Idegen tollakkal
Döbbenten pillantotta meg ötven-egynéhány éve a BBC szépreményű ifjú munkatársa, David Attenborough Pápua Új-Guinea szigetén az üdvözlésére érkező törzsfőnököt.
Pápua férfi hagyományos törzsi viseletben.
A népe díszeit viselő férfi öltözetét száz meg száz paradicsommadár tollai ékesítették. Az elképedt filmesben joggal fogalmazódott meg a kérdés: „Te jó ég, maradt egyáltalán eleven paradicsommadár a szigeten?!”
Tény és való, az emberiség ékes fejfedők iránti vonzódása seregnyi madárfajt juttatott a kipusztulás szélére. Ráadásul nem csupán a női nem rajong a fej pazar ékességeiért. Az észak-amerikai prériindiánoknál például a tolldísz éppenséggel a férfierényeket, a harci szellemet, a bátorságot jelképezte – a törzsfőnökök hősi tetteikért, a közösség elismeréseképpen viselték csodás sastolldíszüket.
Noha tollból addig is készültek divatos kiegészítők (például legyezők), a mutatós tollú madarak sorsa a 19. század második felében, a lélegzetelállító kalapköltemények divatjával fordult igazán rosszra. A ma már bizarrnak ható kreációk egyikén-másikán nemcsak tollbokréta, de egész szárny, sőt olykor teljes, kitömött madár is díszelgett. A divathóbort tetőpontján a legbecsesebb madártollak kilójáért sokkal többet fizettek, mint az aranyért. Egy londoni kereskedőház 1902-es kimutatásában az áll, hogy a cég által forgalmazott kócsagtollakhoz összesen közel kétszázezer madarat öltek le a tollvadászok (és közben rengeteg tojást tiportak össze, fiókát tapostak agyon). A természetvédők hiába igyekeztek gátat szabni a pusztításnak, a költőtelepek földúlásának. Fordulatot csak a történelem hozott: az első világháború véget vetett a túlméretezett, agyondíszített kalapok divatjának.