Tarajos história

Légi mohikánok: amerikai ejtőernyős katonák a második világháborúban.
Fotó: Profimedia

A Dublin melletti lápból előkerült múmia fejtetején már jó kétezer esztendeje meredezik a csíkban meghagyott haj. Az évezredes szavatosságú fixálóanyag drága lehetett: a vizsgálatok szerint a férfi messziről, a Földközi-tenger mellől beszerzett fenyőgyantával dörzsölte be maradék tincseit.

Az erdős vidéken élő mohikánok minden bizonnyal higiéniai okokból találták ki különös hajviseletüket – kopasz fejük egyetlen keskeny hajcsíkjába nem akadt minduntalan bokorág, gally, bogáncs. Nyilván az sem volt mellékes a harcias, gyakran háborúskodó mohikánok számára, hogy taréjuk értéktelenebb volt trófeaként – skalpként nem állt olyan nagy becsben, mint a dús, hosszú hajú indiánoké. A mohikánfrizura elkészítése akkoriban fájdalmas lehetett: egy szemtanú, egy francia fogoly visszaemlékezése szerint az indiánok nem nyírták, hanem tövestül, kis csomókban tépdesték ki a hajukat. Tenyerüket előbb hamuval kenték át, hogy a fürtök ne csússzanak ki az ujjaik közül.

A mohikánmódi a második világháború alatt lett újra népszerű. A piszkos tizenkettő című regényt ihlető ejtőernyős alakulat, a Filthy Thirteen („Mocskos Tizenhárom”) tagjai parancsnokuk, az indián származású Jake McNiece ötletére tarolták le koponyájukat úgy, hogy csupán egy hajcsíkot hagytak, és festették ki arcukat a bevetések előtt indián mintára. A legendás csapat példáját később a legtöbb ejtőernyős alakulat átvette.

Az 1980-as években aztán jöttek a punkok: csupasz fejük és hajtaréjuk a társadalommal való szembenállásukat jelképezte. A 10-15 centis, gyakran vad színekben pompázó taréj karbantartása nagy türelmet és ügyességet kívánt. No meg speciális kozmetikumokat: az ír múmia kései követői jó kétezer évvel később már különleges lakkal, zselével, ápolószerekkel érték el, hogy punktaréjuk előírás szerint égnek meredjen.