Bartók előadói zsenialitásának kulcsa

Fotó: Profimedia

Vajon hallható és elemezhető-e az előadóművész élménytelítettsége egy hangfelvételből? Miben ragadható meg az a varázs, amelyet egy karizmatikus előadóművész gyakorol a hallgatóságra? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ egy új magyar zenetudományi kutatásban Szabó M. Gyulával, az ELTE GAO MKK főmunkatársával.

Leonard B. Meyer 1956-ban megjelent úttörő, a művészetpszichológiában mára klasszikussá nemesült művétől, az Emotion and Meaning in Music-tól kezdve vált jól ismertté ismertté az a tény, hogy a zenei alkotások élvezetének jelentős forrása a meglepetés. Nem kell profi muzsikusnak lennünk ahhoz, hogy az életünk során passzívan hallgatott vagy aktívan befogadott megszámlálhatatlanul sok zenei anyag alapján elvárásunk legyen a zenehallgatás során egy-egy következő pillanathoz. Agyunk általában nem tudatosan, önkéntelenül is megtippeli, milyen hang, hangzat, ritmikai vagy formai elem várható egy zenei folyamatban.

Miközben tehát egy mű megkomponált szerkezetét követjük egy előadás befogadása során, a sok zenehallgatás révén kialakult nem tudatos tudásunk alapján elvárásokkal viszonyulunk az elkövetkező pillanatokhoz – tizedmásodpercről tizedmásodpercre –, s a kevéssé elvárt folytatás például a meglepetés emócióját kelti föl bennünk.

Ma már újabb, empirikus kutatásokra alapozott elméletek, valamint a 2000-es évek elején valóságos szakmai szenzációt keltett neuropszichológiai bizonyítékok nyomán úgy gondoljuk, hogy ez az izgató meglepetés a zenemű hatásának igen fontos forrása. Ennek megfelelően a közönségére jelentős hatást gyakorló előadóművész jellemzően – mintegy szabályszerűen – kilassítja a zeneműnek azokat a pillanatait, amelyek váratlan kompozíciós megoldásokat hordoznak, s így időt hagy hallgatói számára, hogy átérezhessék e megoldások váratlanságát. Ez az egyik oka annak, hogy egy értelemmel és hatással bíró zenei előadást egyfajta szabályszerű egyenetlenség jellemez: a kottaképben rögzített, gyorsírásszerűen primitív időarányok (pl. 2:1, 3:1, 3:2) helyett a hangzó előadásban a ritmikai kompozíció gazdag variabilitása hallható.

Az előadóművészet pszichológiájának egyik legjelentősebb mai teoretikusa, Patrik Juslin ugyanakkor rámutat, hogy a zenei előadás során nemritkán azzal okozunk meglepetést a hallgató számára, hogy megsértjük az előadás szabályszerűségeit – sokszor oly módon, hogy nem emelünk ki egy-egy váratlan mozzanatot, tehát nem hagyunk időt a hallgató számára, hogy meglepődhessék a váratlan zeneszerzői megoldáson. Ettől jellemzően „szabálytalanul” lesz egyenetlen az előadás. A megfelelően adagolt, a spontaneitás hatását keltő szabálysértés azonban nem hogy csökkenti, hanem éppenséggel növeli az előadóművész keltette hatást. Emellett a zenei előadás szabálytalan egyenetlenségének másik fontos oka a személyes viszonyulás. Egy érzékeny előadásban ugyanis több idő jut azokra a mozzanatokra, amelyek az előadó számára erőteljesebb élményt jelentenek, vagyis több, illetve mélyebb érzelemmel átitatott egyéni élmény-asszociációt hordoznak.

Az egyenetlenség tehát a kiemelkedő hatás – és egyben az előadóművészi zsenialitás – két kulcskomponensének hordozója: a váratlanságé és a személyes viszonyulásé. Előadóművészet-elemző kutatásainkban kiderítettük, hogy éppen ezek a kvalitások különböztették meg a kortársi visszaemlékezések nyomán szinte varázserejűnek érzékelt zeneszerző–zongoraművész, Bartók Béla játékát az ismert, ám hozzá képest a mai zenehallgató számára is legföljebb jelesnek, de nem zseniálisnak érzékelt kortársaiétól. Legújabb kutatásunkban Bartók hangfelvételeit elemeztük és hasonlítottuk össze neves kortársak felvételeivel. Összehasonlítottuk Bartók és hegedűs partnere, Szigeti József 1940-ből származó híres koncertfelvételét, és a 20. század talán legmeghatározóbb hegedűművésze, Fritz Kreisler és a mára elfelejtett zongoraművész Franz Rupp – aki Kreisler megbízható, stabil, érzékeny, ám meglehetősen szürke zongorakísérője volt – 1936-os stúdiófelvételét. Mindkét páros Beethoven legendás „Kreutzer”-szonátáját (op. 47) játszotta. A két hangfelvételen a zongoristák játékának finomidőzítését (a hangindítások egymásra következését) ezredmásodpercnyi precizitással elemeztük egy zenetudományi kutatások számára kifejlesztett hangfelvétel-elemző szoftverrel, a Sonic Visualizerrel.

Elemzéseink feltárták, hogy míg az ismeretlen és a hallgatók számára jellemzően közepesnek ható Rupp játékának egyenetlensége meglehetősen szabályszerű és bejósolható, Bartók finomidőzítései lényegesen bonyolultabbak. Az időadatok elemzése során kiderült, hogy Bartók előadása lineáris matematikai módszerekkel jóval nehezebben jelezhető előre, mint Ruppé. Bartók játékának elemzéséből mintegy „kibomlanak” a zene időbeli formaszerkezetének nagy ívei, Rupp finomidőzítéseinek magyarázatát viszont csupán a zenei szerkezet alacsonyabb, lokálisabb variációiban kereshetjük.

Az interpretációk finomidőzítés-sorozatainak (tkp. az egyes előadások ritmikai kompozíciójának) első két főkomponense Bartók és Rupp előadásában a „Kreutzer”-szonáta I. tételében, a kidolgozási rész kezdetének zongoraszólójában (194–202. ütem; az előadások elemzése során a negyedhangnyi fél-ütések hossz-különbségeit számszerűsítettük, majd az adatsorokat főkomponens-analízisnek vetettük alá). Az analízis során olyan nagyléptékű szerveződéseket keresünk az interpretációk finomidőzítéseiben, amelyek a teljes előadás során végig kimutathatók és egymástól függetlenek. Ruppnál ezek a szerkezetek nem terjednek egy ütemen túl, Bartóknál pedig legalább frázisnyi területeket átfognak. Az ábrán látható csigavonalú szerkezet Bartók előadását jellemzi, és azt sugallja, hogy frázisnál hosszabb szerveződés is kimutatható lesz majd hosszabb adatsorból.

Kreisler zongorista partnerének figyelme jóval kisebb időbeli felületet fog át, mint a zeneszerző–zongoraművész Bartóké, így Ruppnál kevésbé sejlik föl a hallgató számára a zenemű architektúrája. Míg tehát a mára elfelejtett zongorakísérő, Franz Rupp előadásmódja bejósolhatóbb, s játék közben a figyelme elsősorban a zenemű kisebb, rövidebb távú összefüggéseire fókuszál, Bartók távlatból is átláttatja hallgatójával a zeneművet. Ezenfölül Bartók zongorajátékának izgató spontaneitását és a zenei mozzanatokhoz való erőteljes, megragadó személyes viszonyulását egyfajta szabálytalan, „egyenetlen” egyenetlenség hordozza.

Írta: Stachó László zenetudós, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának adjunktusa