Emlékezünk Doberdóra

Redipuglia, az olasz kisváros nyugati részén emelkedik a Sei Busi hegy, s annak lankáján az a monumentális, huszonkét – egyenként csaknem emeletnyi – fokból álló márványlépcső, amely a világ egyik legnagyobb katonai emlékműveként ismert. Olaszok tízezrei keresik fel minden évben a síremléket, amely több mint százezer katona hamvait őrzi: több mint egyharmaduk név szerint is ismert – írja a műemlékem.hu magazin helyszíni riportjában.

Egy kilométerrel odébb egy szerényebb, szomorúbb hangulatú az osztrák-magyar katonai temető, ahol 2550 ismert és 12 ezer ismeretlen harcos nyugszik: magyarok, szlovének, osztrákok. A két világháború tapasztalataiból született filozófia szerint a halálban minden katona egyenlő, így a Cimitero militare austro-ungerico szépen rendben tartott sírkert. A sírköveken jó néhány magyar név is olvasható, itt is, ott is nemzetiszín szalagok törik meg a kövek monotóniáját. A hivatalos és szervezett megemlékezőkön túl turisták és leszármazottak is látogatják a temetőt.

Ha kilépünk a sírkert kapuján, szemben velünk, északi irányban emelkedik egy hegyvonulat, tetején a doberdói fennsíkkal. Bár már előző évtől is dúltak itt harcok, valóságos mészárszékké száz esztendővel ezelőtt, 1916 augusztusában vált, amikor a VI. isonzói csatában a csaknem háromszoros létszámfölényben lévő olasz csapatok frontális támadást indítottak északon Görz város elfoglalására, s tőle délre a doberdói fennsíkon, hogy bevegyék a teljes isonzói völgyet. A ma már Szlovéniához tartozó várost sikerült elfoglalni, Doberdó térségében mintegy öt kilométert nyomultak előre. Az átfogó hadművelet során olasz oldalon 51 ezren haltak meg, míg az osztrák-magyar erők 40 ezer embert vesztettek. Doberdó híre hamar elért Magyarországra, hiszen a háború harmadik évében a lelkesítő szólamok már nem tudták elfedtetni, mekkora tragédiák történnek a frontokon, milyen véráldozatot követel a háború.

Ha ma bejárjuk a fennsíkot, többnyire érintetlennek tűnő, békés környezet fogad, talán a mi Bükk-fennsíkunkhoz hasonló hangulattal. Kis odafigyeléssel azonban megtaláljuk az évszázados sebeket: lövészárkok maradványait, kiépített arcvonalakat. Kis ösvényeken katonai emlékhelyekhez, tábormaradványokhoz juthatunk. Az elesettek emlékét négy gúla is őrzi – a 4. gyalogezred hősi halottainak gúláját mindössze négy éve találták meg újra és két éve újították fel. A temetők a fennsík lábánál vannak, hiszen a fennsíkon a sok szikla miatt lehetetlen volt sírokat ásni. Az elesetteket szekerekkel hordták le.

A legismertebb talán a magyar kápolna Visintiben. A hagyomány szerint maga IV. Károly magyar király választotta ki a helyét 1918-ban a telek hátsó részében, hiszen a környéken minden templom és torony a háborúnak esett áldozatul. A katonák építették, az év őszére lett készen, ekkorra azonban véget ért a háború, így nem szentelték fel. Raktárnak, romtárnak használták évtizedeken át, ám nem hordták széjjel, az udvarán időnként még miséket is tartottak. A megmentéséhez a Széchenyi Tudományos társaság látott hozzá, a felújítása után 2009-ben szentelték fel.

A teljes cikket még több fotóval a műemlékem.hu magazinban olvashatják.

Írta és fényképezte: Kovács Olivér