Modern és hagyományos japán viselet

Oszaka

A mai japán fiatalok öltözködésére gondolva rengetegen rögvest az extrém viseletekre, például cosplayesekre (jelmezt viselők) asszociálnak, s bevallom, magam is előre örültem a lehetőségnek, hogy a Japánban töltött egy évem alatt fantasztikusan eredeti fotók miriádjait készíthetem majd. Sajnos ez a tervem füstbe ment, ugyanis a kint töltött egy évem főként Kiotóban, Japán kulturális fővárosában töltöttem. Kiotó pedig a másfél millió Bree Van De Kamp városa (a Született Feleségek c. sorozat egyik főszereplője). Persze ezen nem a mániákusságot, hanem a nagyon is szembetűnő eleganciát értem. Tulajdonképpen a legtöbb japán, legyen fiatal vagy idős, városi vagy vidéki, hibátlan eleganciával öltözködik.

A férfiak és a divat kapcsolata röviden összegezhető: legtöbben öltönyben-nyakkendőben, vagy számunkra is teljesen megszokott ruhákban járnak, ugyanakkor megdöbbenve láttam nem egyet, aki válltáskát hordott, igen nőieset.

A japán nők minden körülmények között rendkívül nagy gondot fordítanak a megjelenésükre. Smink, magas sarkú cipő, szoknya vagy szövetnadrág, és finom anyagú, vállakat takaró, dekoltázs nélküli felső a legjellemzőbb. Ha mégsem, akkor menő márkájú pulóverek és sportcipők, esetleg alternatív. Meghökkentő azonban, hogy milyen sok lány visel amúgy csinos szoknyát sportcipővel, vagy ódivatú, otromba szandállal és zoknival. Szembetűnő a kontraszt, hogy mekkora hangsúlyt fektetnek a felsőtest takarására, ugyanakkor már nagyon fiatalon nagyon rövid szoknyát hordanak, sőt biciklire is ülnek ebben a tenyérnyi szoknyában. Sok japán női egyetemista csoporttársamat meginterjúvoltam, ők így magyarázták ezt a jelenséget: a csupasz bőrüket szégyellik másnak megmutatni, ezért fedik el a vállukat, karukat. Ekkor épp egy pántos top volt rajtam, és megszeppenve kérdeztem:
– Akkor én most erkölcstelen vagyok?
– Nem, nem vagy az, csak a saját bőrünket nem szívesen mutatjuk másnak.

Harisnyát viszont szinte mindig viselnek, azaz nem látszik a bőrük közvetlenül, így a miniszoknya rendben van. Ugyanakkor kísérő nélkül (különösen nyilvánvalóan külföldi) nőként nem tanácsos a fentebb leírtabbnál kihívóbban öltözködni, mert a férfiak kendőzetlenül megbámulnak, esetleg könnyen kaphatónak tartanak.  
Az „elegancia mindig és mindenhol” elv mellett olykor bizony a praktikusság nem épp a legelső szempont. Ilyen például a tűsarkú cipő. Láttam én nem egy japán hölgyet tűsarkúban tipegni a Kijomizu templomnál, Kiotóban (Japán egyik leghíresebb temploma, meredek lejtőkkel, lépcsőkkel) vagy a Fusimiinari nagyszentélynél (kiotói világhírű szentély, több száz kőlépcső a hegyoldalban, mely a szentély tetejéhez vezet). Bizony, érdekes látvány a párjába vadul kapaszkodó, tűsarkúban csetlő-botló nő. A tűsarkú télen, a havas, latyakos időben is kedvelt viselet. Télvíz idején a legjellemzőbb, hogy nagyon vastag anyagú kabátot és mellé miniszoknyát viselnek, harisnyával, csizmával. Sok japánt megkérdeztem, miért csinálják ezt? Az idén is farkasordító hideg volt, mégis rengetegen mentek így az utcán a legnagyobb zimankóban. A legtöbb válasz az volt: mert csinos. Feltűnt, hogy a japánok talán még az angoloknál is szívesebben beszélgetnek az időjárásról. Télen egész társalgás alapul pusztán egy szó, a „szamui”, azaz „hideg” ismeretével. Ilyen öltözködés mellett ezen nem is csodálkoztam.

Szeptemberben érkeztem Japánba, s akkor még bőven tombolt a kánikula. Párás, forró levegő, egy igazi katlan, ugyanakkor rengetegen hosszú ujjú pulóverben, de még kabátban is voltak, a fejükön pedig többnyire kalapot, baseball sapkát, de gyakran csak egy igen nagy szemellenzőt hordtak, ami az egész arcukat árnyékolta. Ez a fajta öltözködés a bőr védelmére szolgál, a boltokban lehet kapni hosszú ujjú kesztyűket is a kar megóvására. Mindemellett rengetegen hordanak napernyőt is maguknál, igen változatosakat, gyakran csipkéset, vagy kedves mintákkal díszítetteket. (A nyári kánikulában pedig az „acui”, azaz „forró” szóval tudunk mélyre ható beszélgetéseket folytatni.)

Az utcán megdöbbentően sok japán visel orvosi maszkot. Az egyszeri turista szívéhez kapva forgatja a fejét: Minden nemű és korú műtős orvos ellepte az utcákat? Beütött a zombiapokalipszis? Pedig nem!

Sokakkal beszélgettem, és a következő indokokat hallottam: egyrészt egészségügyi. Úgy tartják, ha valaki megbetegedett, akkor a másikkal szembeni alapvető udvariasság, hogy nem köhögi/tüsszentgeti össze a bacilusaival a környezetét. Így maszkot viselnek, s nem kell zsebkendő után kotorászni a retikülben/aktatáskában, miközben alig bírják visszafogni az esetleges köhögő rohamot. A zsebkendő általánosságban véve sem divat, még mindig nagyon népszerű az orrszörtyögés. Bizarr az összkép, amikor a gyönyörűen kifestett, elegáns üzletasszony órákon át horkantgat a vonaton, mint valami mocsári boszorkány.
A maszk véd a portól, s a levegőben szállingózó egyéb allergén anyagoktól is, télen pedig melegen tartja az arcot, s nem bántja a hideg levegő a torkot.
És még egy ok: azért is viselnek a japánok maszkot, mert így nem várják el tőlük a folytonos mosolygást. Ugyanis az éttermekben, boltokban stb. alapvető elvárás az alkalmazottakkal szemben, hogy megállás nélkül mosolyogjanak a vendégekre. Tehát ha maszkot viselnek, senki nem látja (vagy inkább nem illik észrevenni), ha nem mosolyognak, így fel lehet lélegezni kicsit a mindennapi mókuskerékből. A nők pedig nagyon gyakran azért viselnek maszkot, hogy ne kelljen kisminkelniük magukat. A smink alapvető társadalmi elvárás a nőkkel szemben, gyakran megkövetelik a munkahelyen is, így ha nem jut idejük, energiájuk, kedvük a teljes arcuk kifestéséhez, akkor felveszik a maszkot.

A világszerte ismert kimonót és a többi hagyományos japán viseletet még mindig igen gyakran s büszkén viselik. A kimonó szó egyszerűen ruhát („viselni való dolgot”) jelent, de mára Japánban is a nyugati ruházat vált  mindennapossá, ezért jelentése megváltozott, s kizárólag a japán stílusú ruházatot jelöli. A mai kimonó fokozatosan alakult ki az évszázadok folyamán, főként a császári udvar viseletéből. A japán öltözet kezdetben (kb. i.sz. 3. századtól a 8. század végéig) a kínai és a koreai divatot tükrözte, de az i.sz. 9. századtól kezdődő Heian-korszakban, a japán udvari művészet kivirágzásának idejében megjelentek az egyedi japán viseletek is. Ekkor vált elterjedté a császári család nőtagjai s az udvarhölgyek körében is az ún. dzsúnihitoe, azaz tizenkét rétegű kimonó, s a koszode (rövid ujj), azaz rövid ujjú ruha, a mai kimonó őse, s melyet kezdetben egy sokkal hosszabb ujjú ruha alatt, alsóneműként hordtak. A 16. század végi Momojama-korszak művészete rendkívül kifinomult, s ekkor mesteri szintre emelkedett a szövetek művészi, virágmintás festése. Az ezt követő, a Meidzsi-restaurációig, azaz a 19. század feléig tartó Tokugava-korszakban alakult ki az a koszode, mely a mai napig szinte változatlan formában fennmaradt, s mely tulajdonképpen a ma is ismert kimonó. A kimonót összetartó díszes textilöv (obi) és az azt összefogó díszes madzag is elnyerte végső formáját. Elterjedt az élénk színek használata, s aranyszálat szőttek a ruhákba.

A kimonót főként ünnepek, fesztiválok, esküvők és temetkezések, de akár teaceremónia alkalmával is viselnek, sőt olykor városnézéshez is felveszik. Gionban, Kiotó világhíres negyedében nem csak a gésákon, de a turistákon is látni kimonót. Külön kimonókölcsönző boltok vannak erre a célra, Kiotóban többnyire 5000 jenbe (kb. 11.000 Ft) kerül pár órára kimonóban járni a várost, ilyenkor még japán stílusú frizurát is készítenek, s getát, fapapucsot is adnak, japán kétujjas zoknival. Kimonót télen is viselnek, ami elsőre hidegnek tűnik (hiszen ilyenkor is fapapucsban és zokniban járnak), de a japánok elmondása szerint a kimonó egy nagyon meleg viselet, s mellé gyakran hordanak sálat is. Nyáron a sokkal könnyebb s szellősebb anyagú, ún. jukatát viselik, mely formájában szinte teljesen megegyezik a kimonóéval.

A kimonó elengedhetetlen kelléke a legyező, ezekből Japánban rendkívül széles a választék: a mindennapi használatra szánt papírlegyezőtől kezdve a selyemlegyezőn át a hatalmas, aranyozott díszlegyezőig. Mintájuk nagyon változatos, de a szuvenír boltokban főleg virágos, sárkányos, macskás vagy nyulas díszítésűt találhatunk. A legyező mellesleg egy igen praktikus kellék. A nyári fülledt forróságban igazi felüdülést jelent, s a férfiak sem szégyellik használni (van külön férfiaknak készített legyező).

Egy egyetemi szervezésű program keretében volt lehetőségem a már fent is említett dzsúnihitoét (tizenkét rétegű ruhát) viselni. (Maszako koronahercegnő 1993-ban Naruhito koronaherceggel kötött esküvőjén is dzsúnihitoét viselt.) A ruha felvétele rendkívül hosszú és macerás folyamat, két ember öltöztetett, egy jó félórán keresztül. Összességében 20 kilogrammot nyomott, s értéke „csekélyke” 25 millió jen, (50 millió forint).

Írta és fényképezte: Gonda Judit