27 évvel az egyesítés után – az NDK nyomában

Alexanderplatz, 1974-ben
Fotó: Profimedia

A válasz meglepett: igen, de keresni kell. Bő harminc éve, középiskolásként jártam először Berlinben, természetesen csak a keleti oldalon. Kevés emlék maradt meg: a Pergamon Múzeum, a TV-torony és szürke háztömbök.

Nem sokkal a város egyesítése után sikerült ismét eljutnom, ekkor rácsodálkozhattam a nyugati oldalra is és a turistanevezetességgé szelídült, graffitikkel telepingált falra. Akkor végigjártam a város híres múzeumait, látványosságait, úgyhogy most, 2017-ben megtehettem, hogy tematikus városnézést szervezzek magamnak. Kíváncsi voltam, az egyesítés után 27 évvel vajon láthatóak-e még a különbségek a két városrész közt. Eltűntették-e a korábbi időszak nyomait?

Az első kérdésre hamar választ kaptam, amikor Berlin szívébe, a Mitte városrészbe értem. Az egykori Kelet-Berlinben elterülő negyed ma már talán a legmodernebb az egész városban. A történelem viharait átélő épületek mellé csillogó üvegpalotákat húzták fel, melyek közt elegáns áruházak és trendi kávézók bújnak meg.

A korábbi időszak nyomai korántsem szembeötlőek, de a nyomukba eredtem. Elsőként egy olyan szobrot kerestem meg, amiről nehezen hittem el, hogy még a helyén áll. A Berlin felszabadítása közben elhunyt katonáknak emelt hatalmas szovjet emlékmű, ha nem is a központban, de a tömegközlekedéssel jól megközelíthető, népszerű Treptower parkban áll. Még a rendkívül barátságtalan időben is meglepően sok érdeklődő volt itt, de a kocogók is szorgosan kerülgették a gigantikus szobrokat. Az óriási parkot kifogástalanul rendben tartják, és a fákra kihelyezett számos madáretető megtette hatását: élénk madárfütty kísérte az utam.

Szovjet felszabadítási emlékmű

Érdekesség, hogy alig pár perc sétára innen Berlin egyik legprogresszívebb szobra áll. A Spree folyóban emelkedik Jonathan Borofsky 30 méter magas alkotása, a Molecule Man. Itt érintett meg először az az érzés, milyen természetesen fér meg együtt a múlt és jövő Berlinben – meghagyták a más országokban lerombolt, vagy szoborparkba száműzött mementóját az múltnak és mellé emeltek egy modern alkotást.

A Spree folyó modern szoborcsoportja

Innen a DDR Múzeum felé igyekeztem. Erről évekkel ezelőtt olvastam, és azóta fúrta az oldalam a kíváncsiság, mégis milyen tárgyakat találok ott. Tulajdonképpen ez az érdeklődés adta az ötletet, hogy ezen utazásom során NDK emlékeket keressek fel.  Elsősorban nem a fal, és nem a történelmi vonatkozások izgattak, hanem az, mennyire vannak jelen még a régi hétköznapok.

A gyűjteményben aztán ezernyi érzés rohant meg. Először mosolyogva láttam viszont azokat a tárgyakat, amelyek szüleim házában gyerekkoromban vettek körül, és melyek talán még sokak fiókjában lapulnak – a tojásszeletelőtől a Praktika fényképezőgépig. Belegondolva, hogy mindezt tárlókban látom, egy kicsit furcsa érzéssel töltött el: Ennyire elszaladt az idő, hogy a fiatalságom emlékei már múzeumba valók?

Egykori szobabelső az NDK Múzeumban

Az is egy érdekes egyveleg, hogy a régimódi tárgyakat a legmodernebb, interaktív módon prezentálják. A gyerekek kedvence egyértelműen a Trabant-szimulátor. Ezzel virtuálisan az egykori Berlinben hatezer négyzetmétert lehet bejárni, miközben a Trabant kormányát és pedáljait használva vezetünk, és az eredeti motorhangot hallgatjuk. A 3D-ben megjelenített városban természetesen az összes többi autó is Trabant. Ugyanígy ötletes a konyha berendezése is, ahol a konyhaszekrény ajtóit kinyitva korabeli recepteket olvashatunk.

Konyhabelső az NDK Múzeumban

A 10 órás nyitáskor már sokan álldogáltak a bejárat előtt, főleg diákok. A 10. osztályban tananyag, hogy milyen volt az élet az NDK-ban, így ez a múzeum tanulmányi kirándulások színhelye. Egy múzeumi dolgozót kérdeztem, vajon inkább „nyugati” turisták vannak-e többségben, vagy az egykori Kelet-Berlin lakói jönnek nosztalgiázni. A válasz meglepett: kevés olyan látogató van, aki mindezt a valóságban is megélte, mintha nem akarnák, hogy egy múzeum szembesítse őket egykori hétköznapjaikkal. Annál inkább jönnek Kelet-Berlin egykori lakóinak gyerekei, akik nemcsak szüleik elbeszéléseiből szeretnék megismerni azt a korszakot.

Hálós szatyrok az NDK múzeum ajándékboltjában

A régi idők nosztalgiáját más múzeum is meglovagolja – például a Trabant múzeum. A mintegy tíz kiállított járgány közt örömmel láttam újra az égszínkék 601 S modellt, amivel megkezdődött az utazó karrierem. Ilyen volt ugyanis szüleimnek is, és hétvégenként gyakran bebújtam a hátsó ülésre, hogy egynapos kirándulásokat tegyünk szép várakhoz, kastélyokhoz.

Szállodából és étteremből is találunk korabelit. Az Ostbahnhoftól alig öt perces sétára fekvő, az NDK hangulatát megidőző Ostel szálloda egy régi lakótelep egyik lépcsőházában található. Maga a háztömb egykor bizonyára szürke lehetett, de ma már élénk színekben pompázik. Az Ostel berendezése teljesen korabeli, az asztaloktól kezdve a kisrádiókig. TV nincs a szobákban, a fürdőszoba pedig közös. A recepción nézelődve megütötte a szemem egy, errefelé ma már ritka felirat, hogy csak készpénzt fogadnak el – úgy látszik, ebben is a múltat idézik.

Az Ostel egyik szobájának részlete

Étteremből is találunk NDK-s időkre emlékeztetőt. Az Osseria kicsit kiesik a központból, de a kiváló villamoshálózattal ide is gyorsan eljutottam. Amíg vártam az ebédre, alaposan szemügyre vettem mindent – a gyufásdoboz gyűjteménytől a retro szappanokon át a falon sorakozó hanglemezborítókig. Megannyi kincs! Az ebédmenüt kértem és bevallom, bűn rossz volt a kiszáradt rántott hús a rettenetes barna szósszal, de gondolom, így volt autentikus:-) A totális NDK élményt csak a felszolgáló törte meg, aki „túl” kedves volt, hiszen félórával a zárás után engedett be. Ebédidőben ugyanis az étterem csak déltől háromig van nyitva, én pedig fél négykor léptem be az ajtón. Kész csoda, hogy még nem volt kulcsra zárva, sőt még két idősebb hölgy is ült egy asztalnál. Valószínű úgy belemerültek a pletykálásba, hogy ebéd után ott ragadtak.

Ezzel az ebéddel zárult az NDK-t idéző körutam. Úgy gondolom, hogy a falat és a korszak történelmét bemutató múzeumok mellett helye van az ilyen könnyedebb, hétköznapokat idéző emlékeknek is. Ahogy számos kávézó, szórakozóhely idézi a weimari köztársaság hangulatát, a közelmúlt ikonikus helyei is beleférnek a város életébe.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva