Értékmentés buktatókkal

A restaurálásra váró asztalka

Pálinkás Béla festő, iparművész 1880-ban született Cegléden. 1898-tól a Mintarajziskola festőnövendéke volt. Egyes adatok szerint Münchenben is tanult, Hollósy Simon magániskolájában. 1903-tól festményei – jellemzően népi életképek – rendszeresen szerepeltek a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításain. 1902-ben megnyerte az Iparművészeti Társulat képes levelezőlap pályázatát, és a Társulat konyhaberendezésre kiírt pályázatán II. díjat kapott. Ettől kezdve rendszeresen kreált bútorterveket, kiállításokon szerepelt, publikált a Mintalapok című szakmai újságban. 1903-tól Fischer Emil budapesti kerámiagyára részére tervezett dekorokat, népi stílusban. 1904-ben a St. Louis-i világkiállításon az iparművészeti osztályban bronzérmet nyert. 1907-ben a pécsi iparművészeti kiállításon állami ezüstérmet kapott. Utolsó ismert alkotása 1909-ből való, egy kékeszöldre pácolt tölgyből készült dolgozószoba. Életéről és munkásságáról többet nem tudunk.

A mindössze két évtizedig virágzó magyar szecesszió örökemlékű tárgyai
1890-es években induló hazai művészeti mozgalmak a történeti stílusokat felidéző historizmus és eklektika ellen léptek fel. A Huszka József néprajzkutató által gyűjtött magyarnak gondolt  népi motívumkincsből új stílus bontakozott ki, a magyaros szecesszió, melyet Lechner Ödön és követői, Komor Marcell, Jakab Dezső, Bálint Zoltán, Jámbor Lajos, Faragó Ödön, Nagy Lázár alkotásai tettek elismertté. Az építészet után a bútortervezésben is megjelentek e motívumok, építészeink teljes összhangban készítettek „házat és berendezést”. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi tendenciák legnagyobb hazai mesterei – Horti Pál, Spiegel Frigyes, Vidor Emil, és a festő Rippl-Rónai József – is stílusteremtő erejű bútorokat hoztak létre.

A népi formák, díszítmények inspirálták a Gödöllői Művésztelep alkotóit is, Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Undi Mariska, illetve Toroczkai Wigand Ede és Kós Károly erdélyi népművészet ihlette bútorai a „tiszta forrás kereséséről” tanúskodnak. Ehhez a körhöz köthető Pálinkás Béla is, akitől szinte alig maradt fenn kész bútor, munkáit legfeljebb fényképekről, mintalapokról ismerhetjük.

Az asztalka lapja restaurálás előtt

Ne higgy a szemednek!
A Kiscelli Múzeum 2003-ban műtárgykereskedőtől megvásárolt egy kézimunka-asztalkát, amelyet Pálinkás Béla készített 1903-ban, a Toroczkai Wigand Ede által meghonosított ún. „deszka-stílus”-ban. Már első ránézésre látszott, hogy a tárgyat valaki „felújította” az idők folyamán. A múzeum bútorrestaurátora, Honos Rudolf idézi fel Pálinkás-féle bútor restaurálásának fordulatokban gazdag történetét.

„Az asztalkán elsőre az tűnt szembe, hogy lapján az intarziaborítást durván, szakszerűtlenül javították ki. A szegélymotívumnál a furnért elcsiszolták, alig maradt benne anyag, a hiányokat nagyrészt felületkiegyenlítő anyagokkal és festéssel pótolták. Látszott többek között, hogy a középső betétmező valószínűleg utólagos pótlás, mivel mind készítési eljárásában, anyaghasználatában, mind kidolgozatlanságában élesen elüt az intarzia többi részétől. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy eredetileg e területen is a széleken a motívum alapjául szolgáló furnér haladt át, mivel az intarzia megmaradt szegélye látványában egy, a régebbi időből ismert eljárást idézett meg, amikor még a tömör alapfába, bemélyítéssel rakták be a díszítő motívumokat.”

A tárgy hitelességének helyreállításához a múzeum azt tűzte célul, hogy az asztalka lapjának utólagos kiegészítését eltávolítva, az üresen maradt területet az eredetivel megegyező anyaggal kell kitölteni. Időközben azonban Rostás Péter, a Kiscelli Múzeum bútorgyűjteményének vezetője által végzett művészettörténeti kutatás egyik hozadékaként az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből előkerült egy korabeli nyomat Pálinkás kézimunka-asztalkájáról, amin az asztalka mellett egy egyszerűbb kivitelű ülőke is látszott. Mindkét tárgy az Iparművészeti Társulat 1904. évi téli tárlatán szerepelt.

Illusztráció: Bútoripari Mintalapok iparosok és iparrajziskolák számára. Szerk.: Ráth György. Magyar Iparművészeti Társulat, Budapest, 2. füzet. 15. lap.

„Bár a képen alig látszódott az asztalka lapja, mégis sok információt lehetett leolvasni belőle – szögezi le a szakember. – Egyértelmű volt, hogy a kép a múzeum által vásárolt asztalkát ábrázolja, ezt fájának erezete bizonyította. Ugyanakkor kételyek is felmerültek: az eredeti asztalka jóval világosabb tónusú volt, mint a múzeumba érkezett, sötétre pácolt bútor, amelyen alig volt érzékelhető a képen látott nagy színkontraszt az alapfurnér és a minta között. Jól látszott, hogy eredetileg a szegélymotívum alapjául szolgáló furnér haladt megszakítás nélkül végig, és ebbe vágták bele a középső motívumot is, az asztallap közepén a motívum felépítését azonban nem lehetett jól kivenni. Elemei egyértelműen átlósan helyezkedtek el, és nem a lap széleire merőlegesen, ahogy pótolva lettek, ugyanakkor kérdés maradt, vajon a pöttyök a mintaelemek csúcsán vannak-e, vagy közöttük, ahogy az ülőzsámoly tetején látszik.”

Számítógép készítette kép az asztallapról.

Amikor a számítástechnika siet a restaurátor segítségére
„Mivel több kérdés is megválaszolatlanul maradt, ezért tovább faggattuk a képet – folytatja Honos Rudolf. – A felvételeket restaurátor kollégám, Lukács Balázs számítógépen elemezte, és a nagyon lapos szögben látható asztallap képét sikerült olyan dőlésszögbe állítania, hogy a középső motívum kivehetővé vált. Láthattuk, hogy a motívumban a pöttyök a mintaelemek között helyezkednek el, és a középső motívum elemeinek egymástól való távolsága a sarkokon lévő minta közeihez hasonlít. Ezek alapján már el tudtuk készíteni az intarzia mintarajzát.

A kiegészítések elkészítéséhez azonban még szükség volt az anyaghasználat meghatározására. Mivel az intarziából csak a szegélymotívum maradt meg, és az is nagyon megviselt állapotban, mikroszkópos fafaj-meghatározást kértünk. A mintákból Tuzson Eszter faszobrász-restaurátor művész ki tudta olvasni, hogy az intarzia kerete jávor-, a motívumok paliszanderből (Kelet-India) vagy brazíliai rózsafából készültek, viszont a nagyon töredékesen megmaradt alapfurnér anyaga nem volt meghatározható.”

A meghamisított összkép
„Már csak a lap keretének tónusa maradt tisztázatlan. Úgy gondoltuk, ennek mindenképpen összhangban kellet lennie az asztalka többi részével, ezért következő lépésként megvizsgáltuk a bútoron az anyagtakarásban – fedésben – lévő részeket. Igazi meglepetésként ért bennünket, amikor a fiók kulcspajzsának fémveretét eltávolítva előtűnt az asztalka eredeti színezetlen, teljesen világos, fényezett felülete. Tehát utólag az asztalka egész felületét sötét színűre kenték át, megmásítva ezzel a készítők eredeti szándékát, hiszen a bútor valójában világos fából (jávor), natúr színben és lakkozott kivitelben készült!

Ezzel a tárgy restaurálása új fordulatot vett. Az utólagosan felvitt sötét színű bevonatokat – a bútor elemeire bontása után – vegyszeres úton távolítottuk el, majd elvégeztük a szükséges javításokat, kiegészítéseket, pótlásokat. A bútor újbóli összeállításánál, akárcsak védőbevonatának kialakításánál, a bútor készítése idején is használt anyagokat alkalmaztunk.

Elkészült asztallap

Az asztallap helyreállításával kapcsolatban úgy döntöttünk, hogy az eredeti intarziaborítás megőrzése érdekében nem azt egészítjük ki, hanem helyette új lapot készítünk. Ennek oka, hogy több lett volna rajta az utólag beépítet anyag (kiegészítés), mint az eredeti rész, ugyanakkor a furnér elvékonyodott anyaga már nem felelt meg a hozzáépíthetőség, illetve az intarziakészítés feltételeinek. Természetesen a régi lapot is megőriztük, mely így a még tisztázatlan kérdések megválaszolásában segítségünkre lehet.

A restaurált asztalka

A rekonstrukció anyagkiválasztásánál csak a keret és a motívum anyagáról tudtunk biztosat, az alapfurnérról szinte semmit. Így tapasztalataimra támaszkodva, a motívumok hátteréül a tölgyfát választottam. Ennek a fának világos színe jól kiemeli a mintát, és erőteljes rajzolatával illik a motívum jellegéhez. A berakott motívumhoz paliszanderfát használtam.”

Fotók: Honos Rudolf restaurátor; Lukács Balázs restaurátor; Szalatnyay Judit (BTM Kiscelli Múzeum)