Még mindig keressük Petőfit!?
Huszonhat év után újra megpróbálja igazolni a Megamorv-Petőfi Bizottság, hogy mégis Petőfi Sándor földi maradványait találták meg Szibériában.
A leletekről már 1990-ben bebizonyosodott, hogy ezek női csontok, és ezt az új DNS-vizsgálat sem cáfolja.
A „Petőfi-ügy” 1989-ben kezdődött, amikor a Megamorv-Petőfi Bizottság (MPB) bejelentette, hogy Petőfi Sándor sírját megtalálták a szibériai Burjátföldön, a Bajkál-tóhoz közeli Barguzinban. A feltárt maradványokról igazságügyi orvosszakértők és régészek már 1990 tavaszán megállapították, hogy női csontvázról van szó, tehát nem lehetnek Petőfi Sándor maradványai.
A történészi, hadtörténeti kutatások szerint a költő Erdélyben, a segesvári ütközetben esett el 1849. július 31-én, és feltehetően a csata áldozatainak tömegsírjában vagy esetleg egy, a környéken ásott magányos sírban nyugszik.
Az MPB sajtótájékoztatója
Fotó: Hír24
A Petőfinek tulajdonított csontokról 2015. március 13-án újra hallhattunk, ugyanis Morvai Ferenc, az MPB elnöke két kínai szakértővel közösen tartott budapesti sajtótájékoztatón elmondta, hogy a birtokában levő csontok genetikailag „99,2-99,9 százalékos hasonlóságot” mutatnak két ma élő, női ágon leszármazott Petőfi-rokonnal.
A mintákon úgynevezett mitokondriális DNS-vizsgálatot végeztek a kínai igazságügyi minisztérium Igazságügyi Orvostani Intézetében (Judicial Identification Center of the Institute of Forensic Science), Sanghajban. Az eredményről az MPB egy angol és egy magyar fordítású, valamint kínai nyelven készült jelentést juttatott el a Magyar Tudományos Akadémiához. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumának munkatársai a magyar és angol nyelvű dokumentumot elemezték, és rámutattak a vizsgálatokból levont következtetések súlyos hiányosságaira.
Nem cáfolták, hogy a barguzini csontváz egy nőé volt
A MTA archeogenetikai szakértői mindenekelőtt arra hívják fel a figyelmet, hogy a csontok ismeretlen holléte miatt a tudományos közösség számára ellenőrizhetetlenek voltak a mintavétel körülményei, ráadásul a jelentés nem tesz említést két fontos hitelességi garancia meglétéről. Ezek a következők: legalább két minta független vizsgálata, valamint a kísérletben részt vevők releváns genetikai adatainak közzététele, hogy az esetleges szennyezést ki lehessen zárni. Minderre feltétlenül szükség van ahhoz, hogy az ilyen genetikai elemzés megbízható lehessen.
Az alapvető probléma az, hogy a mitokondriális DNS vizsgálata semmilyen módon nem alkalmas arra, hogy cáfolja az MTA korábbi szakértői vizsgálatának véleményét, mi szerint a csontok egykori birtokosa nő volt. Sanghajban ráadásul csak a mitokondriális DNS egyes szakaszait, az ún. hipervariábilis I-es és II-es régiót vizsgálták, ám ez más kromoszomális jellegzetességek vizsgálata nélkül legfeljebb csak a rokonság kizárására használható, pozitív rokonsági kapcsolatok igazolására nem. A kínai szakértők által jegyzett dokumentum más genetikai jellegzetességek vizsgálatát nem tartalmazza. A barguzini csontból kinyert mitokondriális DNS-szekvencia – vélhetően a vizsgálatok közbeni szennyeződés miatt – több helyen pontatlan, így eleve nem teszi lehetővé az azonosítást a két élő rokontól vett mintával.
„Petőfik” sokasága az adatbázisban
Az MTA BTK Régészeti Intézet szakértői rámutatnak, hogy a Megamorv-Petőfi Bizottságtól kapott dokumentum adatai alapján a barguzini csontból nyert anyai ági DNS-mintázat – nem csak a két rokon mintájával, hanem egy, Németországban összeállított, néhány tízezer adatot tartalmazó adatbázisból is mutat ezres nagyságrendű egyezést. Ez azt mutatja, hogy az a genetikai jellegzetesség, amit a sanghaji szakemberek a rokonság bizonyítására kívánnak felhasználni, nagyon gyakori az európai népességekben. A szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy bármilyen további szakvélemény megfogalmazása előtt a vizsgálatokat végző sanghaji intézetet érdemes megkeresni.
Petőfi nem kerülhetett Szibériába!
„1849. július 31-én több szavahihető személy látta a csatából polgári ruhában, fegyvertelenül menekülő költőt, s feltételezett holttestének is akadt általában hitelesnek tekintett szemtanúja: Gustav von der Heydte őrnagy” – írja Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő? című, 2001-es tanulmányában Kovács László régész, az MTA doktora. Alig tizenegy évvel az ütközet után, 1860-ban még bőven voltak túlélő szemtanúi, résztvevői a segesvári ütközetnek. Hozzájuk intézett akkor felhívást Pákh Albert, a Vasárnapi Ujság című, népszerű képeslap szerkesztője, hogy visszaemlékezéseikkel segítsék rekonstruálni Petőfi utolsó napjait. A lapnak küldött beszámolók összevetéséből már akkor kiderült, hogy a csata napja után hiteles szemtanú nem látta élve a költőt, vagyis aki ilyesmit állított, azt más tanúk megcáfolták.
Továbbá nincs arról szóló adat, hogy a cári csapatok a szabadságharc leverése után akár egyetlen hadifoglyot is az orosz birodalom területére szállítottak volna. A fogságba esett tisztekről alapos, pontos nyilvántartás készült. Petőfi őrnagyi rangban Bem tábornok törzskarához tartozott, Bem segédtisztje volt. Ezért ha fogságba esett volna, annak tényét dokumentálták volna.
Az erdélyi ütközetek során a cári csapatok ejtette hadifoglyokat a hegyszorosokon keresztül Havasalföldre vitték. Az eljárás célja az volt, hogy onnan Bukovinába, az osztrák császárság területére kerüljenek, és az arra alkalmasakat besorozzák az osztrák hadseregbe. A segesvári csata után szűk két héttel a magyar honvédsereg Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.). A segesvári-fehéregyházi ütközet hadifoglyai nem jutottak el Bukovinába, mert időközben Erdélyben véget értek a hadműveletek, így a Vöröstoronyi-szoroson át visszaindították őket Erdélybe.
Ál-Petőfik, Petőfi-legendák
Az 1850-es években több, magát Petőfinek kiadó csaló bukkant fel Magyarországon, ez szintén a Vasárnapi Ujság körkérdésére küldött válaszokból, levelekből tudható. A csalás lehetősége a kiegyezés után, az 1870-es években már nem volt olyan csábító, így az ál-Petőfik is megritkultak.
Az „Oroszországba hurcolt költő” motívuma először az 1870-es években merült fel, amikor egy Manasses Dávid nevű ember azt állította, hogy honvédként Oroszországba hurcolták, és egy szibériai ólombányában találkozott egy Petőfi Sándor nevű férfival. Illyés Gyula 1936-ban megjelent Petőfi-életrajzában említ két lengyel forradalmárt, akik arról számoltak be, hogy Szibériában találkoztak a költővel.
A Petőfi-legendák 20. századi változatai egy osztrák íróhoz, Hermann Friedrich Boenischhez, egy magyar műszaki tisztviselőhöz, Barátosi Lénárth Lajoshoz, valamit két magyar nyomdászhoz, Sándor Józsefhez és Svigel Ferenchez kötődnek. A történetek közös elemei a következők:
Petőfi száműzöttként Szibériába került, ott 1856-ban vagy 1857-ben hunyt el egy, a Bajkál-tónak vagy az északi, vagy a déli végén, vagy pedig nagyjából a középső részénél fekvő településen (a legenda különböző változatai ebben is ellentmondásosak).
A helységben fellelhető a költő sírja, kereszttel megjelölve. Sírját szemtanúk látták egy szibériai expedíció tagjaként 1909-ben, illetve hadifogolyként 1916-ban, miután az első világháborúban orosz hadifogságba kerültek.
A legenda különböző változatait szerzőik 1936-ban, 1939-ben, 1940-ben és 1941-ben közölték kötetekben, interjúkban, újságcikkekben. A Svigel-féle a legalaposabban kidolgozott változat, hamisított fotókkal és nem létező újságokban megjelent ál-Petőfi-versekkel. Ennek állításait 1941-ben a Petőfi Társaság szakbizottsága cáfolta. A tovább élő legendák annyit bizonyítanak csupán, hogy a magyar közvélemény nagyon nehezen törődik bele a költő elvesztésébe.
Modern kori fordulatok
A barguzini motívum csak az 1980-as években lett a történet része. Egy munkácsi újságíró 1984-ben ellenőrizni kezdte a Petőfi-legenda állításait, miszerint a költő száműzöttként Burjátföldön élt. Burjátföld közigazgatási központjában, Ulan-Udéban egy régész és egy helytörténész állapította meg, hogy a legenda Svigel-féle változatában szereplő „Iliszunszk” városka valójában nem létezik. Ám egy néprajzi gyűjtő adatai szerint Barguzinban a 19. század második felében élt egy nem orosz nemzetiségű, Petrovics nevű száműzött, akire egy 1939-1940-ben elhunyt testvérpár emlékezett vissza. Az ő információik szerint ez a bizonyos Petrovics vagy az 1860-as évtizedben, vagy 1876 és 1886 között halt meg, és ezt az illetőt azonosították Petőfivel.
Ezeknek az ellentmondásos adatoknak az alapján kezdett ásatásokba a barguzini temetőben 1989 júliusában Megamorv-Petőfi Bizottság (MPB), Morvai Ferenc kazánipari vállalkozó finanszírozásával. Az általuk Petőfiként azonosított, 7-es számú csontvázat 1990. január–márciusban vizsgálták meg a Magyar Tudományos Akadémia és a Szovjet Tudományos Akadémia igazságügyi orvosszakértői, antropológusai és régészei Moszkvában. A csontok méretének, alakjának és kémiai összetételének elemzése szerint női csontvázról van szó. Az elhunytat 1890–1950 között temethették el – derült ki a régészeti érvelésből és az abszolút kormeghatározásból, tehát jóval később, mint amikorra bármely visszaemlékezés a „száműzött Petőfi” halálának időpontját teszi. Minderről a MTA-nak az üggyel foglalkozó első szakbizottsága 1990 márciusában adott ki jelentést.
A 7-es számú csontvázat Morvai Ferenc és felesége 1991 tavaszán engedély nélkül Moszkvából az Egyesült Államokba szállította. A csontmaradványokon 1994-ben végzett DNS-vizsgálatot az amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete (AFIP) és a Pennsylvaniai Egyetem. Az eredmény: a csontok egy női elhunyttól származnak. A vizsgálatot az AFIP 1996-ban megismételte, ugyanezzel az eredménnyel.
1990 és 2001 között a fent említettel együtt összesen négy akadémiai szakbizottság foglalkozott a barguzini maradványokkal. A második bizottság azért oszlott fel 1992 januárjában, mert ugyan az MPB azt állította, hogy iratok igazolják a „száműzött Petőfi” teóriát, ám ilyen dokumentumokat nem adott át a testületnek. A harmadik bizottság szintén azért szűnt meg 1997 októberében, mert az MPB nem szolgáltatott ilyen iratokat. A negyedik bizottság 2001. júniusi szakvéleményében ismételten megállapította, hogy nincs hiteles történelmi adat arról, hogy Petőfi sírját Szibériában kellene keresni, és megerősítette az 1990-es jelentésben foglaltakat.
Petőfi kutatásáról Szibériai halott címmel készült dokumentumfilm. ITT tekinthető meg.
Forrás: MTA