Sziklatörő – az angol-amerikai felfedező

Fotó: Profimedia

Henry Morton Stanley 1841. január 28-án született egy John Rowland nevű walesi férfi törvénytelen fiaként. Gyermekkorát dologházakban és távoli rokonoknál töltötte. A kalandvágyó fiú tizenöt évesen hajósinasnak állt, és kivándorolt Amerikába. New Orleansban összebarátkozott egy Henry Hope Stanley nevű kereskedővel, akinek nevét felvéve kalandozott az Újvilágban. Volt katona az amerikai polgárháborúban, tengerész és újságíró a Vadnyugaton. Egy törökországi útjáról írott beszámolója után lett a New York Herald külföldi tudósítója, ebbéli minőségében tartott a brit csapatokkal 1868-ban, amikor azok Etiópiában kiszabadítottak két foglyul ejtett misszionáriust. Ugyanebben az évben a spanyol polgárháborúból is küldött jelentéseket.

1869-ben lapja a példányszám fellendítésének reményében a Viktória-vízesést felfedező David Livingstone megtalálásával bízta meg. A skót utazóról és misszionáriusról, aki a Nílus forrását akarta felkutatni, akkor már három éve nem érkezett hír, és megszökött kísérői azt terjesztették, hogy megölték a bennszülöttek. Stanley 1871 márciusában Zanzibárból elindulva céltudatosan hatolt előre a harcok gyötörte, szegénységben sínylődő vidéken át Livingstone utolsó ismert tartózkodási helye felé. Itt, a Tanganyika-tó partján fekvő Ujijiban talált rá 1871. november 10-én az idős és beteg utazóra, akit teherhordói magára hagytak, készletei pedig kimerülőben voltak. Stanley (a legenda szerint) angolos kimértséggel üdvözölte a rajta kívül több ezer kilométeres körzetben egyetlen fehér embert: „Ugyebár doktor Livingstone-hoz van szerencsém?”

A két férfi között barátság szövődött, együtt térképezték fel a tó északi részét. Stanley néhány hónap múlva visszafordult, de gondoskodott arról, hogy a helyszínen maradt Livingstone készleteit feltöltsék. Útjáról 1872 nyarán kiadott – Hogyan találtam meg Livingstone-t, utazások, kalandok és felfedezések Közép-Afrikában című – könyve hatalmas vihart kavart Angliában, ahol csak nehezen törődtek bele, hogy nem egy britnek, hanem egy amerikai zsurnalisztának sikerült a felfedező nyomára bukkannia.

Livingstone halála után, 1873-ban elhatározta, hogy ő maga derít fényt a Nílus eredetének rejtélyére, illetve végigköveti a Kongó folyót egészen a forrásáig. Az angol-amerikai támogatást élvező expedíció több száz emberrel, korszerű felszereléssel indult útnak 1874 novemberében Zanzibárból. A vetélytársaival és a természeti körülményekkel elkeseredett küzdelmet vívó Stanley pisztollyal bírta gyorsabb iramra teherhordóit, olykor szabályszerű háborút folytatott a bennszülöttek ellen. Útja során sikerült bebizonyítania, hogy a Kongó felső folyása a Lualaba folyó, ezen indulva jutott el Atlanti-óceánig. A több mint hétezer kilométeres, 1001 napig tartó út végén, vérfagyasztó kalandok után 350 emberéből csak 115 maradt. Az elefántcsonttal megpakolt és élményekkel teli újságíró természetesen könyvet írt útjáról, ennek címéből ered a fekete kontinens kifejezés.

Legnagyobb megrökönyödésére az angolokat nem érdekelte a Kongó medencéje, Belgium királyát viszont annál inkább. II. Lipót képzeletét megragadta a Stanley által élénk színekkel ecsetelt távoli és gazdag ország, ezért anyagi támogatást ajánlott neki, és kinevezte a „Közép-afrikai Nemzetközi Fejlesztési Társaság”, vagyis a leendő gyarmat vezetőjévé. Az akció 1879 augusztusában az atlanti parton kezdődött, a több száz munkással előrehatoló Stanley lenyűgöző gyorsasággal utat és vasutat építtetett, gőzhajót indított felfelé a Kongón. Az útjába kerülő törzsfőnököktől csalással vagy erőszakkal szerezte meg a földet, ha szükségesnek érezte, gondolkodás nélkül lövetett; emberei nem véletlenül ragasztották rá a Bula Matari, azaz a Sziklatörő nevet. II. Lipót az ő jóvoltából lett 1884-re Kongó Szabadállam ura. Stanley erről a küldetéséről is könyvben számolt be.

Utolsó afrikai útját 1887 és 1889 között tette, hogy segítséget vigyen a mahdi felkelés által a külvilágtól elvágott Mehmed Emin pasának, az egyik szudáni tartomány kormányzójának. Ezúttal is a Kongó torkolatától indult, felfedezte az Albert- és Edward-tavat összekötő folyót, végképp tisztázva a Nílus eredetét, továbbá a Ptolemaiosz által a Hold hegyeinek nevezett Rwenzori-hegységet is feltérképezte. A megmentettekkel együtt másfél ezresre duzzadt expedíció az Indiai-óceán partján, Bagamayóban ért célhoz.

Ezt követően már visszavonult életet élt Angliában: 1890-ben feleségül vette Dorothy Tennantot neoklasszicista festőnőt, majd örökbe fogadott egy gyermeket. 1895-ben brit parlamenti képviselőnek választották, 1899-ben lovaggá ütötték, kijárt neki a Sir megszólítás. 1900-ban visszavonult a közélettől, sokat tartózkodott vidéki birtokán, 1904. május 10-én Londonban halt meg.

Stanley a maga korában hősnek számított, de megítélése már akkor is ellentmondásos volt. Halála után sorra derültek ki lódításai, nemegyszer hazugságai, bizonyítékok kerültek elő az afrikaiakkal való kegyetlenkedéseiről. Az azonban tagadhatatlan, hogy energikus és tehetséges ember volt, aki jelentősen hozzájárult Afrika titkainak megfejtéséhez. Életéről több film is készült, és sokak szerint az ő alakja ösztönözte Joseph Conradot A sötétség mélyén című regényének megírására, amelyből aztán Francis Ford Coppola Apokalipszis most címmel forgatott filmet.