Algarve-ban, a világ végén

Sagrest vagy pontosabban Cabo de Sao Vincente pontot régtől fogva a „világ végének” emlegetik, mivel a felfedezések előtti korszakban a helyiek úgy gondolták, innentől kezdve a tengeren túl már semmi sincsen. A vidék sziklákkal ölelt majd’ 16O kilométernyi partszakaszára, apró öbleibe, történelmi városaiba, és eldugott falvaiba nyaranta emberek millió sereglenek, hogy élvezzék az állandó napsütést, a homokos strandokat vagy a nyüzsgő éjszakai életet.

Kinyitom zöld lakókocsim ablakát Sagres egyik eldugott kis farmján, és kinézek a dús levelű fákra. A kora reggeli nap már most forróságszagot hoz a levegőben, innen is hallom a legelni induló tehenek kolompját, ahogy áthaladnak a mezőn a dombok felé.

Sietősen megmosdom a kinti kútnál, belebújok a papucsomba, majd kilépek a virágokkal és szőlőindákkal font kertbe, hogy még mielőtt nyakamba venném Dél-Portugália legnépszerűbb tengerpartjait, kimenjek a lagosi halpiacra.

A dimbes-dombos utakon, hófehérre meszelt házak közt kocsikázom Lagos felé, rákanyarodva a kikötő mellett futó piaci útra, sirályok keringenek a vitorlát bontó hajók közt. A város ősi falai még mindig állnak, az 5000 éves történelmi múlt nem tűnt el nyomtalanul. A 15. században a Tengerész Henrik által indított nagy felfedező utak kiindulópontja volt Lagos, a falakat még akkor építették, amikor Algarve kormányzójának itt működött a székhelye.

De a város nemcsak történelmi látnivalókban gazdag, a kacskaringós, lila virágos zsakaranda fákkal benőtt, csempékkel kirakott terei, napsütéses kávézói egész éven át szórakoztató programokat, élőzenét, középkori vásárokat vagy szabadtéri előadásokat kínálnak. Ahogy áthajtok a városon, szerencsére még semmit nem érezni a nyári turista invázióból, minden békés, csendes, az angol, német és francia családok hada még nem rohamozta meg a tengerpartokat, és nem változtatta át Algarve otthonos, kissé vidékies hangulatát egy túlnyüzsgő, vonzerejét vesztett, zajos nagyüzemmé.

Nyolc óra előtt még a parkolásért sem kell fizetni, így az autót az óvárosban hagyva lefutok a macskaköves, apró utcák egyikén. Lila szirmokat hord a nyári szellő a járdán, némelyiket egész magasra röpíti, majd finoman a karomra löki. Megállok az érdes törzsű, laza koronájú fák alagútja alatt, és felnézek az ágak közé. A lila tölcsérek vaskos szirmain átragyog a portugál napsugár. Egy újabb fuvallat most erőteljesen megrázza a fákat, júniusi virágeső vár, és a macskakő lila-kék színbe borul.

A piacra időben érkezem, a tengerről visszatérő halászok csak most pakolják ki a jégen tartósított friss árut, amikor meglátnak, mosolyogva integetnek, hogy nézzem meg az aznapi zsákmányt. Friss citrom és hal illat száll fel a pultok közül, az egyik összecsomózott hálóban hatalmas királyrákok fekszenek, languszták egymást és a jeget taposva próbálnak kétségbeesetten menekülni a műanyagládákból. Az öreg halász, aki maga mellé intett, most egy a jó kilós tintahalat vesz elő, majd az orrom alá dugja.

„Nézze ezt meg!”-mondja, és a hal csápos fejére mutat. Először nem értem, mit akar vele, de amikor közelebbről szemügyre veszem, meglátom, hogy a fehér fejet tarkító apró pöttyök a kidülledt szem körül lüktetni kezdenek, méretük és formájuk megváltozik, hol megnő majd visszahúzódik elképesztő színjátékot produkálva a bőrön.

„Még él”- mondja a halász büszkén, majd miután szeretettel lefekteti a tintahalat a szardíniák dombja mellé, egy sárga vödröt vesz elő, és tartalmát elém borítja.

„Fogadjunk ezt nem ismeri”- nevet rám. Igaza van, életemben nem láttam még ezt a köveken növő, összenőtt papagájkarmokra emlékeztető rákfajtát, a percebest, vagy ahogy a helyiek nevezik, kacsakagylót.

„Aranyárban mérjük- mondja a halász, és a markomba tesz párat, hogy közelebbről is megnézhessem a különlegességeket, amit 2O és 125 euró/ kg közötti az áron kínál, mert nagyon veszélyes a felszínre hozatala, ezeket nem tenyésztik sehol. A percebes az óceánok csúszós szikláin és barlangjaiban él, ott, ahol folyamatosan hatalmasak a hullámok. Nem egyszer szó szerint az életünket kockáztatjuk, amikor kötélen leereszkedünk a mélybe két hullám között, hogy leszedjük  kövekről és repedésekből. Ráadásul a lábunkkal nagyon erősen kell kapaszkodnunk, mert a percebest szépen, sérülés nélkül szabad csak levágni a helyükről. A másik módszer, amikor lemerülünk, de ez még veszélyesebb, hisz itt már a kötél sem tart meg minket. A legjobb akkor kimenni a tengerre, mikor apály van, és nyugodt a víz, de ilyenkor is előfordul hogy a 2-3 méteres mélységig lebukni nem elég.

Vegyen egy fél kilót, meglátja nem bánja meg! Nagyon egyszerű elkészíteni, forraljon fel vizet, tegyen bele sót, és lökje bele a rákokat, 1 perc után már eheti is őket. Csak erősen szét kell húzni a kagyló két végét, abban van benne a gumiszerű lilás hús.”

A rákok mellé kérek még 8 darab bébi tintahalat is, egy fej fokhagymát, meg egy jó nagy citromot, ebédre majd frissen elkészítem.

Bár az Algarve-ba utazók túlnyomó többsége a nagyvárosi nyüzsgést részesíti előnyben, én a tipikus turista útvonalról letérek, és Faro, Albufeira, Portimao, meg Lagos égig érő apartmanjai, divatos üzletei, vízi parkjai, és állatkertjei helyett inkább nekivágok a nyugati részen fekvő kicsi falvak, festői kikötők, és a helyi kézműves mesterek felfedezésének. Hisz itt vár az igazi élet!

A rejtett, homokos strandok és a szorosan melléjük települt kisvárosok környékén, vagy fenn a hegyek közt még mindig úgy telnek a hétköznapok, ahogy sok száz évvel ezelőtt. Míg sokuknál az évszakok határozzák meg a teendőket, télen a családok disznót ölnek, és gesztenyét gyűjtenek, majd mikor érik az olajbogyó vagy a narancs, szüretelnek, mások az ősi kézművességet, a fazekasságot űzik.

Portugália jelképe a kakas, ami a legtöbb házfalon, porcelán- vagy agyagedényen, de akár a kézműves csempéken is sokszor visszaköszön. A legenda szerint egy Santiago de Compostelába tartó zarándokot ártatlanul lopással vádoltak, és halálra ítéltek. Amikor az elítéltet még egyszer, utoljára a bíró elé vezették, az éppen vacsorázni készült, és egy sült kakas volt előtte a gazdagon terített asztal közepén. Az elítélt az ételre nézett, majd hangosan így szólt: „Nagyuram, a kakasa életre fog kelni, és kukorékolni fog ártatlanságomat bizonyítván!” Az őrök azonnal elvezették a vakmerő zarándokot, ám a szárnyas csakugyan életre kelt, és végül a rabot szabadon engedték.

A portugál tengerparti városokban megannyi kézzel festett kerámiatányér díszíti nem csak az udvarokat, de a házak falát is. Ennek hagyománya jóval a középkor előtti időkre nyúlik vissza, és szerencsére manapság újra virágkorát éli.

Júniusban későn tér a nap nyugovóra, így világos van még, mikor a hosszúra nyúlt kirándulás után besétálok Sagres egyik apró kocsmájába, hogy a helyiekkel megnézzem a soron következő EB futballmeccset. Míg a kockás inges férfiak méregerős bicat, vagyis eszpresszót isznak a sör mellé, addig a fehérre meszelt házak előtt a fejkendős, pöttöm asszonyok a padokon üldögélnek, vagy szardíniát sütögetnek, és jóízű kacagásuktól hangos a tér.

Portugália varázsa nem a kristálytiszta tengerpartokban, az állandó napsütésben vagy a történelmi múltban van, hanem a lakói szívében. Bármerre is induljunk el ebben a mosolygós országban, nem csak természeti szépségekre, vagy izgalmakra lelünk, de olyan eddig soha nem ismert kedélyre, ahol a mediterrán atmoszféra az európai civilizációval, az itt maradt mór kultúrával, és a keresztény hatással összefonódva valami egészen egyedi és sokszínű életérzést teremt, ahol az idelátogató úgy érzi, megérkezett.