Kék-fehér hagyomány

A családtörténeti kiállítás részlete.

A kékfestés Magyarország egyik legrégebbi iparága, amelynek hagyománya a középkori hajózások révén a Távol-Keletről került Európába. A 20. század elején még mintegy 400 kékfestő műhely működött hazánkban, ám ezek közül mára kevesebb mint tíz maradt fent.

Az 1879-ben alapított bácsalmási kékfestő műhelyben a mai napig készülnek a kék alapon fehér mintás méteráruk, terítők, szalvéták, fali díszek és ruhák. Bakos Zoltán több mint húsz éve ismeri a helyi műhelyt alapító Skorutyák családot és 1997 óta maga is zsűriztet saját készítésű termékeket. Ezeket rendszeresen bemutatja a Hagyományok Házában ülésező szakmai zsűrinek, hogy kiderüljön, azok megfelelnek-e a minőségi követelményeknek.

„Minél többször jártam ide, annál többet láttam az egyes munkafázisokból, így Skorutyák János kékfestő mestertől szép lassan eltanultam a szakma csínját-bínját. A kézi mintázással kezdtem, majd a festésben, végül valamennyi munkafolyamatból kivettem a részem. Közben lett egy állandó munkahelyem, de soha nem szakadtam el a kékfestéstől” – kezdi mesélni Bakos Zoltán, aki 2015. júniusában kapta meg a népi iparművész címet.

Aprólékos és összetett munka
A fehér vásznat először hatalmas rézüstökben, 90-100 fokosra forrósított szappanos vízben kifőzik, hogy a gyári olaj-, zsír- és vegyszermaradékok kijöjjenek belőle és egy kicsit össze is ugorjon az anyag (ami ezután már mérettartó lesz). A kelme öblítése és szárítása után következik a mintázás.

Kézi nyomódúcok

„Terítőket, futókat, szalvétákat, illetve minden olyan anyagot, amit bordűrrel nyomunk körbe, előre vonalazunk, hogy lássuk a haladás irányát mintázás közben. Egyszerre mindig csak két párhuzamos oldalt mintázunk és ha az a rész megszáradt, akkor folytatjuk a másik két széllel, a legvégén pedig igény szerint az anyag közepét töltjük ki – magyarázza Bakos Zoltán. – A kézi minták kétféle eljárással készülnek: vannak fából faragott nyomódúcok, illetve keményfába ütött rézdrótok, szögek és különböző lapocskák által formázott minták, melyek a nyomópépbe vagy vízbe mártva nem rozsdásodnak. Annak idején a mintakészítés külön szakma volt, amivel mi nem foglalkozunk, legfeljebb javítgatjuk a nyomódúcokat, ha meglazul vagy kipotyog belőlük egy-egy szög.”

A bácsalmási festőműhelyben körülbelül százféle kézi és mintegy kétszáz gépi minta található, amelyek közül a legtöbb a Skorutyák családon belül öröklődött. A kedvenc minták nevet is kaptak használóiktól: van köztük rózsás, sűrű csillagos, kiscakkos, nagycakkos virág, gyűrűs, napsugaras, szőlős, kalászos és sok más, tájegységenként eltérő sajátos elnevezés.

„Az úgynevezett pap egy speciális nyomópép, ami 8-10 anyagnak a keveréke és fő alkotóeleme a gumiarábikum – egy nagyon jó ragasztóanyag –, zöldes színét viszont a rézgálic adja, aminek köszönhetően jobban látszódik a fehér alapanyagon. A védőrétegként szolgáló pap elkészítésére vannak különböző receptek, de lényege, hogy úgy beleszáradjon a fehér anyagba, hogy a nyomott részeken ne hatolhasson majd át a festék. A nyomódúcokat tehát először a papba mártjuk, majd a kelmére nyomjuk. A lenyomatot aztán egy-két napig állni hagyjuk, hogy a fedőanyag teljesen beleszáradjon a fehér vászonba. Festés után a papot leoldjuk róla, így megmarad az eredeti fehér anyagon a minta.

A fedőanyag hozzávalóit porítva és feloldva egy rozsdamentes edényben lassan felfőzik, az oldat ezután átszűrve évekig tárolható.

1868-ban készült perrotin mintázógép

Az igen nagy gyakorlatot, türelmet és odafigyelést igénylő kézi mintázást azonban már a 19. század közepén háttérbe szorította a francia Perrot által feltalált szakaszos működésű nyomógép, a perrotin használata. A bácsalmási kékfestő műhely is büszkélkedik egy 1868-ban készült mintázó géppel, amelyből összesen 10-20 darab maradhatott fent egész Európában. A gépi mintázás hátránya, hogy azzal csak 80 centiméter széles méterárut tudunk mintázni bordűr nélkül, előnye viszont az, hogy a perrotin-gép óránként száz méter anyagot megmintáz, ami kézi eljárással egy napig is eltartana. Ez a szerkezet egyszerre két mintát is tud nyomni. Sehol nincs benne golyóscsapágy, csak egymáson csúszó és forgó alkatrészekből áll, ezért folyamatosan olajozni kell, nehogy elkopjon” – mondja Bakos Zoltán iparművész.

Indigó festőkád (kipa)

Amint a nyomott vászon teljesen megszáradt, készen áll az indigófestésre, azaz mehet a 2,5-3 méter mély festőkádba, a kipába. A kelmékhez használt sűrítményt a festés előtti napon felkeverik, mivel a festék színéből és erezetéből látják, hogy megfelelő állagú-e a színanyag. A szakember szerint minél élénkebb zöldessárgás a színe, annál szebb lesz a végeredmény.

Kipa feletti ráf a festendő anyag feltűzéséhez

„A vásznat negyed órán át áztatjuk a kipában, majd tizenöt percig a levegőn oxidálódik. Ez a fél óra egy zug (ejtsd: cug), amit annyiszor (12-14 alkalommal) ismétlünk meg, amíg el nem érjük a kívánt színárnyalatot. A tömény festékanyag többek között az indigócserjéből kinyert indigóporból, vasgálicból, oltott mészből és vízből áll. Színe sárgászöld, de amint levegőt kap, szinte azonnal megkékül. Ebből a törzsoldatból egy festésre 3-4 kis merítővel teszünk a kádba, ami elég 25-30 méter anyag színezéséhez. A festés és szárítás után enyhe savas vízben átmossuk a kelmét, hogy leoldódjon róla a nyomópép és előtűnjön a fehér mintázat, majd tiszta vízben kiöblítjük.”

De ezzel még mindig nincs vége a munkának; az utolsó fázis a mángorlás vagy kalanderezés.

Haspli (pámoló), azaz feltekercselő asztal

„A haspli egy két hengerből álló asztal, amelyre gyűrődésmentesen pámoljuk, azaz feltekerjük a kelmét, majd a helyben készült öreg mángorló alá helyezzük azt. A nagy súly hatására nemcsak sima, hanem fényes és keményebb is lesz az anyag. Régen egy körbe-körbe sétáló ló mozgatta ide-oda a több tonnás mángorlót, amit a hoppstanglival, vagyis az irányítórúddal kezelnek. A lóerőt aztán felváltotta a villanymotor és ma már csak néhány száz kilogramm nehezedik a hengerekre egészen addig, amíg a mángorló vége felemelkedik, azaz hoppon áll. A ’70-es években egy ócskavas telepen jutott hozzá a Skorutyák család ahhoz a kalanderhez (fém vasalógép), amit ma már a mángorló helyett, szintén a kelme simítására, fényesítésére használunk” – magyarázza az iparművész.

Kalander (vasalógép)

A bácsalmási kékfestő műhelyhez tartozik egy kiállító terem is, ahol a falakat díszítő régi fényképek, bekeretezett díjak és elismerések, vitrinbe zárt különleges ruhaköltemények, megsárgult könyvekben lévő kézírások, a kiadásokról és bevételekről készített könyvelések, leltárak, különböző receptek és mintakollekciók mesélnek a ritka mesterség és a kékfestő dinasztia történetéről.

Bácsalmástól Új-Zélandig
A Felvidékről Délvidékre telepített Skorutyák család 1879-ben vásárolta meg azt a lakóházat, ahol a festőműhely kialakításától kezdve négy generáción át szállt apáról fiúra a tudás és a mesterség értékes munkaeszközei. Bár a kékfestő família ötödik generációjának tagja a kisiparos szakma helyett villamosmérnöknek tanult, ennek ellenére a családi hagyományoktól nem szakadt el véglegesen; az utókor számára az általa nemrégiben felújíttatott, új arculatot kapott műhely és múzeum őrzi a kékfestő mesterség és a Skorutyák család múltját.

„1939-ben jelentős anyagi kár érte a famíliát, ugyanis a szabadkéményes, nádtetős ház és a műhely egy része is leégett. Később néhai férjem felmenői eladták a telkeiket és felhagytak a gazdálkodással, hogy kizárólag a kékfestésnek szentelhessék életüket” – meséli az özvegy Skorutyákné Lénárt Edit, aki a mai napig ebben a nagy múltú családi házban él. A Skorutyák-dinasztia minden egyes generációja a korszak és a maga igényeinek megfelelően fejlesztett és hozzátett valamit a bácsalmási kékfestő műhelyhez, hogy megkönnyítse saját munkáját.

A műhely

„Rengeteg változáson, fejlődésen ment keresztül a műhely az évtizedek során. Férjem nagyapja, idősebb Skorutyák Géza 1940-ben az addig lóerő által hajtott mángorlót villamosította. A perrotin mintázó gépet apósom, a kalandert pedig a ’70-es években férjem egy ócskavas telepről vásárolta fel és helyezte üzembe. Mivel János nagy gondot fordított a reklámozásra, nevének híre eljutott a határon túlra, így az évtizedek alatt több európai országban is tarthatott bemutatót és nagyvárosokban nyíltak kiállításai, de Japánig, Ausztráliáig és Új-Zélandig is eljutottak a termékei” – fűzi hozzá Skorutyákné Lénárt Edit.

A kékfestő dinasztia utolsó tagjának halála után az örökös, ifjabb Skorutyák János nemcsak a gépeket és az eszközöket, hanem az egész műhelyt felújította, így a Skorutyák-felmenőkhöz méltó módon folytatódhat a munka Bácsalmáson.

A fotók: Bácsalmási Kékfestő Műhely szívességéből