JFK, a haditengerész

John Fitzgerald Kennedyről a legtöbb embernek elsőként valószínűleg a dallasi merénylet jut az eszébe, s nem az, hogy az elnök egyúttal az amerikai haditengerészet kitüntetett veteránja is volt.

Fotó: Profimedia
Születésének évfordulójára emlékezve ezért felidézzük haditengerész pályafutásának azt az epizódját, amely nélkül – ahogyan David Powers, JFK legfőbb támogatója később mondta – Kennedyből soha nem lett volna elnök.
Az 1917. május 29-én Brooklynban született John F. Kennedy számára krónikus hátproblémái miatt egyetlen fegyverneménél sem nyílt lehetőség a fegyveres szolgálatra (már a Harvardi diploma megszerzése után megpróbált bejutni a hadseregbe, ám az orvosok eltanácsolták). Végül 1941. szeptember 24-én, miután hónapokig edzette a hátát, a Haditengerészeti Hivatal igazgatója segítségével az Egyesült Államok Haditengerészeti Tartalékához helyezték. 1941. október 26-án pedig zászlósi rangot kapott, és csatlakozott a Tengerészeti Nyomozó Hivatal munkatársaihoz Washingtonban. 1942-ben részt vett a Haditengerészeti Tartalékos Tiszti Iskolában a Northwestern Egyetemen, majd önként jelentkezett a Motortorpedó Különítmény Kiképző Központjába a Rhode Island-i Melville-ben. A kiképzés befejezését és alhadnagyi előléptetését követően a Motortorpedó Különítmény IV. osztályához vezényelték. 1943 áprilisában átirányították a II. Motortorpedó Különítményhez, ahol április 24-én átvette a Salamon-szigetekhez tartozó Tulagi szigetén állomásozó PT-109 számú motoros parancsnokságát.
A Japán Birodalom 1942 nyarán érte el a legnagyobb kiterjedését. Nyugaton Kína jelentős területeit és Koreát birtokolta. Északon hozzá tartozott az alaszkai Aleut-szigetek két tagja, Attu és Kiska amerikai felségterülete. A Csendes-óceánon az első világháborúban Németországtól szerzett Karolina-, Marianna- és Marshall szigetek, a második világháborúig amerikai Fülöp-szigetek, Holland-India (a mai Indonézia és Pápua-Új-Guinea), a brit Burma (a mai: Mianmar) és Malájföld, a független Sziám (a mai: Thaiföld) és Francia-Indokina (a mai Vietnam, Laosz és Kambodzsa), illetve a brit (ausztrál) fennhatóságú Salamon-szigetek. Az 1942. június 4.-7. között Midwaynél lefolyt légi-tengeri csata után (amely megállította Japán további terjeszkedését) augusztus 7-én a Guadalcanal elleni légideszant-hadműveletekkel itt vette kezdetét a japán erők visszaszorítása, ami 1943 augusztusában a Salamon-szigetek középső tagjai, Új-Georgia és tartozékai elleni akciókkal folytatódott.
A Salamon-szigetek elleni amerikai hadműveletek előrehaladása 1943 február-december és a történtek helyszíne Forrás: Wikimedia
A szomszédos északi szigetek – Arundel és Kolombangara – közötti Blackett-szorost a japánok hasz-nálták. Itt portyázott az amerikai II. Motortorpedó Különítmény, amelynek az Új-Georgia szigetén működő ellenséges csapatokat ellátó japán konvoj, a „Tokió Expressz” megtizedelése volt a feladata. 1943. augusztus 1-én a torpedókkal felszerelt amerikai őrnaszádok (Patrol Torpedoboat – PT) rögtönzött bázisát azonban felfedezte és elpusztította a japán légierő 18 bombázója, a támadásban két PT-naszád odaveszett. Kennedy 109-esét és a többi 14 megmaradt PT-naszádot ennek ellenére másnap mégis bevetésre küldték, amikor a hírszerzés jelezte, hogy öt ellenséges romboló kísérli meg az éjszakai áttörést a Blackett-szoroson. Az összesen 60 torpedóval felfegyverzett 15 naszád elhelyezkedett a partok közelében a hajnali órákban augusztus 2-án. Amikor a japán hajók megjelentek, az amerikaiak kilőtték a torpedóikat, de egyetlen találatot sem értek el (a torpedók vagy túl korán robbantak fel, vagy rossz mélységre állították be őket, így elsiklottak a japán rombolók alatt). Mivel kifogytak a lőszerből, a legtöbb naszádot visszairányították a bázisra – a PT-109-es, 162-es és 169-es naszádot azonban hátrahagyták a területen arra az esetre, ha az ellenség visszatérne.
Hajnali 2 óra körül a holdfény nélküli éjszakában haladó PT-109-es fedélzetén Kennedy hadnagy úgy döntött, hogy leállítja hajója két motorja közül az egyiket, nehogy a sodorvonala elárulja a japán repülőknek. Huszonhét perccel később a legénység döbbenten észlelte, egy a vaksötét éjszakából kirajzolódó és egyenesen feléjük tartó japán romboló körvonalait. Az AMAGIRI volt az, amely – azután, hogy Kolombangarán kihajózta a fedélzetén szállított utánpótlást és a 900 főnyi katonát –igyekezett még a pirkadat előtt elérni a biztonságos Rabault. A romboló teljes sebességgel, mintegy 40 csomóval (74 km/h) haladt. A PT-109 41 csomóra (76 km/h) volt képes, ám 3 db, egyenként 1 500 LE-s, 12 hengeres Packard-motorjából most csak kettő működött. A legénységnek alig tíz másodperce maradt cselekedni, ami túl kevés volt az álló motor beindításához: a 112 m hosszú, 2 080 tonnás AMAGIRI elgázolta a 24 m hosszú, 56 tonnás PT 109-est. Vitatott, hogy Konei Hanami, a romboló parancsnoka szándékosan, vagy véletlenül semmisítette meg a naszádot. Tameichi Hara kapitány, a japán 7. Rombolódivízió parancsnoka (aki az AMAGIRI mögött haladó japán hadihajó fedélzetéről követte az eseményeket) mindenesetre később azt állította, hogy csak a robbanásból értesült a történtekről: a japán hajó késhez hasonló éles orra valósággal kettészelte a törékeny amerikait.
Gerard Richardson „Mennyei köd” c. festménye a PT-109 megsemmisülését ábrázolja. A festmény JFK kedvence volt, és elnöksége ideje alatt a Fehér Ház falán függött.
Forrás: John F. Kennedy Elnöki Könyvtár és Múzeum, Boston/ ochistorical.blogspot.hu
Az ütközésben Andrew Jackson Kirksey és Harold W. Marney tengerészek azonnal szörnyethaltak, a legénység két másik tagja pedig súlyosan megsérült. A kettészakított PT 109-es tatrésze elsüllyedt, az orr azonban a felszínen maradt még egy darabig és az áramlással együtt dél felé sodródott. A PT 162-es és 169-es kilőtte megmaradt torpedóit a távolodó japán hajókra, ám egyikük sem talált célba. Ezután mindkét naszád megfordult és elhajózott, anélkül, hogy a túlélők után kutattak volna. Miközben a hajóroncs a meleg, trópusi vízen lebegett, a legénység életben maradt 11 tagja a roncsok közé szorult: Körülöttük a kiömlött üzemanyag lángolt a tengeren, lábuk alatt pedig a fehércápáktól hemzsegő 300 m-es mélység. Nyilvánvaló volt, hogy csakhamar a naszád orr-része is elsüllyed. Kennedy ekkor a legénység tíz túlélő tagjának szegezte a kérdést: „Harcolunk vagy feladjuk?” Kijelentette: „A könyvekben nincs előírás ilyen esetre. Sok embernek családja van, némelyikünknek gyermeke is. Ti mit akartok? Nekem nincs vesztenivalóm.” Az emberek hozzáláttak a hajóelhagyáshoz: a lövegek lábrácsaiból tutajt rögtönöztek a cipők és a kézilámpások számára, majd lassan úszni kezdtek a 3 mérföld (5,6 km) távolságban fekvő parányi Kasolo- vagy „Mazsolás Puding-” (Plum Pudding) sziget felé. Annak ellenére, hogy a háta ismét megsérült az ütközés során, Kennedy – a mentőmellény szíját a fogai közé szorítva – vontatta a súlyosan megégett Patrick McMahon tengerészt a vízen át a szigetre. Az alig 91 méter hosszú lakatlan földdarabon azonban se élelem, se víz nem volt, így Kennedy – aki a háború előtt a Harward egyetemi úszócsapatának tagja volt – úgy döntött, hogy a szomszédos Olasana- és Naru szigetén néz segítség és táplálék után. Újabb 4 km-es úszást követően embereit végül Olasanára vezette, ahol bőven volt kókuszdió és ivóvíz. Immár nem volt más dolguk, csak várni…
A történtek helyszíne, a Kasolo-sziget. A területet időközben átnevezték Kennedy-szigetre, amikor 2003-ban lelkes jelentkezők újra teljesítették a túlélők 5,6 km-es úszótávját. Egy évvel később Joseph Douglas vásárolta meg a továbbra is lakatlan szigetet 950 dollárért.
Forrás: Wikimedia
Eközben az amerikai haditengerészet végrehajtotta az előírt gyászszertartást a PT 109 hősi halottainak emlékére. Egyedül Arthur Reginald Evans alhadnagy, a japán megszállás alatt álló Kolombangara szigetén működő Mount Veve vulkán csúcsára települt titkos ausztrál partmegfigyelő szolgálat (Coastwatcher) tagja gondolta úgy, hogy cselekednie kell. Augusztus 2-án magaslati megfigyelőhelyéről jól látta a szorosban történt robbanást, s az amerikaiak rádióadásaiból rájött, hogy alighanem a PT 109-es balesetének szemtanúja volt. A partfigyelők ügynökhálózata (amely az ellenséges csapatmozgásokat figyelte és jelentette a szövetségeseknek) bennszülötteket is alkalmazott. Evans ezért két helyi szigetlakót, Biuku Gasát és Eroni Kumanát küldte a helyszínre túlélők után kutatni. Gasa és Kumana vendéghajós kenuján indult a helyszínre, így helyi halászoknak tűnhettek a japánok számára, ha esetleg találkoznának velük. Óvatosan megközelítették a szigeteket, de nem engedelmeskedve a kapott parancsnak, Olasana helyett először Narura mentek, hogy kiemelhető értékek után kutatva átvizsgáljanak egy partra sodródott japán hajóroncsot. Itt találkoztak Kennedyvel, aki korábban George Ross-szal együtt úszott át a szigetre, s most a parti homokban gyalogolva bukkant rá a kenura, benne a két bennszülött férfival. Gasa és Kumana először halálra rémült az amerikaiak láttán, mert azt hitték róluk, hogy japánok, ezért gyorsan eleveztek a közelükből. Olasanán aztán összefutottak a többiekkel, akiktől megtudták, hogy amerikai katonák. A meggyőzés persze nem volt könnyű feladat, hiszen a helyiek számára a túlélők csak világos bőrű kiáltozó idegenek voltak (akár a japánok), így – mivel nem ismerték a nyelvüket és a különböző idegenek között sem igen tudtak különbséget tenni – angol géppisztolyaikkal igyekeztek sakkban tartani őket. Amikor Kumana 2002-ben interjút adott a National Geographicnak, már így emlékezett: „néhányan közülük sírtak, mások jöttek, hogy hálásan kezet rázzanak velünk. Mikor Kennedy észrevett minket, odaszaladt hozzánk, és megölelt”.
Akárhogy is, végül csak kiderült, hogy mind azonos oldalon állnak, ámde az apró kenu túl kicsi volt 11 embernek, ezért az üzenetküldés mellett döntöttek. Biuku Gasa javaslatára Eroni Kumana egy kókuszdiót szerzett, amelynek a héjára Kennedy a következő üzenetet karcolta: „Naru sziget, parancsnok… A bennszülött ismeri a pozíciót… jó lesz révkalauznak… 11 ember életben van, kis hajó kell… Kennedy”. Ezután átadta az üzenetet és a bennszülöttek lelkére kötötte, hogy semmisítsék meg, ha japánok kezébe kerülnének. Gasa és Kumana azonban jól végezte a dolgát: az ellenséges járőröktől hemzsegő 35 mérföldes (65 km) vízi úton épségben eljuttatták azt a legközelebbi szövetséges bázisra, Rendovára. Komoly kockázatot vállaltak, hiszen a japánok több partfigyelőt is elfogtak, megkínoztak és meggyilkoltak már előttük. Mégis teljesítették a feladatukat, majd kenuval visszatértek Kennedyért, hogy ő legyen az, aki a túlélők mentésére indult PT 157-es naszád parancsnokát a helyszínre vezeti.
A PT 109 és az AMAGIRI összehasonlítása
Forrás: wiki.warthunder.com
A csapatot megmentették. Noha az esetről utóbb számos feldolgozás – leírás, színdarab, film – készült, Gasa és Kumana közreműködésének ténye csak nagyon csekély nyilvánosságot kapott (Kennedy ugyan meghívta őket elnöki beiktatására, de a szigetek brit kormányzója nem járult hozzá az utazásukhoz, mondván, hogy nem beszélnek elég jól angolul) 2002-ig, amikor röviddel Gasa halála előtt a National Geographic interjút készített velük. Az akkor 90 éves Kumana visszaemlékezett rá, hogy az első dolog, amit a túlélők kértek, az a cigaretta volt, s nagyon csalódottak voltak, amikor rájöttek, hogy nincs gyufájuk, de azonnal felvillanyozta őket, amikor két fadarab összedörzsölésével tüzet csiholt nekik. A PT 109 túlélőit 1943. augusztus 8-á n mentették ki, miután hat napig küzdöttek az éhséggel, a szomjúsággal és a kimerültséggel, míg a mentőcsapatokra vártak. John F. Kennedy hadnagyot és Leonard Thom zászlóst – a PT-109 kormányosát – hősiességükért a haditengerészet és a tengerészgyalogság érmével, sebesülésükért pedig a bíborszív érdemrenddel tűntették ki.
Kennedy kiújult hátsérüléséből eredő egészségügyi alkalmatlanság miatt tiszteletbeli hadnagyként szerelt le a haditengerészeti tartalékból 1945. március 1-én. Amikor később arról kérdezték, hogy hogyan lett háborús hős, Kennedy csak annyit mondott: „Egyszerű. Félbevágták a hajómat.” Kennedy számos katonai elismerést kapott, a haditengerészet és a tengerészgyalogság érme, illetve a bíborszív mellett az amerikai védelmi szolgálat érmét, az amerikai hadjárati érmet, az ázsiai-csendes-óceáni hadjárat érmét a három bronzcsillaggal és a második világháborús győzelmi érmet. Katonai szolgálata után a demokrata párt Massachusetts-i 11. kongresszusi választókerületében, majd 1947-1953 között az Egyesült Államok Képviselőházában 1953-1960 között pedig a Szenátusában szolgált, 1961. január 20-án pedig az Államok 35. elnöke lett. Ez azonban már egy másik történet…
Mindezt így foglalta össze William Doyle „PT 109” c. könyvében:
„Az incidens megváltoztatta Kennedy életét, s az Egyesült Államok és a világ történelmét is. A veteránok és a hadtörténészek hosszú ideje vitatkoznak arról, hogy vajon a későbbi elnököt terheli-e bármilyen felelősség a hajója elvesztésében. Kennedy ennek ellenére »bátorságáért, kitartásáért és a kiváló vezetésért, ami hozzájárult több élet megmentéséhez« kiérdemelte a haditengerészet és a tengerészgyalogság kitüntetését. A történet John Hersey-nek a New Yorker-ben 1944-ben megjelent cikke nyomán rövidesen halhatatlanná vált. Később újra megjelent a Readers Digestben, ahol még szélesebb nyilvánosságot kapott. A háború után Joseph Kennedy több százezer másolatot készített és osztott szét az írásból, ami hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal John F. Kennedyt 1947-ben beválasszák a képviselőházba, ahonnan öt évvel később a Szenátusába, végül a Fehér Házba jutott. Kennedy-t – az embert és a mítoszt – ebből a szempontból a PT-109 incidens teremtette, így egyben az Egyesült Államok történetének egyik kritikus fordulópontjává is vált. Hiszen e nélkül Kennedy nem lehetett volna elnök, s akkor a ma ismert modern amerikai történelem körvonalai (a polgári jogok, a vietnami háború, az űrutazás, a hidegháború és a Szovjetunióval való nukleáris konfrontáció), amelyeket JFK vázolt fel rövid, de következetes elnöksége alatt, talán egészen elmosódnak. Kennedy maga is a PT-109 parancsnokságát, valamint a második világháborús küzdelmekben szerzett más tapasztalatait tekintette sorsa központi elemének. Szilárdan hiszem – írta –, hogy akármennyire is alakított engem bármi más, legalább annyira alakított a sors keze, amely a második világháborúba vezérelt. Ugyanez természetesen elmondható szinte minden amerikai, brit vagy ausztrál emberről az én nemzedékemből. A háború először jelent meg a mi életünkben. Azóta komolyan vesszük. 1963-ban bekövetkezett halála előtt JFK abban reménykedett – ahogy a veteránok néha teszik – hogy megbékélhet korábbi ellenségeivel. 1962-ben ezért a fiatalabb testvérét, Robertet küldte Tokióba, hogy az első amerikai elnöki szintű látogatásról egyeztessen Japánban, amelyen Kennedy és a PT-109 túlélő veteránjai találkozhatnak az őket elsüllyesztő japán hadihajó legénységének tagjaival. Robert Kennedy utazását a békéért tüntető felháborodott japán diákok zavarták meg, épp, amikor a főügyész egy élő televíziós közvetítésen a szónoki emelvényre lépett. A káoszban Robert olyan szenvedélyes beszédet rögtönzött, amely meglepte Japán népét és szoros kötelékeket alakított ki a két korábbi ellenség között. Ezt a kapcsolatot újította meg John F. Kennedy lánya, Caroline, amikor 2013-ban Japánba érkezett. A PT-109 elvesztését kísérő megpróbáltatások egyengették az egykori haditengerésztiszt útját a Fehér Házig. Természetesen John F. Kennedy messze nem volt tökéletes a magán- vagy a közéletében. Az 1960-as elnökválasztási kampányban kisebbítette a saját krónikus orvosi problémáinak a súlyosságát, és hazudott a Szovjetunióval szembeni úgynevezett „rakéta-rés” mértékéről is. Kritikusai a szemére vetették, hogy kampánystábja a PT-109 „piszkos trükkjét” kihasználva ellehetetlenítette pártbeli ellenfele, Hubert Humphrey esélyeit, hogy megragadja pártja jelölését. Kennedy rövid elnöksége olyan krízisek, kudarcok és alkalmi győzelmek hullámvasútja volt, mint a kubai rakétaválság békés megoldása, vagy az 1963-as nukleáris kísérleti békeszerződés aláírása. Hivatalban lévő elnökként mégis az amerikaiak legszélesebb támogatását élvezte, amelyet a Gallup valaha mért, s halála óta is több közvélemény-kutatás sorolta őt a leginkább elismert elnökök közé vagy épp a lista élére. Mindez a halál és a katasztrófa pillanatában kezdődött a Csendes-óceán déli részén 1943-ban.”
A PT 109 roncsait a National Geographic Society által kezdeményezett és Robert Ballard által vezetett expedíció 2002-ben találta meg, s az egyik torpedóvető cső maradványai alapján Dale Ridder, a Haditengerészeti Helyszínelők fegyverszakértője azonosította. Az ütközés helyén a tat-résznek más nyomát nem találták, a délre sodródott orr-rész egy nagyobb darabjára azonban sikerült rábukkanni. A Haditengerészet kérésére a hadisírnak minősülő roncsokat érintetlenül hagyták. Max Kennedy, az elnök unokaöccse pedig – aki elkísérte az expedíciót – egy Kennedy-mellszobrot adományozott a szigetlakóknak, akik megmentették a későbbi elnököt.