Koncepciós per – újratemetés – forradalom

Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető), Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése 1956. október 6-án.
Fotó: Fortepan

Rajk László korai pályája igen figyelemreméltó. Már fiatalon részt vett az illegális kommunista mozgalomban, harcolt és megsebesült a spanyol polgárháborúban, később a magyarországi ellenállás egyik vezéregyénisége lett, akit a német megszállás alatt le is tartóztattak – a kivégzéstől végül nyilas politikus testvére, Endre mentette meg.

Az MKP egyik kulcsembereként a háború után politikai karrierje meredeken ívelt felfelé. Tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, az MKP legszűkebb vezetői körének, 1946. március 20-án pedig kinevezték az ország belügyminiszterévé. Megszervezte az Államvédelmi Osztályt, aktívan részt vett a kommunisták ellenfeleinek üldöztetésében, az első koncepciós perek felépítésében, sőt, a hírhedt „kékcédulás” választások megszervezésében és az azt követő eltussolásokban is.

Kétség nem férhet hozzá, Rajk a korszakban a kommunisták élharcosa volt, aki sok mindenre hajlandó lett volna pozíciójuk megszilárdításáért. Azonban akadt egy kis probléma: eredményeivel a párton belül is ellenségeket szerezett.

Rajk fokozatosan kiszorult a hatalomból, előbb külügyminiszterré „fokozták le”, majd hatalmas meglepetésre 1949. május 30-án letartóztatták. A vádak nem csupán koholtak, egész egyszerűen képtelenek voltak – többek közt az imperialistáknak való kémkedéssel is gyanúsították.

Az egykor sikeres politikus a hataloméhség, a magyarországi kommunisták és moszkoviták közti súrlódás, valamint a szovjet vezetőség által szított Jugoszlávia-ellenes hangulat áldozata lett.

Rajk a Kádár János és Farkas Mihály vezette, sokszor brutális vallatás ellenére sem akarta beismerni el nem követett bűneit. A vezetőségnek fel kellett ismernie, hogy a vádjaik nem megfelelőek a cél elérésére.

Rákosiék végül a kirakatpert úgy szabták át, hogy azzal a kommunizmus apostolának, Sztálinnak kedvezzenek: az egykori belügyminisztert a renegát Titóval való szövetkezéssel vádolták meg. Rajknak azt ígérték, ítéletét nem fogják végrehajtani, mivel perével csak a tömegeket szeretnék megfélemlíteni – „szocialista jog, meg minden”. Rajk valószínűleg ezért is döntött a beismerő vallomás mellett, melyet hónapokon át sikertelenül próbáltak kicsikarni belőle. Végül a korábbi ígéreteket megszegve 1949. szeptember 24-én halálra ítélték, október 15-én pedig ki is végezték.

Rajk pere a korszakban egyszerre volt szokásos és szokatlan. Szokásos, mert rengeteg koncepciós eljárás zajlott az 1940-es és 1950-es években. Szokatlan, mert a tárgyalást a rádió élőben közvetítette, és mert az emberek túlnyomó többsége sejtette, hogy miről szól a színjáték. Mindenki pontosan tudta, hogy az egykori belügyminisztert bűnösnek fogják találni.

Rajk egy szempillantás alatt vált a retteget kommunista inkvizítorból a rendszer áldozatává. Azé a rendszeré, amely a legjobb szolgáját is képes tőrbe csalni, elárulni és megöletni. Rajk rendkívül távol állt a rendszerellenességtől, esetével mégis megtestesítette Rákosi uralmának minden szörnyűségét és abszurditását.

Történetében azonban pár éven belül fordulat állt be. Sztálin halála után a moszkvai pártvezetés hozzáállása jelentősen megváltozott, és megkezdték a kommunisták által korábban elkövetett törvénytelenségek felülvizsgálatát. 1955 júliusában előbb rehabilitálták Rajkot, majd hosszú egyeztetés után társaival, Pálffy Györggyel, Szőnyi Tiborral és Szalai Andrással együtt az aradi vértanúk napján, 1956. október 6-án újratemették.

Az újratemetés azonban jóval több lett, mint szűk családi megemlékezés: valóra vált a politikai elit legrosszabb rémálma. A Kerepesi temetőben ugyanis közel kétszázezer ember gyűlt össze. Az ünnepélyes megemlékezésen több politikus is jelen volt, többek közt a nép körében népszerű, míg a pártvezetésnél inkább ellenszenves Nagy Imre is – igaz, ekkor már csak, mint magánszemély rótta le tiszteletét.

A temetés több volt négy mártír maradványainak méltó elhantolásánál, a sztálinizmust temették. A megemlékezés fokozatosan alakult át Rákosi-ellenes tüntetéssé, ahol már-már revolúciós jelszavak is elhangzottak. Az este folyamán a demonstrációk tovább folytatódtak, a diákság egy része a Batthyány-örökmécsesnél gyülekezett.

A vértanúk újratemetése fontos lépés volt a forradalom felé vezető úton. A következő hetekben az ellenzéki hangok egyre erősödtek, a forrongó hangulat pedig október 23-án ki is csúcsosodott. Nem is csoda, hogy a forradalom leverése után a hatalom egyik első lépése az volt, hogy – ha csak rövid időre is -, de megszabaduljon Rajk emlékétől: özvegyét és gyermekét Romániába deportálták.

Hogy az egykori belügyminiszter mítoszának mekkora ereje volt, azt jól bizonyítja, hogy Rajk esete azon témák közé tartozott, melyekről Kádár János nem volt hajlandó beszélni.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó. Bp. 2010.