A bátrak bátra

Fotó: Profimedia

Michel Ney 1769. január 10-én született a Saar-vidéken, Saarlouis városában, apja német származású bognár volt, így Ney is kiválóan beszélt németül. A kalandvágyó ifjú irtózott attól, hogy tisztviselőként élje életét, tizennyolc évesen otthagyta ügyvédgyakornoki állását és felcsapott huszárnak. A forradalom 1789-as kitörése után tehetsége és bátorsága révén gyorsan haladt a ranglétrán. 1792-ben már hadnagy, 1794-ben egy osztrák tábornok elfogása után századossá, az év végén ezredessé, 1796-ban, a német hadjárat alatt, huszonhét évesen tábornokká léptették elő. 1797-ben lovasrohamot vezetett az osztrák ágyúk ellen, de a túlerő legyűrte, fogságba esett. Néhány hónap múlva kiszabadult, és „bosszúból” alig százötven emberrel elfoglalta Mannheim városát. Emberei bálványozták, mert jóban-rosszban osztozott velük, és a harcban mindig első volt. Ekkoriban ragadt rá a „vörös fejű” gúnynév, ami nem csak hajának színére, de a vérmérsékletére is utalt.

1799-ben a Brumaire (köd hava) 18-án (november 9-én), a Napóleon államcsínye idején már a rajnai hadsereg parancsnoka volt, és felesküdött a konzulátusra. Az év decemberében Hohenlindennél személyesen vezette a lovasrohamot, s ezzel nemcsak az ütközetet döntötte el, hanem tízezer foglyot is ejtett és száz ágyút zsákmányolt, megsemmisítve az osztrák hadsereget. Napóleon ekkor figyelt fel rá, és vette pártfogásába. Neyt rabul ejtette a kis korzikai személyisége, amilyen heves republikánus volt korábban, annyira lelkes híve lett Napóleonnak, akit 1803 végén a hadsereg nevében ő kért fel, hogy nyilvánítsa magát császárrá, az új uralkodó pedig 1804-ben a még mindig csak harmincöt éves katonát Franciaország tizennyolc marsalljává tette meg.

A császár tisztában volt azzal, hogy Neynek nincs párja a rohamban, de a hadvezetésben járatlan, ezért mindig közvetlen irányítása alatt tartotta. Ney 1805-ben személyesen vezette az elchingeni csatát eldöntő támadást a hídon, ezért kapta az Elchingen hercege rangot. Jelentős része volt a jénai és eylaui diadalban is.

1810-11-ben Portugáliában és Spanyolországban hadakozott. 1812-ben az Oroszország elleni balsikerű hadjárat során is megtette, amit lehetett: Szmolenszk elfoglalásakor megsebesült, de még golyóval a nyakában is a francia lovasság élére állt a borogyinói csatában. Az orosz főváros elfoglalása után Napóleontól megkapta a Moszkva hercege címet, de újdonsült birtokát nem sokáig élvezhette. Amikor Kutuzov halogató taktikája és a közelítő tél távozásra késztette a francia sereget, a császár az utóvéd élére állította. Ney fedezte a főerő egyre inkább menekülésbe forduló visszavonulását, az ellenséges támadások közepette személyes példájával tartotta az éhező és fázó katonákban a lelket. Tízezer emberéből alig háromezer maradt, amikor a Berezina folyónál utolérte a Grande Armée maradványait. Utolsóként ő kelt át a hídon, ezért is nevezte aztán Napóleon „a bátrak bátrának”.

A marsall 1813-ban Lipcsénél a „népek csatájában” megsebesült, majd 1814-ben a Napóleon-ellenes koalíció elől hátrálva immár francia földön volt részese a kevés győzelemnek és a számos vereségnek. Párizs eleste után, április elején a marsallok nevében ő szólította fel a császárt lemondásra az ország üdve és a hadsereg megmaradása érdekében. Az ismét trónra került Bourbonok ezért főnemesi rangra emelték, ám az udvarban számtalan megaláztatást kellett elszenvednie alacsony származása miatt.

Amikor Napóleon 1815 februárjában megszökött száműzetéséből, Elba szigetéről, Ney megígérte XVIII. Lajosnak, hogy „acélketrecben viszi a bitorlót Párizsba”. Sérelmeit mégsem tudta feledni, és amikor Napóleon személyes hangú levelet írt neki, újra felajánlotta kardját és szolgálatait régi parancsnokának. Utolsó hadjáratában Napóleon őt tette meg a balszárny vezetőjének, és Ney június 16-án a Quatre Bras-i csatában fel is tartóztatta a brit Wellingtont, aki nem tudott egyesülni a poroszokkal. A waterlooi csatában oroszlánként küzdött, de hiába vezette halálmegvető bátorsággal az angol gyalogsági négyszögek elleni lovasrohamot, nem tudta kierőszakolni az áttörést. Amikor minden elveszett, egy csapat katonát gyűjtött maga köré, és azt kiáltotta: „Gyertek és lássátok, hogyan hal meg Franciaország marsallja!”

Ney azonban életben maradt, de menekülés közben a Napóleontól nászajándékba kapott kardjáról felismerték és elfogták. Ügye előbb katonai bíróság elé került, de a bírák – volt marsallok, akik a vádlotthoz hasonlóan viselkedtek maguk is – illetéktelennek nyilvánították magukat. Az ügy így a felsőház elé került, ahol halálra ítélték. Vele statuáltak példát, Napóleon többi marsallja kegyelmet kapott.

Az ítélet kihirdetésekor félbeszakította címeinek hosszas felsorolását, és így kiáltott fel: „Michel Ney és hamarosan egy marék por!” Kivégzésére 1815. december 7-én – a szokásoktól eltérően – nem a nyilvánosság előtt került sor. A hatóságok így vették elejét a várható zavargásoknak. Az eszelősen bátor Ney nem engedte bekötni a szemét, sőt ő vezényelt tüzet a kivégzőosztagnak. Utolsó szavai ezek voltak: „Katonák, ha megparancsolom, egyenesen a szívemre lőjetek, ez lesz az utolsó parancsom. Tiltakozom elítélésem ellen, száz csatában harcoltam Franciaországért és sohasem ellene. Katonák, tűz!”