Az angyalok városa

A dugóban ülve és a rengeteg hajléktalant és drogfüggőt elnézve a sok gazdag és botoxolt műanyag ember között sokszor eszembe jut, hogy mi a fenét is keresek én ebben a hollywoodi mázban? Aztán kiérve a tengerpartra a téli napsütésben a sok mosolygós ember között megtalálom azt, amit máshol nem: a jólétet (nem feltétlenül a szó anyagi értelmében) és sok érdekes, pozitív mentalitású embert. Álmodozókat, akik az álmodozáson túl készek keményen dolgozni. Hogy megvalósul-e az álom? A lényeg, hogy legalább megpróbálják.

Manhattan Beach lakónegyede.

Los Angelesben tényleg minden lehetséges, de ugyanúgy az ellentéte is. Egy biztos, reggel felkelve fogalmam sincs, hogy aznap éppen milyen kalandba keveredek és kivel találkozom, mivel itt az egész világ egy helyen. Egy pár nap leforgása alatt megismerkedtem egy iráni származású hölggyel, aki belsőépítészként dolgozik a leggazdagabb cégeknek, és amúgy Dustin Hoffmannal szokott kutyát sétáltatni. Rajta kívül új ismerősöm egy afroamerikai színész srác, akinek kutya helyett farkasa van és két hét múlva már a kedvenc sorozatomban látom viszont. A buszon pedig egy mexikói veteránnal beszélgettem, aki mosolyogva mesélte a világkörüli élményeit azzal a meggyőződésével, hogy igenis Amerikának kell a világ csendőrének lennie, mert erre csak az amerikaiak képesek.

A Walk of Stars egyik járólapja.

Los Angeles valójában nem a sztárokról szól, hanem az ilyen emberekről mint ők. Az esszencia a mosoly, mindenki mosolyog. Sok magyar ismerősöm kérdezi, nem zavar-e, hogy nem mindig őszinte ez a mosoly. Erre én mindig azt válaszolom: szívesebben vagyok olyan emberek között, akik néha nem teljesen őszintén mosolyognak, mint olyanok között, akik teljesen őszintén vámpírként szívják ki belőlem az életkedvet.

Bár Brentwoodban lakom, ami sok híresség otthona, be kell vallanom, hogy 7 hónap alatt még egyet sem láttam. Vagy lehet, hogy csak nem vettem észre őket? Merthogy itt ők is csak emberek: ugyanabban a szupermarketben vásárolnak és ugyanabban a dugóban ülnek mint mindenki más. Ezenkívül – hacsak nem az érdemtelenül híressé lett celebekről beszélünk – nem feltétlenül lengi őket körbe rajongás, sokkal inkább visszafogott tisztelet és csodálat.

Naplemente felejthetetlen színekkel Santa Monica bevásárló utcájában. A pálmafák ugyan LA jelkepei, de csak egyetlen egy honos errefelé, sokat Hawaiiról telepítettek be.

Persze Los Angelst nem lehet teljesen elvonatkoztatni Hollywoodtól. A biznisz, vagy „the biz” ahogy a helyiek mondják párhuzamos univerzumként néha-néha keresztezi a mindennapokat, mint például amikor a Golden Globe díjátadó miatt lezárják az utakat vagy amikor az ember elhalad egy Hollywoodból jól ismert helyszín mellett. Ezek közül a kedvenceim az életmentő kalibák Santa Monica Beach-en ahonnan David Hasselhoff saslatta a fürdőzőket a Baywatchban, vagy a tűzlépcső amin Richard Geere mászott fel Julia Robertsért a Micsoda nő!-ben. De itt van a mexikói Pollo Loco étterem a Sunset Boulevárd-on ami arról híres, hogy mielőtt befutott volna, a fiatal Brad Pitt ott kereste csirkének beöltözve a mindennapi betevőjét.

A True Blood premierje.

Még Magyarországon felnőve is óhatatlanul Hollywoodon és MTV videóklippeken szocializált filmrajongóként ezek a helyek ismeretlen ismerősként köszönnek vissza. Ezek mára az izgalmas mindennapok részei: Los Angelesben a tengerparti részen élve lépten-nyomon filmtörténelembe botlik az ott sétálgató.

Fiatal Brad Pittekből a mai napig sincs hiány. Feltörekvő színész, Willie barátom éppenséggel nem csirkének öltözik hanem egy melegbárban pultos, hogy eltartsa magát a meghallgatások között. „Szabadidőmben klasszikusokat olvasok, hogy ne szálljon el teljesen az értékrendem. A farkasom is azért van, hogy méltóságra tanítson, mert Hollywoodban könnyű elcsúszni”-  meséli az egyszer, ebéd közben, ahová még jelmezben érkezik, hogy ne késsen el.

Hollywood egy városrész is, pontosabban város a városban. Mivel errefelé olcsóbb a lakbér mint a szomszédos Beverly Hills-ben, Santa Monica-ban vagy Brentwood-ban, minden sztárjelölt a hippi atmoszférájú Hollywoodban lakik és várja a nagy áttörést. Általában ez persze sajnos nem következik be és a sztár-palánták leragadnak a pincérkedésnél. Mindenesetre szerintem mindenféleképp tiszteletet érdemelnek, hogy legalább megpróbálják megvalósítani az álmaikat és keményen dolgoznak értük. Az ominózus ebédünk után kiderült, hogy a farkasos Willie meghallgatása sikeres volt és talán megkapja a rövid szerepkét a Magyarországon is futó Botrány című sikersorozatban.

A belvárosi épületek. Los Angelesben a buszjegy ara azonos a budapestivel – csak a távolságok mások.

Tíz éve, amikor először itt jártam még szinte tiniként, a sztárokat kerestem és a csillogást. Akkor az Angyalok Városa óriási csalódás volt a sok hajléktalannal, a látványos társadalmi szakadékkal és a rengeteg autóval.  A helyiek három dologgal szoktak viccelődni: Los Angeles a világ legnagyobb parkolóháza a 6,5 millió kocsijával, aztán azzal, hogy az óriási távolságok és az egységes városközpont hiánya miatt, LA olyan mint egy nagy szétterült tehénlepény, a harmadik pedig: ahhoz, hogy itt élj nagyon is őrültnek kell lenned, legyen szó kreatív őrületről, sportőrületről vagy akár valós pszichikai őrületről. Nehéz lenne akármelyikkel is vitatkozni. A crack nevű drogon élők kiszámíthatatlan hadonászása az utcán – talán képzeletbeli sárkányokkal hadakoznak – a mai napig megijeszt, de sokszor döbbenten állok a teljesen értelmetlen költekezés láttán is.

A fenti dolgok 10 évig távol is tartottak Los Angelestől. Aztán végül 2014-ben munkával kapcsolatosan megint errefelé sodort a sors és akkor rájöttem Los Angeles titkára: nem szabad nagy elvárásokkal ide érkezni. Ha az ember azt várja, amit a filmek sugallnak, csalódni fog. Ha nem azt várja, akkor is – csak éppen kellemesen. Megnyílik előtte az angyalok városa és az idelátogató is kinyílik. A nagy melegben lekerülnek az otthoni vastag ruhák és a sok mosolyt viszonozva a látogató lelke is óhatatlanul elkezd mosolyogni.