Nem is volt olyan nehéz talpig páncélban mozogni

Fotó: Profimedia

Mielőtt nagyon belemerülnénk a középkori vértek világába, fontos megemlíteni, hogy a „sötét kor” páncéljai valóban nem a legkényelmesebb öltözékek voltak. Sem az ókor óta ismert sodronyingek, sem a kései középkorra jellemző lemezes darabok nem ideálisak, ha az ember asztalhoz szeretne ülni egy csésze teára. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a páncéloknak nem is ez volt a funkciója, hanem az, hogy védjék a katonák testét a brutális középkori csatákban, és a legalább annyira durva lovagi tornák során.

A sokak által ma is ismert kényelmetlen páncélok mítosza valamikor a középkor és a kora újkor határán születhetett meg. Ahogy a háború második felében nyilvánvalóvá vált, a nehézpáncélos lovasság ideje a végéhez közeledett. Gondoljunk csak a hírhedt Crécy-i és Azincourt-i csatákra, ahol a sok francia chevalier, ha éppen nem törte lábát a sáros csatamezőn talpig vasban, akkor a könnyű fegyverzetű angol íjászok végeztek velük. Ha számunkra nem is annyira ezek az ütközetek a vízválasztóak, eszünkbe juthat Luxemburgi Zsigmond és a keresztes koalíció esete. A nyugati világ lovagságának színe javát felvonultató sereg azért érkezett Nikápolyhoz, hogy megállítsa a törököket, a csata mégis az oszmán gyalogság diadalával zárult.

Hogy mi a közös ezekben az összecsapásokban? Az, hogy az egyik oldalon nehézfegyverzetes lovasok, míg a másikon komoly lövőerejű íjászok, vagy éppen tűzfegyverekkel felszerelt gyalogosok álltak. A kulcs tehát az, hogy a 15. századra az új harcászati eszközök ellen már nem védtek a páncélok. Ez pedig megpecsételte a klasszikus felszerelések sorsát, amelyek így szépen lassan visszaszorultak.

Különböző vérteket még egészen a 20. századig használtak, de a festményekről is ismert lovagi öltözetek a 17. századra szinte teljesen eltűntek a harcmezőkről. Az ok egyszerű: felesleges volt költséges védelmi felszereléseket készítetni, ha a golyók könnyűszerrel átütötték őket.

A lovagok tehát történelmi mércével nézve szempillantás alatt feleslegessé váltak. Nem meglepő, hogy a korszerűtlen fegyvernem, a nehézpáncélos lovasság hamar a gúny céltáblájává vált – erről alighanem Don Quijote is tudna mesélni. „Van-e nevetségesebb annál, mint egy lóháton ülő, pökhendi, lomha nemes?”

A valóság azonban az, hogy bizonyos páncélok igen változatos mozgást tettek lehetővé. A vértes katona mobilitását mi sem bizonyítja jobban, mint egy videó, melyben a 15. századi lovag, Jean le Maingre, azaz Boucicaut páncélját mutatják be. A felszerelésbe bújtatott alany egy korabeli feljegyzés alapján próbálja rekonstruálni a híres lovag edzéstervét, amely igen keménynek tűnik. Bár a korhű öltözék tömege sisak nélkül 26,18 kilogramm, a leírások alapján Boucicaut így is rengeteget gyakorlatozott páncéljában. A hosszú futások, a létramászás és favágás azonban meg sem kottyant a katonának – sőt, ezek a kísérlet során sem okoztak komolyabb problémát.

Egyéb vizsgálatok is azt bizonyítják, hogy a modernebb vértekben nem volt olyan nehéz a helyzetváltoztatás. Ugyan egyes mérések szerint a páncélban történő futással 1,9-szer, míg a gyaloglással 2,3-szor több energiát használ fel a szervezet, mint védőfelszerelés nélkül, nem szabad megfeledkezni arról, hogy egy mai katona, vagy éppen tűzoltó felszerelésével sem könnyebb a haladás. A páncélok használatához ugyan kellett megfelelő erő, de ez ugyanígy igaz a modern golyóálló mellények, fémsisakok és egyéb eszközök esetében is. A jó kondícióban lévő harcos tehát gond nélkül mozoghatott egy középkori védőöltözékben is.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a középkor kovácsai remek szakemberek voltak. A 16. századra a technológia odáig fejlődött, hogy VIII. Henrik számára udvari mestere egyszer egy olyan páncélt készített, amely a király testének minden egyes részét eltakarta. A felszerelés annyira tökéletes volt, hogy később, az 1960-as években ez vált az űrkutatás kezdetekor használt szkafanderek alapjává.

A páncélok minősége, és ezzel együtt mozgékonyságuk természetesen koronként, mesteremberekként, tulajdonosokként és funkciókként változott. A klasszikus lovagi tornán például, a lándzsatörés alkalmával használt vértek valóban kényelmetlenek voltak. Ezeknél a páncéloknál az elsődleges cél nem az volt, hogy a viselője minél fürgébb legyen – hiszen az is elég volt, ha az illető egyenesen tudta tartani lándzsáját – hanem az, hogy nagyobb biztonságban ülhessen a nyeregben. Később még ennél is fontosabbá vált, hogy a felszerelés minél pompásabb és kifinomultabb külsőt kölcsönözzön viselőjének.

A köztudat sokszor ezekkel azonosítja a harctéren is használt páncélokat. Ha azonban a hatszáz évvel ezelőtti csatákban a lovagok tényleg ilyen súlyos vértekben küzdtek volna, valószínűleg a középkor lett volna a történelem legbékésebb időszaka. Egy túldíszített védőöltözékben ugyanis már az is megerőltető, ha az ember megemeli a karját.

Forrás: Medievalists