A magyar szabadságharc tudós fővezére

Fotó: Wikipedia

Görgői és toporci Görgey Artúr 1818. január 30-án Toporcon (ma Toporec, Szlovákia) született Szepes vármegye egyik legrégibb nemesi családjának sarjaként. Tanár szeretett volna lenni, apja mégis a katonatiszti pályára kényszerítette. 1837-ben hadnagy lett a magyar nemesi testőrségnél, majd 1842-ben a Nádor-huszárezred főhadnagya. A szolgálatot apja halála után otthagyta, s régi vágyának engedve Prágába ment és vegyészetet tanult. Éhezve-fázva is komoly tudományos munkát végzett: megoldotta a zsírsavak homológ elválasztását, fölfedezte a laurilsavat, és több folyóiratban is megjelent a kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata.

A forradalom kitörése után hiába pályázott a műegyetem kémiai tanszékére, így a független felelős kormánynak ajánlotta fel szolgálatait, nevéből ekkor hagyta el a nemesi y-t. (Nevét ma mindkét formában írják, ő maga élete végéig következetesen a Görgei formát használta.) Júniusban századosi rangban belépett az alakuló honvédseregbe, nemsokára már őrnagyként szervezte Szolnokon a nemzetőrséget. Jellacic horvát bán betörése után a Csepel-szigetre rendelték az al-dunai népfelkelés parancsnokaként. Neve a pákozdi csata előestéjén lett országosan ismert, amikor a Jelasics (Jelačić) megbízásából az osztrákokhoz igyekvő Zichy Ödön grófot rögtönítélő bíróság elé állítatta, és hazaárulóként felakasztatta.

A fiatal tisztre Kossuth is felfigyelt, tábornokká léptette elő, és az osztrák határon táborozó magyar sereg előőrsét bízta rá. Görgei részt vett a schwechati csatában, ennek elvesztése után november 1-jén a fel-dunai hadsereg parancsnoka lett. A demoralizált sereget néhány hét alatt „összerázta”, gyorsan és kiválóan manőverezett, hatékonyan használta a tüzérséget, mindig higgadt maradt, számtalanszor mutatott példát személyes bátorságával. Windisch-Grätz herceg a szabadságharc eltiprására érkező, túlerőben lévő csapatai elől azonban kénytelen volt visszavonulni. Amikor a kormány 1848 decemberének utolsó napjaiban a védhetetlen Pest-Budáról Debrecenbe költözött, Görgei – hogy magára vonja az osztrák erőket – alig 16 ezer emberével Vác felé hátrált. Itt adta ki 1849. január 5-én proklamációját, amelyben leszögezte: a fel-dunai hadtest harcát az áprilisi törvények védelmében folytatja minden külső ellenség ellen, ugyanakkor gyakorlatilag kivonta magát a Honvédelmi Bizottmány közvetlen rendelkezése alól, kiváltva Kossuth bizalmatlanságát.

Görgei, nyomában az osztrák fősereggel, az északi bányavárosok felé indult, hogy üldözőit elvonja a Tiszától, ahol már folyt az új honvédsereg kialakítása. Szüntelen harcok közepette eljutott a Szepességbe, innen február elején a Branyiszkói-hágón áttörve a Felső-Tiszánál egyesült a többi magyar sereggel.

Az 1849. február 26-27-i vesztes kápolnai ütközet után, a tiszafüredi haditanácsban a tisztek nagy részét maga mögött tudva elérte az egy hónappal korábban kinevezett fővezér, a lengyel Henryk Dembinsky felmentését. Kossuth Görgeit, majd néhány nap múlva Vetter Antalt nevezte ki fővezérré, Vetter betegsége miatt március 31-től ideiglenes fővezérként Görgei irányította a tavaszi hadjáratot. A honvédsereg áprilisban győzelemről győzelemre haladva felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, a komáromi csata után az Észak-Dunántúlt. Görgei nem Bécs ellen indult, hanem Budát vette ostrom alá, majd elfoglalta három hét után. Ezzel egyetértett Kossuth is, akivel ugyan igen rossz személyes viszonyban voltak, mégis kinevezte az áprilisban alakult Szemere-kormány hadügyminiszterévé.

A katonai szempontokat előtérbe helyező Görgei és a politikus Kossuth ellentétei nyílt viszálykodássá fajultak. Az orosz intervenció után, a július 2-i komáromi csatában Görgei visszaverte Haynau táborszernagy kétszeres túlerőben lévő seregeit, de ő maga súlyosan megsérült, amikor egy válságos pillanatban személyesen vezette a huszárok rohamát. Sebesülésére hivatkozva Kossuth a fővezérségről, majd a hadügyminiszterségről is leváltotta, de katonái kitartottak mellette. Ekkor hajtotta végre legbravúrosabb hadműveletét, Komáromtól Aradig visszavonulva egy hónapon át saját erői négyszeresét kötötte le, megakadályozva az orosz és osztrák főerők egyesülését, de a szabadságharc bukását csak elodázni tudta.

A fősereg temesvári veresége után, augusztus 11-én Kossuth diktátorrá nevezte ki, és teljhatalommal ruházta fel. Görgei a reménytelen helyzetben más lehetőséget nem látva, tiszttársaival egyetértésben, két nappal később Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt. „A háború nem vala cél, csak eszköz a haza megmentésére…, én leteszem a fegyvert, hogy békés polgártársaimat, kiket ezentúl megvédeni gyönge vagyok, mentsem meg legalább a háború iszonyaitól” – írta.

A közvélemény e cselekedetéért – mára bizonyosan tudható, hogy indokolatlanul – árulónak bélyegezte, a vádat életének hátralévő 67 évében méltóságteljes nyugalommal viselte. A cár személyes közbenjárására elkerülte az aradi vértanúk sorsát, de száműzetésre ítélték, Klagenfurtban tartották házi őrizetben családjával együtt. 1867-ben, a kiegyezés után térhetett csak haza, de az erkölcsi bojkott miatt nem kapott állást, később vasút- és alagútépítkezéseknél dolgozott, majd Visegrádon élt visszavonultan.
Életének kilencvenkilencedik évében, Buda visszavételének 67. évfordulóján érte a halál, 1916. május 21-én. Sírja a Kerepesi temetőben található, nem messze Kossuth Lajos mauzóleumától.
Megítélése még ma is vitákat gerjeszt, sokan a hőst, sokan pedig az árulót látják benne.