A kétszer szabadalmaztatott gumiabroncs

John Boyd Dunlop, 1920-ban Dublinban.
Fotó: Profimedia

Egy technikatörténeti legenda szerint az állatorvosként dolgozó Dunlop 1887-ben, egy őszi napon apai büszkeséggel nézte belfasti házának kertjében tricikliző fiát, akinek az orvos megfázás ellen írta elő a testmozgást. Az viszont módfelett elkeserítette, hogy a súlyos vaskerekek felszántják a gondozott pázsitot. Tekintete ekkor tévedt a kerti locsolócsőre, és megszületett a nagy ötlet: vízzel töltött gumislagot kellene a kerekekre erősíteni.

A megvalósítás azonban komoly nehézségekbe ütközött, s végül kiderült, hogy a rugalmatlan víz e célra alkalmatlan. Dunlopnak ekkor ajánlott figyelmébe, Sir John Flagan, háziorvos, a levegővel felfújt kórházi matracokra, így megpróbálta az üres locsolócsövet az abroncsra feleszkábálni, de most sem járt sikerrel. A kísérletező kedvű állatorvos végül szövetborítású gumiszalagot erősített egy fakorongra, amit egy cumisüveg szelepén át pumpával felfújt, és ezt szerelte fel fia kerékpárjára.

A próbautat 1888. február 28-án éjszaka tette meg, mert nem akart köznevetség tárgyává válni. Mivel a guruló alkalmatosság megelégedésére szolgált, benyújtotta a szabadalmi kérelmet, melyet 1888. október 31-én elfogadtak. A légtömlős gumiabroncsot azonban, 1845-ben szabadalmaztatta egy 23 éves Robert William Thomson nevű, szintén skót származású mérnök. Tervét így jellemezte: „Tökéletesített kocsikerék, mely más gördülő testekre is alkalmazható”. Valójában ez volt a mai, levegővel töltött gumiabroncs prototípusa. Akkori beszámolók szerint, 1848 augusztusában, Londonban meglepetést keltett egy lóvontatta, kétüléses hintó, melynek kerekeire megfelelő keménységű felfújt, kaucsukból készült, bőrborítású „gyűrűket” szereltek. Az ilyen kerekekkel ellátott kocsi ugyan könnyedén és zajtalanul gurult, ám a drága előállítás miatt nem lett népszerű az Ariel-kerék, sőt feledésbe merült, így történhetett meg, hogy 43 évvel később Dunlop újra felfedezte.

Miután kiderült az 1845-ös feltalálás, Dunlop szabadalmát érvénytelenítették, és ettől kezdve bárki gyárthatott levegővel töltött gumiabroncsot. Dunlop azonban így is jó üzletet látott találmányában, főként azután, hogy 1889-ben Willie Hume kerékpáros elsőként rakatott Dunlop-féle abroncsot biciklijére és azon nyomban versenyeket nyert.

Dunlop 1890-ben megnyitotta első abroncsgyárát Dublinban, három évvel később pedig a németországi Hanauban. 1896-ban már négymillió biciklista járta az utakat, és az üzlet egyre jobban beindult.

Kezdetben a vásárlók csaknem kizárólag kerékpárosok voltak, de a vállalat 1906-tól már autóabroncsokat is gyártott. 1898-ra kinőtték a dublini központot, így az üzem először Coventrybe, majd 1902-ben egy négyszáz holdas birminghami telepre költözött, ez később Fort Dunlopként vált ismertté szerte a világon. 1910-ben a vállalat gumiültetvényt hozott létre Malajziában, hogy így biztosítsa a folyamatos nyersgumiellátást.

„Nem állítom, hogy én találtam fel a levegővel felfújt gumiabroncsot, de én voltam az, aki sikerre vitte” – mondta egyszer John Boyd Dunlop, aki 1921. október 23-án bekövetkezett halálakor virágzó vállalatot hagyott utódaira.

A Dunlop ma is a világ egyik vezető gumiabroncsgyártója, kiemelkedő újításaival meghatározó szerepet játszott az iparág történetében. Dunlop-gumikkal először 1902-ben győztek autóversenyen, az 1902-es embert és járművet is próbára tevő Párizs-Bécs viadalon. A sikersorozat azóta is töretlen, például Jackie Stewart, az 1970-es évek legendás Forma-1-es világbajnok is Dunlop-gumikon száguldott. 1984-től a Dunlop európai és egyesült államokbeli részlegei a japán Sumitomo-csoport céghez tartozik. 1999-ben a Sumitomo és az amerikai Goodyear szövetségre lépett, a Dunlop Európában a vegyes vállalat részeként dolgozik. A mai gumik azonban már csak külsőre hasonlítanak a feltaláló által kifejlesztettekre, a gumi és a szövet mellett fémet és műanyagot is tartalmaznak.

Forrás: MTI