Egy 150 éves mese

Bolondok uzsonnája című fejezet, John Tenniel illusztrációjával.
Forrás: Profimedia

Charles Lutwidge Dodgson, egy félénk és aggodalmaskodó természetű oxfordi professzor, aki a Lewis Carroll írói álnév homályában alkotott. Egy varázslatos pillanatban megelevenítette a magabiztos lányka történetét, aki eljut Csodaországba. Alice, az elképesztő történet hősnője, pöttömnyi méretűre zsugorodik, vagy épp óriásira nő, találkozik az őrjöngő Április Bolondjával, a vérmes Szív Királynővel, az őrült Kalapossal, egy tajtékpipát szívó Hernyóval és részt vesz a bolondok uzsonnáján is. A mese végül könyv formájában látott napvilágot Alice kalandjai a föld alatt címmel, 1865. július 4-én.

Charles Lutwidge Dodgson (1832-1898)
Fotó: Profimedia

Dodgson ebben a történetben és folytatásában (Alice Tükörországban) is az abszurditásnak adott teret. Logikáját úgy forgatja, mint egy körhintát („Ha megmondod, milyen nyelven van az ingyom-bingyom, akkor én is elárulom, hogyan mondják franciául!” – alkudozott Alice a Fekete Királynővel.) A szójátékok olykor már meghökkentőek: „Úgyis gyakran bőg – kotyogott közbe egy Százszorszép. – Tudniillik egy szomorúfűz..” Még az írói álneve is szójáték eredménye. Felcserélte keresztneveit (Charles Lutwidge), Ludovic Carolussá alakította, majd Lewis Carrollként bukkant fel.

Egy csónakban kezdődött
Hihetetlennek tűnhet, hogy egy mélyen vallásos matematikaprofesszor, aki soha nem nősült meg, Nagy Britanniát is életében egyszer hagyta el, egy európai körút alkalmával, akkor is katedrálisokat látogatott, megálmodjon egy fantáziavilágot. Hol született meg ez a képzeletbeli Csodaország? Talán egy bőrkötéses könyvekkel teli, hűvös szobában, ahová csak késő délelőtt kukucskált be a nap ám akkor mindent aranyba vont. Ez a Christ Church College könyvtárszobája Oxfordban, ahol Dodgson helyettes könyvtárosként dolgozott, és az ablakon kipillantva Henry Liddell dékán kislányait láthatta, ahogy a kertben játszottak.

Edith, Lorina és persze Alice, egy hároméves, ábrándos tekintetű, frufrus kislány.  Dodgson gyakran találkozott a gyerekekkel, áthívta őket teázni és történeteket mesélt nekik. Évekkel később, mikor Alice férjhez ment, Dodgson azt mondta neki: „Több tucat gyerekkel kötöttem barátságot azóta, de ők teljesen mások voltak, mint te.”

Egy nyári délutánon, miután a nap arrébb tessékelte a délelőttöt öntöző felhőket, Dodgson fehér flanelingjében és szalmakalapjában a Folly Bridge-hez kísérte a lányokat, barátja és tanárkollégája, Robinson Duckworth tiszteletes társaságában. Választottak egy csónakot, és elindultak felfelé az Isis folyón, ahogyan a Temze ezen szakaszát nevezik. De mit ér egy csónakázás mese nélkül? „Meséljen nekünk, kérem, Mr. Dodgson!” – kérlelték a lányok. Dodgsonból egymás után áradtak a történetek, melyeket a gyerekek alakja köré szőtt. Hősnője maga Alice volt.

Később Alice gyakran kérte Dodgsont, hogy írja le a történeteket, és ő szívesen tett a gyerek kedvére. Két és fél évvel később, 1864 karácsonyán átadott neki egy sötétzöld bőrkötéses jegyzetfüzetet, mely a kézzel írott történetet tartalmazta saját kezű rajzokkal illusztrálva. Címe: Alice kalandjai a föld alatt.

Barátai buzdítására tovább szőtte a mesét. 1865-ben Alice Csodaországban címmel, Sir John Tenniel rajzaival jelent meg a Macmillan kiadó gondozásában. A könyv 160 ezer példányban kelt el és olyan kényelmes megélhetést biztosított Dodgsonnak, hogy fizetése csökkentését kérte az egyetemen.

A kézirat útja
1928-ban Alice Liddell egy aukción 15 400 angol fontért adta el a kéziratot egy amerikai gyűjtőnek, aki fél évvel később 150 ezer dollárért adott túl rajta. 1946-ban ismét elárverezték, ezúttal a Kongresszusi Könyvtár vezetője, Luther Evans vásárolta meg 50 ezer dollárért. Az összeg amerikai könyvgyűjtők hozzájárulásaiból jött össze. A könyvkereskedők tudtak a tervéről, ezért szándékosan alacsonyan áron tartották az árverésen.

Az amerikai Evans 1948-ban Angliába utazott, és visszaadta a vékonyka kötetet a briteknek: „Jelképes fizetségként annak elismerésére, hogy feltartották Hitlert, míg mi felkészültünk a háborúra.”

Ma a könyv a British Múzeum gyűjteményének része, amit ideiglenesen kölcsönadtak a New York-i Morgan Librarynek egy, az évforduló alkalmából rendezett kiállításra.

A könyvet több mint 50 nyelvre fordították le az arabtól a zuluig, olyan művészeket ihletett meg, mint Dalí vagy Disney, és az Alice-t zeneművekben, színházi darabokban, és filmeken örökítették meg. Többen analizálták a művet, és Dodgson csodaországát még azzal is megvádolták, hogy „túlnyomóan kannibalisztikus jellegű, orális szadisztikus hajlam” fedezhető fel benne számtalan helyen.

Ha a nyúlüregen túlra, vagy a képzelet világának bármely más birodalmába váltunk jegyet, legjobban tesszük, ha egy gyereket választunk kísérőül. A gyerekek tudják, hogy a szívünkre kell hallgatnunk. Mi, felnőttek ezt gyakran elfelejtjük.

Charles Lutwidge Dodgson  soha nem felejtette el. Bizonyos szempontból soha nem nőtt fel. Ő inkább egyre fiatalabb lett. 65 éves korában tüdőgyulladásban halt meg abban a Surrey-i házban, ahol hajadon testvérei laktak. Az orvos a halálhírrel a lépcsőn lefelé szelíden azt mondta: „Csodálatosan fiatalnak néz ki a testvérük!”