Csontok egy múzeum raktárából

Fotó: Profimedia

Egy emberek részére fenntartott sírhalom szélén a falubeliek egy pár hónapos hiúzkölyköt temettek el, nyaka körül egy medvefogakból és tengeri kagylókból készült nyaklánccal. A kutatók szerint eddig ez az egyetlen egyedül eltemetett vadmacska. A szerzők szerint lehetséges, hogy a lakosok megkísérelték megszelídíteni az állatot.

„Ez egy meglepő, bámulatos és egészen különleges felfedezés” – mondja Melinda Zeder, a Smithsonian Intézet Washingtoni Nemzeti Természettudományi Múzeumának zooarcheológusa. Zeder azt is hozzáteszi, hogy nincsenek információk arról, hogy a hiúzt háziállatként tartották-e, vagy esetleg spirituális tulajdonságokkal ruházták fel.

A sírhalom annak a 14 különböző méretű földhalomnak az egyike, amely az Illinois folyó mentén, Saint Louistól északra, 80 kilométerre fekszik. Építőik az ún. Hopewell- kultúrához tartoztak, főleg kereskedtek, vadásztak és gyűjtögettek. Elszórt falvaikban pár tucat lakos élt és állatok ihlette tárgyakat készítettek, például vidra alakú tálakat vagy madarakkal díszített vésett kerámiákat. „A falvak lakói elhunyt társaikat ezekben a sírhalmokba temették, ezzel is jelezve, hogy ez a föld az őseikhez tartozik” – mondja Kenneth Farnsworth, a Hopewell-kultúra szakértője.

Az 1980-as évek elején az archeológusok sietve elkezdték a sírhalmok feltárását egy autópálya-építés miatt. Amikor felnyitották a 28 méter átmérőjű és 2,5 méter magas legnagyobb halmot, 22 emberi test maradványát találták meg kör alakban egy központi síremlék körül elhelyezve. A sírhalomban egy külön eltemetett kistermetű állat tetemét is megtalálták. A nyaka közelében tengeri kagylók és medvefogból készült függők voltak, és ezeken fúrt lyukak árulkodtak arról, hogy talán egy nyakörv vagy nyaklánc részét képezték. A hopewelliek kutyáikat nem ezekben a sírhantokban, hanem a falun belül temették el, ám a 35 évvel ezelőtt a kutatók azt feltételezték, hogy az állat a kutyafélékhez tartozott. A csontokat egy dobozba helyezték „kiskutya maradványok” felirattal, majd eldugták Spriengfieldben, az Illinois Állami Múzeum egyik raktárának polcán.

Évtizedekkel később Angela Perri jött rá, hogy a kutatócsoport tévedett. Az egyesült királysági Durham Egyetem PhD hallgatója az ősi kutyasírok témakörében végzett kutatómunkát a múzeumban, amikor 2011-ben rábukkant erre a bizonyos dobozra. „Amint megpillantottam a koponyát, rögtön tudtam, hogy biztosan nem kiskutyáról van szó” – mondta Perri, a ma már Lipcsében dolgozó zooarcheológus. Valamilyen macskaféle volt.”

Perri a vizsgálat után arra jutott, hogy a csontok egy 4-7 hónapos hiúzé lehetnek. A csontváz teljes volt, és nem talált vágásnyomokat, vagy bármilyen más traumára utaló jelet, ebből arra következetett, hogy az állatot nem áldozatként mutatták be. Amikor megnézte az ásatásról készült eredeti fotókat, látta, hogy az állatot gondosan helyezték el a sírjában. „Látszott, hogy tiszteletteljesen bántak a testtel. Szemmel láthatóan nem csak beledobták egy lyukba.”

Kenneth Farnsworth-t meglepte a történet: „Egész testemben beleborzongtam. Ehhez hasonlót soha nem láttam, bár csaknem 70 sírhalmot tártunk fel. Mivel a sírhalmokat embereknek szánták, valaki minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a hiúzt eltemethessék ott. Fontos személy lehetett, akinek valószínűleg sikerült meggyőznie a közösség többi tagját, hogy ennek így kell lennie. Bármit megadnék érte, hogy tudhassam az okot.”

A hiúz mellett talált, csontból készült függők és kagylóból faragott gyöngyök.
Fotó: Kenneth Farnsworth

Perri és Farnsworth 2015. július első napjaiban jelentette be a felfedezést. A sír pompája és a körülmények arra engednek következtetni, hogy „ez az állat nagyon különleges helyet foglalt el a falubeliek életében.” A hiúz kora arra utal, hogy az emberek a vadonból fogták be – talán miután elárvult – és esetleg megpróbálták felnevelni. A hiúzok csupán kétszer akkorára nőnek meg, mint egy házimacska, és jól ismertek arról, hogy könnyen szelídíthetőek. A „nyaklánc” perdöntő bizonyíték. Perri szerint ez egy nyakörv lehetett, egy arra utaló jel, hogy becsben tartott házi kedvenc volt. „Ennél egyértelműbb jelet a szelídítésre nehezen találunk az archeológiai leletekben – véli Perri, aki szerint a lelet fényt deríthet arra, hogy más állatokat, legyen az kutya vagy haszonállatok, hogyan hoztak be az emberi közösségbe, hogy később háziasítsák. Látták ebben az állatban a lehetőséget, hogy nem csak vadon élhet.”

Zeder egyetért azzal, hogy a szelídítés lehetett a háziasítás egyik lépcsőfoka, de arra is figyelmeztet, hogy nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani egyetlen leletnek. „Ha a hopewelliek valóban háziállatként tekintettek volna a hiúzra, valószínűleg ugyanott temették volna el, ahol a kutyáikat. Szerinte a hiúz inkább egy szimbolikus szerepet töltött be, talán a természet spirituális világával való kapcsolatot képviselte.

Jean-Denis Vigne, a párizsi Nemzeti Természettudományi Múzeum zooarcheológusa szerint a lelet „egy igazán különleges és nagy jelentőségű felfedezés”. Vigne-t a jelenség a dél-amerikai vadászó-gyűjtögető közösségekre emlékezteti, akik majmokat és más vadon élő állatokat vittek a kunyhóikba, és otthon nevelték, akár még szoptatták is őket, mintegy köszönetképpen a természetnek a bőséges termésért és vadhúsért. Vigne nem tud róla, hogy ezeket az állatokat eltemették volna.

Sajnálatos módon a hiúz további vizsgálata kétséges. A csontokat őrző múzeumot a bezárás fenyegeti az állami költségvetési megszorítások miatt, így Perri többé nem tud hozzáférni a mintákhoz. Civil csoportok és a múzeumi dolgozók küzdenek a múzeum megmentéséért.