A méz mint mumifikáló szer

Régészeti ásatások a Grúz Köztársaságban egy 12 méter magas halomsír belsejében.
Fotó: Georgia National Museum

Zurab Makharadze, a Grúz Nemzeti Múzeum régészeti osztályának vezetője, csapatával együtt, 2012-ben, az Alazani folyó mellett, a környék zöldellő termőföldjei fölé emelkedő, 12 méteres halomsírt kezdett ásni.

„Az egyik botanikus kolléganőnk talált rá a vadszederre, amit ajándékként tettek a halott mellé. Tömény, határozottan édes szag áradt belőle, de volt egy kis pézsma, és enyhén melaszos mellékillata is. A bogyók meglepően jóállapotban konzerválódtak, 4300 éves koruk ellenére még mindig őrizik piros színüket, az egészet őskori mézzel kezelték” – magyarázza Makharadze, miközben elemzi a sírban talált mintákat a laboratóriumban.

A sír mélyén 4000 éves szekereket találtak.
Fotó: Zurab Makharadze

Az Ananauri-3 névvel jelölt bronzkori sírból más, sokkal látványosabb tárgyak is előkerültek: egy farönkökből épült, beomlott sírkamrában két, valós méretű szekér volt, ökörjármokkal együtt (a háziasított ló ekkor még nem érkezett el ide, a Dél-Kaukázusba); gyönyörű arany ékszerek; borostyánkövek, melyeket vagy a Baltikumból, vagy Indiából hoztak a kereskedők; valamint hihetetlenül jó állapotban megmaradt szövetek, bőrkészítmények és fonott kosarak. Akit ide temettek, az fontos valaki lehetett, törzsfőnök vagy vallási vezető. Hat embert temettek még mellé, valószínű a szolgái voltak. Az Ananauri-3 jelentősen gazdagítja ismereteinket a homályos eredetű nartkopi és bedeni népről, akik már gabonát termesztett és szarvasmarhát tartottak az Araxes-Kura kultúraként ismert, Kaukázuson túli, nagy kiterjedésű civilizáció letűnt évszázadaiban. De amin tényleg meglepődtem, ahogy Makharadze a tbiliszi Otar Lordkipanidze Régészeti Központban egy asztalra kirakta az ősrégi kincseket, rajtuk  finom biológiai „díszítés” volt: az ősi konzerválásban ugyanis a történelem előtti méhek is közreműködtek.

„A nedves agyag konzerválja a tárgyak nagy részét, ezek az emberek viszont mézet használtak az eltemetett tárgyak némelyikének balzsamozásához. Nem csak a gyümölcsöt kezeltek le vastagon mézzel, hanem a sírba vékaszámra berakott más áldozati ajándékokat, egyebek közt mogyorót vagy vesszőkosarakba gyűjtött gesztenyét is, sőt, szöveteket, és más szerves, tehát könnyen elbomló dolgokat is. Így akarták ellátni az elhunytak lelkét a túlvilági élethez szükséges mindenféle élelemmel és használati eszközökkel” – tájékoztat a régész.

Zurab Makharadze régész egy vékányi, 4000 éves mogyoróval.
Fotó: Paul Salopek

Több mint két éve gyalogoltam már észak felé Afrikából a Közel-Kelet irányában, aztán keletnek Törökországból a Kaukázusba, s ezen a különös túrán a méz volt az egyik legfőbb kalóriaforrásom. A forró Arábiában a víztiszta sivatagi, friss mézet ettem. Anatólia hófödte hegyei között az összetömörödött, kristályos, öreg mézet. Az energiával teli méz a gyalogló ember szuper üzemanyaga, s azt is tudom, hogy a mézbalzsam jó az égési sebekre.

A mézet évezredek óta csodaszerként is árulják. „Melegíti a testet, tisztítja a sebeket és a fekélyeket, gyógyítja a furunkulusokat és a gennyedő sebeket” – írta róla Kr. e. 4. században a görög orvos Hippokratész.

A méz mumifikáló hatásáról azonban nem sokat tudunk, rendkívül magas cukortartalma lényegében úgy „működik”, mint a só: kiszívja a vizet a baktériumokból, s így halálra szárítja a mikrobákat. Kis mennyiségű gyulladásgátló anyagot, hidrogén-peroxidot is tartalmaz. Ha tehát jó vastagon leöntjük a gyümölcsöt vagy a mogyorót mézzel, akkor máris kész a tökéletes túlvilági csemege – a szavatosságát örök időkig megőrző étel. Ugyanez érvényes a holttestekre is. Hérodotosz leírta, hogy az asszírok mézzel balzsamozták be halottaikat. A Kr. e. 323-ban meghalt Makedón Alexandroszt (Nagy Sándort) pedig, állítólag, mézzel teli arany szarkofágba helyezték. Alattvalói azt akarták, hogy mindig ki lehessen őt tenni közszemlére.

Itt van aztán a mellifikáció igazán különös eljárása. A 16. századi kínai gyógyszerész – az egyebek közt egzotikus csodaszereket, például sárkánycsontból és porrá őrölt emberi hajból készült főzetet javalló, Bengcao gangmu című kézikönyv szerzője – Li Sij-csen leírása szerint a mellifikáció az az eljárás volt, melynek során bizonyos, emberbaráti hajlamú önkéntesek, főként arábiai idős, szent férfiak feláldozták magukat. Kizárólag mézet ettek, míg a végén már csak mézet izzadtak, ürítettek és véreztek, amíg így meg nem haltak. Cukorral kikristályosodott testüket akkor mézzel töltött, óriási agyagedényben eltették egy évszázadra. Így jött létre az emberi kandiscukor – a „mellifikált ember”.

„Az Ananauri-3 halom ismeretlen halottait is mézzel mumifikálták. A holttesteken mézet nem találtunk – magyarázta a grúz régész, Makharadze –, az már rég elenyészett, de a csontokat elborították a virágpor-szemcsék és a letört méhlábak.

Írta:Paul Salopek – Out of Eden Walk