Testvándorlás

A Magyar Természettudományi Múzeumban látható a Múmiavilág című kiállítás. A tárlat egyik különleges darabja a 900 éves „Buddha-múmia” a napokban kapta meg, a hagyományokhoz hűen, légycsapóját.

Majd ezer év után, a hazai múzeumban, 2014. december 12-én helyezték el az ismeretlen szerzetes múmiája mellett a rekonstruált darabot. Az esemény alkalmából Szikossy Ildikó antropológustól megtudtuk, miért is olyan különleges – az ő szavaival élve, világszenzáció – a „Buddha-múmia”. Először is azért, mert úgynevezett önmumifikációval keletkezett, ezt az eljárást csak egyes buddhista szerzetesek alkalmazták. „A szerzetes saját maga, tudatosan készült fel a halálra. Egy nagyon hosszú, háromszor ezer napig tartó folyamatról beszélünk. Azok a szerzetesek, akik így kívántak eljutni a nirvánába, és már életükben megkezdték önmaguk mumifikálását, az első ezer napban sóban gazdag és folyadékban szegény élelemmel táplálkoztak, hogy minden zsírt kivonjanak a szervezetükből. A következő ezer napban ezt a diétát, egy fának a rovarölő hatású kérgével egészítették ki, hogy haláluk után semmilyen élősködő ne támadhassa meg a testet. Közben természetesen végig meditáltak. Mikor közeledni érezték a véget, egy homokkal teli barlangmélyedésbe ültek be, és már semmilyen táplálékot nem fogyasztottak. Kaptak egy csengettyűt, amivel minden nap jelzeték, hogy még élnek. Ha elhallgatott a csengő, a többi szerzetes betemette a testet, és további 1000 napig nem nyúltak hozzá”– magyarázta el a mumifikáció részleteit az antropológus.

Talán nem meglepő, hogy nem volt széles körben elterjedt ez a szokás, ugyanúgy mint a japán módszer, a szokusinbucu. Felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán, miért csinálták? Azért, mert aki képes volt ezt megtenni, az már életében megvilágosodott, a többiek pedig szentként tisztelték. Miután végbement a mumifikáció, a testet valamelyik buddhista templomba szállították, ahol védőszent lett belőlük, Thaiföldön a mai napig lehet látni buddhista templomokban múmia védőszenteket, bár nagyon ritka. Japánban betiltották a szertartást, mert öngyilkosságnak minősült, Kínában pedig a kulturális forradalom idején az összes „Buddha-múmiát” elégették.

Ezért is különleges a múzeumban látható – ahogy találóan a dolgozók becézik – az „élő Buddha”. Bár pontos származási helye ismeretlen, de feltehetőleg valahol Kínában kell keresni eredetét, „túlélését” pedig a csodálatnak és a kapzsiságnak köszönheti. A szoborhoz egy párna is tartozik, ami azonban, a C14 (radiokarbon) vizsgálat szerint, 300 évvel fiatalabb a múmiánál, így a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a szerzetes 300 évig egy templomban lehetett mint védőszent, majd valószínűleg romlani kezdett a test állapota, ám, mivel különösen nagy csodálatnak örvendhetett, így ráültették a párnára, és agyaggal vonták be, amit aztán aranyszínű festékkel lefestettek. A kínai kulturális forradalom idején éppen ezért nem égették el: azt hitték, egy értékes szoborról van szó, így eladták egy gyűjtőnek.

Következő alkalommal már Európában bukkant föl, és egy magánkereskedőnek feltűnt, hogy van rajta egy vágás, ezért megvizsgáltatta, így derült ki, hogy a szobor belseje egy múmiát rejt. A „Buddha-múmia” jelenleg is magántulajdonban van, a nevét elhallgatni kívánó gyűjtőtől került a Magyar Természettudományi Múzeumba, ahol a juhfarokból készült légycsapóját is visszakapta, amivel a szerzetesek annak idején nem csak a rájuk szálló rovarokat, de szimbolikusan a megvilágosodás elé gördülő akadályokat is elhessegették az önmumifikálás ideje alatt.

Írta és fényképezte: Kovács Viktor