznek rám, mintha azt firtatnák: hazatérek-e. Ne higgye, hogy ez valaha is megfordult a fejemben – mondja Kulik. – Ukrán vagyok, tehát vissza is jövök.”

Kulik pontosan tudja, hogy hová tartozik. Hát a félsziget többi lakója? Magáról Ukrajnáról már nem is beszélve… Oleh Volosin külügyminisztériumi sajtótitkár szerint azért okoz gondokat a nemzeti identitás kérdése, mert Ukrajna sohasem volt olyan klasszikus nemzetállam, mint Anglia. Bár Kelet-Európa más országai is soknemzetiségűek, Ukrajnában különösen tarka az etnikai kép. Ez persze nem csoda, hiszen az országot többször is feldarabolták a századok során – oroszok és lengyelek, majd Oroszország és Ausztria, azután Oroszország, Lengyelország, Csehszlovákia és Románia osztoztak rajta, s végül csak 1991-ben vált önálló állammá.

Maga a Krím félsziget pedig az ukránoknak sem okoz kevesebb fejtörést, mint az oroszoknak. Patyomkin egy „Oroszország orrán éktelenkedő bibircsóknak” nevezte a Krímet, és ezzel a krímiek féktelenségére utalt. Aggasztotta, hogy az oroszok sohasem lesznek képesek igazán leigázni a tatárokat, megszilárdítani hatalmukat. „Vajon most nem Oroszország, hanem Ukrajna orrán lenne bibircsók a Krím?” – teszem föl az interjú utolsó kérdését Leonyid Kravcsuknak.

„Nem bibircsók az, hanem inkább gennyedző fekély!” – feleli rövid szünet után Ukrajna egykori államelnöke.

Meglehet, még egy vagy több nemzedéknek kell felnőnie, mire a krímiek lélekben is elfogadják, hogy Ukrajnához tartoznak. Sokan persze ellenállnak. Galina is, aki búcsúzóul elmesélte, hogy 100 hrivnyáért varratott magának új szovjet lobogót, amikor a fűtésért másfél ezerrel tartozik. „A zászlóimat nem adom! Ezek lelkesítenek és derítenek jókedvre” – mondja, gondosan kiterítve a dívány jó részét befedő sarló-kalapácsos vásznat.

Ahogyan felemás papucsával ott ül a sötét lakásban, egyszeriben nagyon törékenynek tűnik. Csupa múltbéli emlék veszi őt körül: hat szovjet flottazászló, a cári flotta Szent András-zászlaja és a vadonatúj sarló-kalapácsos lobogó. Nagyapja falra akasztott kardja, megannyi katonai kitüntetés, egy megsárgult fotográfia egyenruhás férjéről, édesapjának naftalinos szövetbe bugyolált tengerészzubbonya…

„A dédapám, a nagyapám, az apám, a férjem és a fiam is a flottánál szolgált. Nekem meg mi maradt? Egy kétszobás lakás és annyi nyugdíj, hogy meleg vízre se telik” – panaszolja.

Fényét vesztette a falon függő kard, lassan a fotók is megfakulnak. A 78 kopejkás cukor és az államilag támogatott üdülőbeutalók politikai tündérmeséje is a múlt ködébe veszett. Hol van már a vasfüggöny?! Az ukrán nép pedig tétova léptekkel elindult egy új jövő felé.

„De a tenger, az még mindig az enyém! Igen, a Fekete-tengert nem vették el tőlem. Reggelente még ma is bármikor lemehetek, úszni egy jót” – mereng Galina csendesen.

Hozzászólások

Ókori táblát talált egy gazda a földjén

Ókori táblát talált egy gazda a földjén

A sztélé II. Uahibré fáraó idejéből származik.

Őskori kőtárgyakat találtak a víz alatt

Őskori kőtárgyakat találtak a víz alatt

A korszakban a vízszintek jóval alacsonyabbak voltak, ezért több lelőhely mára víz alá került.

Így táplálkoztak az iszlám kori Szicíliában

Így táplálkoztak az iszlám kori Szicíliában

A kutatók szerves maradványokat elemezve mérték fel, hogy mit ettek a korabeliek.

Egyedi sírokba is temettek pestisben elhunytakat

Egyedi sírokba is temettek pestisben elhunytakat

A pestisben elhunytakat, mivel a betegség a gyors

Ősi pszichedelikus tánc nyomára bukkantak

Ősi pszichedelikus tánc nyomára bukkantak

Úgy tűnik, a Juzsnij Olenyij-sziget kőkori lakói számára a jávorszarvasok fogai nem puszta díszként szolgáltak.

National Geographic 2021. júniusi címlap

Előfizetés

A nyomtatott magazinra,
12 hónapra

10 560 Ft

Korábbi számok

National Geographic 2010. januári címlapNational Geographic 2010. februári címlapNational Geographic 2010. márciusi címlapNational Geographic 2010. áprilisi címlapNational Geographic 2010. májusi címlapNational Geographic 2010. júniusi címlapNational Geographic 2010. júliusi címlapNational Geographic 2010. augusztusi címlapNational Geographic 2010. szeptemberi címlapNational Geographic 2010. októberi címlapNational Geographic 2010. novemberi címlapNational Geographic 2010. decemberi címlapNational Geographic 2011. januári címlapNational Geographic 2011. februári címlapNational Geographic 2011. márciusi címlapNational Geographic 2011. áprilisi címlapNational Geographic 2011. májusi címlapNational Geographic 2011. júniusi címlapNational Geographic 2011. júliusi címlapNational Geographic 2011. augusztusi címlapNational Geographic 2011. szeptemberi címlapNational Geographic 2011. októberi címlapNational Geographic 2011. novemberi címlapNational Geographic 2011. decemberi címlapNational Geographic 2012. januári címlapNational Geographic 2012. februári címlapNational Geographic 2012. márciusi címlapNational Geographic 2012. áprilisi címlapNational Geographic 2012. májusi címlapNational Geographic 2012. júniusi címlapNational Geographic 2012. júliusi címlapNational Geographic 2012. augusztusi címlapNational Geographic 2012. szeptemberi címlapNational Geographic 2012. októberi címlapNational Geographic 2012. novemberi címlapNational Geographic 2012. decemberi címlapNational Geographic 2013. januári címlapNational Geographic 2013. februári címlapNational Geographic 2013. márciusi címlapNational Geographic 2013. áprilisi címlapNational Geographic 2013. májusi címlapNational Geographic 2013. júniusi címlapNational Geographic 2013. júliusi címlapNational Geographic 2013. augusztusi címlapNational Geographic 2013. szeptemberi címlapNational Geographic 2013. októberi címlapNational Geographic 2013. novemberi címlapNational Geographic 2013. decemberi címlapNational Geographic 2014. januári címlapNational Geographic 2014. februári címlapNational Geographic 2014. márciusi címlapNational Geographic 2014. áprilisi címlapNational Geographic 2014. májusi címlapNational Geographic 2014. júniusi címlapNational Geographic 2014. júliusi címlapNational Geographic 2014. augusztusi címlapNational Geographic 2014. szeptemberi címlapNational Geographic 2014. októberi címlapNational Geographic 2014. novemberi címlapNational Geographic 2014. decemberi címlapNational Geographic 2015. januári címlapNational Geographic 2015. februári címlapNational Geographic 2015. márciusi címlapNational Geographic 2015. áprilisi címlapNational Geographic 2015. májusi címlapNational Geographic 2015. júniusi címlapNational Geographic 2015. júliusi címlapNational Geographic 2015. augusztusi címlapNational Geographic 2015. szeptemberi címlapNational Geographic 2015. októberi címlapNational Geographic 2015. novemberi címlapNational Geographic 2015. decemberi címlapNational Geographic 2016. januári címlapNational Geographic 2016. februári címlapNational Geographic 2016. márciusi címlapNational Geographic 2016. áprilisi címlapNational Geographic 2016. májusi címlapNational Geographic 2016. júniusi címlapNational Geographic 2016. júliusi címlapNational Geographic 2016. augusztusi címlapNational Geographic 2016. szeptemberi címlapNational Geographic 2016. októberi címlapNational Geographic 2016. novemberi címlapNational Geographic 2016. decemberi címlapNational Geographic 2017. januári címlapNational Geographic 2017. februári címlapNational Geographic 2017. márciusi címlapNational Geographic 2017. áprilisi címlapNational Geographic 2017. májusi címlapNational Geographic 2017. júniusi címlapNational Geographic 2017. júliusi címlapNational Geographic 2017. augusztusi címlapNational Geographic 2017. szeptemberi címlapNational Geographic 2017. októberi címlapNational Geographic 2017. novemberi címlapNational Geographic 2017. decemberi címlapNational Geographic 2018. januári címlapNational Geographic 2018. februári címlapNational Geographic 2018. márciusi címlapNational Geographic 2018. áprilisi címlapNational Geographic 2018. májusi címlapNational Geographic 2018. júniusi címlapNational Geographic 2018. júliusi címlapNational Geographic 2018. augusztusi címlapNational Geographic 2018. szeptemberi címlapNational Geographic 2018. októberi címlapNational Geographic 2018. novemberi címlapNational Geographic 2018. decemberi címlapNational Geographic 2019. januári címlapNational Geographic 2019. februári címlapNational Geographic 2019. márciusi címlapNational Geographic 2019. áprilisi címlapNational Geographic 2019. májusi címlapNational Geographic 2019. júniusi címlapNational Geographic 2019. júliusi címlapNational Geographic 2019. augusztusi címlapNational Geographic 2019. szeptemberi címlapNational Geographic 2019. októberi címlapNational Geographic 2019. novemberi címlapNational Geographic 2019. decemberi címlapNational Geographic 2020. januári címlapNational Geographic 2020. februári címlapNational Geographic 2020. márciusi címlapNational Geographic 2020. áprilisi címlapNational Geographic 2020. májusi címlapNational Geographic 2020. júniusi címlapNational Geographic 2020. júliusi címlapNational Geographic 2020. augusztusi címlapNational Geographic 2020. szeptemberi címlapNational Geographic 2020. októberi címlapNational Geographic 2020. novemberi címlapNational Geographic 2020. decemberi címlapNational Geographic 2021. januári címlapNational Geographic 2021. februári címlapNational Geographic 2021. márciusi címlapNational Geographic 2021. áprilisi címlapNational Geographic 2021. májusi címlapNational Geographic 2021. júniusi címlap

Hírlevél feliratkozás

Kérjük, erősítsd meg a feliratkozásod az e-mailben kapott linkre kattintva!

Kövess minket