Fényképészműterem a múltból

Volt, amikor még nem egyetlen gombnyomásra készültek a fényképek. A fotográfia korai szakában még igazi mesterség volt a fényképészet.

Fridrich János fényírdája a korabeli és a mai Szentes központjában van. Az akkori Görög udvart ma Rózsa Gábor térnek hívják. A szentesihez hasonló műteremmúzeum Székelyudvarhelyen van még.
Egy magamfajta ifjonc, aki akár abban a tévhitben élhet, miszerint a fotótörténet első képkockáit filmre rögzítették, igazi meglepetésként szembesül azzal a ténnyel, hogy a fényképezésnek van még egy annál is korábbi időszaka.
Ki gondolta volna, hogy időutazásom egy hétköznapi sétával kezdődik!? Pedig így volt! Szentes főutcáján bandukolva egy érdekes cégérre lettem figyelmes: téglalap alakú, ódon fatábla, rajta cirkalmas betűkel ez állt: „Fridrich János fényírdája”. Nem bírtam ki, közelebb mentem és beléptem az épületbe. Voltaképpen egy fotóműteremre bukkantam. De ez valahogy mégsem olyan volt, amilyeneket eddig láttam: részint, mert világosabbnak tűnt, mint egynémely modern fotóstúdió, és részben azért mert a Fényírdában régies, ám tagadhatatlanul stílusos összhatású berendezési tárgyak fogadtak. Hamar rájöttem, hogy azért gondoltam világosabbnak a fényírdának azt a termét, ahol a felvételek készültek, mert a fejem felett egy méretes tetőablakon áradt be a fény. Ilyet én addig máshol nem is láttam.
Az épület északi oldalán nem csak a falon, hanem a tetőn is van ablak. Így még több természetes fény tud beáramlani a műterembe. Az északi tájolású ablak oka, hogy onnan sosem érkezik erős napfény – a napjárásából adódóan –, tehát a fotók szórt, vagyis árnyékmentes fényben készülhettek.
Lelkesedésem kicsit sem hagyott alább, így hazaérkezvén rögvest kutatni kezdtem a fotográfia korai szakaszát. Elsőként a „fényírás” rejtélyét oldottam fel azzal, hogy utánajártam e kifejezés magyarázatának. Túlzottan nem ért váratlanul, hogy a „fotográfia” szavunk is görög eredetű: photo (fény) graphia (rajz) tagokból tevődött össze.
A világ első fotója Joseph Nicéphore Niepce, (1765-1833) francira vegyész nevéhez fűződik. A feltalálója által csak heliográfiának nevezett eljárás nem állt másból, mint fényre keményedő, úgynevezett júdeai aszfalt megvilágításából, amihez a Nap szolgált fényforrásul. Niepce a szobája ablakából elé táruló látványt rögzítette – szakemberek szerint mintegy nyolc óra alatt. Bár az alkotó sikerrel oldotta meg, a művészetben akkorra már évszázadok óta fennálló problémát, vagyis a camera obscura (lyukkamera) képének fényérzékeny anyagon való rögzítését, ám a feltaláló első műve olyan rossz minőségű lett, hogy még az adott kor elvárásainak sem felet meg. Áll Kolta Magdolna és Tőry Klára: A fotográfia története című könyvében.
Fridrich János (1874-1959) legkisebb leányának, Tokácsliné Fridrich Idának és Rózsa Gábor mérnök-muzeológusnak, a „Fridrich album” című művéből kiderül, hogyan festett Szentes 1893-ban, amikor a fotográfus Edelényből megérkezett a településre: „A mai Apponyi tér (akkoriban állatvásártér) egy süppedő sártenger volt. Aki a vasútállomásról a főutca felé indult meg gyalog, annak fa palincsokon kellett egyensúlyoznia” – írja Fridrich Ida. (A palincs szó itt pallót, gerendát jelöl.) Nem igazán tett jó benyomást Fridrich Jánosra az akkori Szentes, mert a fotográfus „megrettent, megfordult, és szépen visszaballagott az állomásra. Mikor megtudta, hogy csak másnap indul Szolnok felé vonat, mégis csak megkereste a meghirdetett segédi helyet” – Hertzl (Hegedűs) Vilmos fotográfusnál.
Az akkortájt szokásos, körülbelül fél perces, expozíciós idő miatt csak ilyen fejtámaszokkal lehetett bemozdulásmentesen kibírniuk a modelleknek, különösképpen igaz ez a gyerekekre. Az expozíciós idő az, ami alatt a fény kölcsönhatásba lép (jelen esetben) a vegyszerekkel, melyek hatására az üveglenyomaton megmarad a valóság lenyomata. Ha netán megmozdult a modell, akkor életlen lett a róla készülő kép.
Hertzl halála miatt Fridrich János előbb mint „Hegedűs utódja” dolgozott, majd 1905-ben, hitelből építette fel saját műtermét a Görög udvarban, az akkori (és a mai) Szentes központjában. A műtermen kívül az egyházi hivatal épületei, tanítói, pap- és kántorlakások vették körül az udvarban álló ortodox templomot. Szerencsés helyre települt Fririch a fényírdájával, mert a műterem udvarára gond nélkül befért több hintó is, a komplett fényképezkedő násznéppel együtt.
Hogy milyen volt a 19-20. század fordulóján az emberek kapcsolata a műtermi fotográfiával, arról már Csengel-Plank Ibolya fotótörténészt kérdeztem. „Ekkora már minden honi településen működött 1-2 fényképészműterem. Főként családi és baráti események kapcsán vált általánossá a műtermek felkeresése. De az sem volt ritka, hogy személyes emlékképeket készítettek, vagy éppen utazásaik alkalmával – egyfajta szuvenírnek – kértek magukról portrét a kirándulók. A műtermekben készített felvételeket aztán ereklyeként őrizték tulajdonosaik. Ugyanígy bárki számára elérhetőek, megfizethetőek voltak a tájképeket, híres embereket és épületeket ábrázoló albumok, képes levelezőlapok. A fotográfiának tehát már ekkoriban is megvolt a kultúraközvetítő szerepe.”
A Piti-tanya teljes háznépe és jószágaik láthatóak a képen. A felvételt már akkoriban is színesben csodálhatta meg a szentes-kistőkei tanyanép, mivel a Mester maga festette ki a fényképet.
Forrás: Tokácsliné Fridrich Ida és Rózsa Gábor, Fridrich album múlt-jelen-jövendő című kiadványa.
Itt, a Dél-Alföldön a birtokosok előszeretettel örökíttették meg tanyagazdaságaikat a háznép aprajával-nagyjával, no meg persze állataikkal együtt. Az itteni fényképészidényt a mezőgazdaság határozta meg: a fényírdában igazán nagy forgalom Szent Mihály napja (szeptember 29.) után volt, a kukoricatörést követő lakodalmak idején, és természetesen a karácsonyi időszakban, amikor egybegyűlt a rokonság: ilyenkor készültek a közös, nagy csoportképek. Szilvesztertől húsvétig alig-alig tértek be Fridrichez. A fényíró leányának visszaemlékezéséből tudtam meg, hogy ilyenkor sem tétlenkedett a fotográfus: velocipédjével és utazó fényképezőgépével (ami egy 50x30x50 cm-es fadobozban fért el) bejárta Szentest és környékét, miközben saját örömére fotografált. Témául úgy az áradó Tisza, mint a naplementék, vagy a környék 24 szélmalma szolgált, de a fényképész szívesen örökítette meg korának jellegzetes embereit, Szentes épületeit, és eseményeit egyaránt.
A sötétkamrában (laboratóriumban) vegyszerekkel dolgozták ki az elkészült képeket – még az analóg (filmes) korszakban is. A különbség pusztán csak a felhasznált vegyianyagok és az előhívási módszerek között van, de mindkét korszakban a fizika (fény) és a kémia (fényre érzékeny anyagok) fúziójából jöttek létre a fényképek. A digitális fotózásban a képérzékelő szenzorra vetülő fénynyalábot elektromos impulzusokká alakítja át a fényképezőgép belső processzora.
Mégis, hogyan teltek a dolgos hétköznapok a Fridrich-féle műteremben? Fridrich Ida visszaemlékezéseinek köszönhetően erről is maradtak írások. „A nyitva tartás előtt, sokszor még hajnalban készültek a negatív és pozitív hívók vegyszerei is. A vegyi anyagok pontos mérése, megfelelő sorrendű, idejű és hőmérsékletű feloldása is több órás, felelősségteljes munka volt.” Idekívánkozik némi magyarázat a pozitív/negatív hívókról: „a fényképezés során a valós látvánnyal ellentétes, úgyszólván negatív (vagy látens) kép keletkezett. Ahhoz, hogy a látens kép megjelenjen a hordozófelületen (például üvegen), az úgynevezett negatív hívó vegyszereket használtak, eljárástól függően lehetett ez akár az ezüstnitrát is. A pozitív hívók, adott esetben a metol, azért voltak nélkülözhetetlenek, mert a negatív képet, a napfény segítségével, csak így tudták pozitívvá, vagyis számunkra élvezhetővé „átfordítani” és rögzíteni (fixálni) a fotópapírra” – magyarázta a fotótörténész. A műterem reggel nyolctól 13-ig volt nyitva. A két órás ebédszünetben pedig gyakran az elkészült fotókért érkeztek a megrendelők. A 19-kor zártak, majd „zárás utáni munka volt a kopírozás, szépiázás (barna árnyalatú képek), meg a fényesítés.” A „kopírozás”, azaz a kontakt másolás, pedig gyakorlatilag manuálisan végzett képsokszorozást jelent.
„Érdekes, hogy sosem volt egyértelmű férfi privilégium a fényképezés. Noha a műtermek általában apáról fiúra szálltak, ám a fotográfia hajnalától ismerünk női fényképészeket. Igaz, a hölgyek jellemzően csak a 19. század második felében kapcsolódtak be a munkába. A magyar fotográfusnők közül a miskolci születésű Váncza Emmát (1863-1943) említeném” – árulta el Cs. Plank Ibolya. Egyébiránt Fridrich János inasaként Vánczánál is tevékenykedett.
Fridrichéknél sem korlátozódott a fényképezés egyik nemre sem, sőt, általában a feladatokat is megosztották egymás között. Már kisiskolás koruktól kezdve segítettek a fotográfus lányai a műteremben: eleinte csak azzal, hogy szóval tartották a betérőket, amíg a fényképész a laborban (sötétkamrában) dolgozott; majd a vegyszerek lemosásához használt vizet cserélgették; a kész felvételeket fényesítették, cakkozták; ám kellő rutinnal a hátuk mögött fényképezhettek is. Mi volt a legnehezebb feladat? Ida visszaemlékezéséből ítélve: mozdulatlanul tartani azt a tükröt, amivel a fotók nagyításnál a napfényt tükrözték. „Már nyolc évesen foghattam a kb. 40×50 centiméteres tükröt. Mindig olyan szögben kellett tartani, hogy a visszavert fény pontosan a nagyítós ablakra essen. Az egyik ablakszem helyébe ilyenkor egy óriási kondenzoros lencse került. A megvilágítás ideje 3-5 perctől néha 20 percig is terjedt, a nagyítás mértékétől függően.” Nem kis ügyességet és rutint igényelt a fényérzékeny (negatív) üvegek vágása sem, amit gyémántfejű vágóval, teljes sötétségben kellett csinálni. Rontani nem lehetett, mert drága volt ez a nyersanyag is. A feladatokhoz mindig a lányok életkorának megfelelő mértékű felelősség társult. „A tevékenységgel együtt ízleltük meg a munka örömét már jó korán. Hogy szüleink hogy érték ezt el minálunk? Azt hiszem pusztán csak példamutatással” – vallja Ida.
Az ATI és látogatói című 1908-as felvétele. Az atelier (műterem) szó becézése az „ati”. A kép jobb oldalán, az állványon lévő (kis) kamerát külső helyszínekre, utazásaira, kirándulásaira vitte magával Fridrich János.
Alapfunkcióján túl, a műterem anno Szentes társasági életének egyik központja is volt, legalábbis vasárnaponként. Ezt Rózsa Gábor soraiból tudtam meg: „Az urak ilyenkor inkább csak a műterembe jártak traccsolni. Szerethettek itt időzni, mert az ateliert ATI-nak becézték. 1908. március 13-án, Fridrich egy csoportképet is készített Az ATI és látogatói címmel.” Ezen a tablón csaknem mindenki látható, aki akkoriban számított. Mindössze egyetlen személy maradt le a közös képről: maga a fotográfus. Hiányzásának pontos okát homály fedi. Az azonban teljességgel bizonyos, hogy az illusztris kompániáról készült csoportkép nagyított változata napjainkban a műterem belsejének fő falát ékesíti.
Amikor búcsút intettem, a műterem küszöbén, egy pillanatig még visszanéztem és azon kezdtem morfondírozni: Vajon a digitális fotózásról mi lenne a véleménye magának a Mesternek?
Írta és fényképezte: Sarusi István