Mi lesz veled népdal?

Bartók Béla népdalgyűjtő úton Erdélyben, 1904-ben
Fotó: Profimedia

Kodály Zoltán szerint „a magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados – évezredes – használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket”.

Szabolcsi Bence (1899-1973) zenetörténész kutatásai során arra jutott, hogy a magyar zene ősi ázsiai kultúrából ered. Az Ázsiából hozott, „régi típusú” népdal jellegzetessége, hogy öt hangból áll és gyakori benne a kvintváltás. Ez azt jelenti, hogy a dallamsor öt hanggal mélyebben megismétlődik. Később keletkeztek olyan népdalok is, amelyek hét hangból álltak és az említett pentaton dallamokból fejlődtek ki. Hajdan ezek a dalok nemzedékeken keresztül öröklődtek. Énekeltek munka közben, örömben, bánatban. Terjedésüket segítették az akkori idénymunkások a summások és a katonák. „Így kerültek egyik tájegységből a másikba a dalok kis változtatásokkal, de mindig úgy, ahogy a közösség elfogadta”- mondja Juhászné Antal Gabriella népdaloktató.

A magyar népdalok gyűjtésének fontosságát a 19-20. század fordulóján ismerték fel. Azelőtt csak szórványosan, nem tervezetten végezték jegyeztek le dallamot és szöveget. A gyűjtésben a technika fejlődése adott nagy segítséget: Vikár Béla etnográfus, az 1800-as évek végén, Európában egyedülálló módon, fonográffal rögzítette a népdalokat. Ez a technika az 1900-as párizsi világkiállításon nemzetközi elismerést hozott a magyar népzenekutatásnak. Vikár Béla gyűjtését Bartók Béla jegyezte le, majd Kodály Zoltánnal együtt tovább folytatták a kutatást. „Céljuk elsősorban az volt, hogy a magyar nóta és a cigányzene mellé egy hiteles nemzeti gyökeret is találjanak saját zenéjüknek, vagyis beemelték a népdalt a magas művészetbe. Természetesen emellett volt egy önmegismerő, ősi, nemzeti kultúrát ismertté tevő törekvés is” – mondja Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója.

Mára létrejött egy olyan gyűjtemény, amely több mint 300 ezer lejegyzett dalt tartalmaz. Felmerül a kérdés, hogy van-e még értelme a további kutatásnak. Egyáltalán születnek-e ma még népdalok? Kelemen László szerint, természetesen szükségesek a mai gyűjtések is, bár ennek ma már nem az a célja, hogy új dallamtípust találjanak, hanem az élmény megtapasztalása. „Bartók hangsúlyozta, hogy fontos kimenni ezekhez a közösségekhez; nem csak feljegyezni, hanem megérezni a levegőjét, kultúráját”- mondja.

Asztalos Kiss Zsuzsanna, a szolnoki Tisza Táncegyüttes vezetője megerősíti ezt az állítást és elmondja, hogy amikor műsort állítanak össze, az archívumok mellett saját gyűjtésekből is merítenek. A táncegyüttes minden évben eltölt pár napot Erdélyben, ahol még mindig vannak úgynevezett adatközlők. A falvakban tudják ki az, akihez el lehet menni dalokat, táncokat tanulni, ezeket az embereket ott mindenki ismeri, nagy tiszteletnek örvendenek. Felsorol néhány helyet, ahol a népi kincsek még megtalálhatók eredeti formájukban: Kalotaszeg, Mezőség tájai, Szék, Méra községek, Kárpátalja falvai, Magyarországon Palócföld, a Galga menti települések: Bag, Tura vagy a Kalocsa melletti kistelepülések: Uszód, Drágszél.

Bartók Béla meghatározása szerint a népdal „olyan dalok elnevezésére használt kifejezés, amelyeket sokan és sokáig énekeltek.” De ma, vajon énekelnek-e sokan népdalt? Meddig tudnak még visszajárni a forrásterületekre? Lesz-e még következő alkalom? A táncegyüttes vezetője szerint minden attól függ, hogy az idősek mennyire foglalkoznak a hagyományokkal. „Mindig elérzékenyülve jövök el tőlük, mert nem tudom, hogy lesz-e még folytatás, ha ők elmennek, értékes dalkincset visznek magukkal”- válaszolja Kiss Zsuzsanna.

A források körvonalazódó határaira hívta fel a figyelmet az Utolsó óra címmel megjelent nagyszabású Kárpát-medencei gyűjtés is. A címe arra utal, hogy a II. világháború előtti generáció volt az utolsó nemzedék, aki át tudta adni a közös népdaléneklés hagyományát. A projekt Kelemen László ötletéből valósult meg, 1997 és 2001 között, 1200 órát vettek fel, 112 zenekar anyagát rögzítették a XX. század legnagyobb volumenű hangszeres gyűjtésében.

Feltáratlan helyek ugyan már nincsenek, de olyan van, hogy egyes területekről kevés az adat. Éppen ezért, a Hagyományok Háza egy Fehér Foltok programot működtet, melynek keretében évente, tervszerűen kimennek ezekre a helyekre gyűjteni. Az erdélyi folklórtalálkozók is jó alkalmat adnak a rögzítésre, így folytatódnak az Utolsó óra utáni gyűjtések. Érdekesség, a népi örökségek „visszavirágoztatása”. Ahol már nincsenek adatközlők, oda szakemberek járnak vissza és az ott élőknek megtanítják a területre jellemző régi dalokat, táncokat, hogy a közösségek megérezzék, érdemes ezeket megőrizni.

Valamikor ez volt az éltető kultúra egy kis közösségben: minden Gyimesben élő embernek volt egy keserve, a szöveget a saját sorsára alakította. Ma már eredeti formájukban nem születnek népdalok, mert ezek a korabeli közösségek felbomlottak, de a népi kultúra elevenen tovább él a táncházmozgalomban, népi zenekarok, népdalkörök alakulásában. Hatása a modern könnyűzenében is tapasztalható, akár feldolgozásként, akár díszítőelemként. Ami az átiratokat illeti, a népi hagyományok művelői szerint, a műfajtársításokkal vigyázni kell, a „könnyű emészthetőség” csorbíthatja az értéket. A jó feldolgozáshoz elengedhetetlenül szükséges az eredeti minél tökéletesebb ismerete, mert csak ekkor adható át szellemisége, hangulata.