Bolognai városnézés izgalmas eseménnyel és spagettivel

Bologna főterén, a 15. században piacként használt Piazza Maggiorén ülök éppen. A kora délutáni nap erősen tűz a kedvelt találkozóhelyre, így a legtöbb látogató már behúzódott az árnyékba a nyári kánikula elől, csak egy csapat apáca szaporázza lépteit a városházáról kilépve.

Utcazenészek dobszója hallatszik valahonnan a távolból, amikor a lusta csendben hirtelen nyüzsgölődés támad. A velem szemközti San Petronio bazilikánál, a világ 15. legnagyobb templománál kommandós autók bukkannak elő a semmiből, a benne ülő katonák pillanatok alatt evakuálják a 25 ezer embert befogadni képes épületet, ami az eredeti tervek alapján még a római Szent Péter bazilikát is felülmúlta volna.

„Valaki gazdátlanul hagyott egy hátizsákot”- szólal meg mellettem a pincér nyugodtan. Észre sem vettem, mikor lépett az asztalomhoz az ebédemmel. „Idén ez már a második- folytatja, majd lesimítja a kockás abroszt, és leteszi elém a tányért. „Tudja, jobb óvatosnak lenni, mert a bazilikát 2002-ben és 2006-ban is fel akartak robbantani a muszlim terroristák. Ahogy mondták, azt a 15. századi iszlámellenes freskót készültek megsemmisíteni, ami Mohamed prófétát ábrázolja a pokolban, amint démonok gyötrik.” 
Szerencsére hamar kiderül, hogy a hátizsákot csak egy figyelmetlen kínai turista hagyta hátra, így a riadalom elmúltával nyugodtan hátradőlök a székemben, és beleszippantok az elém rakott, parmezán sajttal megszórt, még mindig gőzölgő bolognai spagettimbe. Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy arra gondolok, soha életemben nem oktattak még úgy ki, mint akkor, amikor évekkel ezelőtt meg mertem kérdezni egy bolognai szakácsot arról, hogy vajon mitől is olyan híres a városából származó tésztaétel vagy ahogy az olaszok hívják: a spaghetti alla bolognese.

A középkorú séf jól megnézett magának, majd mintha egy 5 éveshez beszélne, önérzetesen ecsetelte, a hiedelemmel ellentétben ennek a fogásnak semmi köze Bolognához, a spagettihez pedig végképp!
Magát a szószt talán senkinek sem kell bemutatni: ebben az észak-itáliai mártásban ördögien van keverve a vöröshagyma, a zsíros marhahús, a panchetta ( olasz hasaalja szalonna) a zeller, a sárgarépa, egy kis fehérbor, na és persze a paradicsom is.

„A Spaghetti alla bolognese sosem létezett”- magyarázta nagy szakértelemmel akkor a szakács. „Maga a ragus alap ugyan a 19. században jelent meg Bolognában, de abban nem volt ám paradicsom. Ráadásul a spagetti egy nápolyi száraztészta, miközben mi, itt, északon mindig is a friss, házi készítésű tagliatellét használtuk, mert a szósz ezen jobban megtapad, mint a csúszós társán. Azt, hogy végül is spagettiként terjedt el a bolognai a világban, a II. világháborúnak köszönhetjük. Az Itáliában  partra szálló amerikai és brit katonák ugyanis olyannyira megkedvelték a nálunk fogyasztott ragus tagliatellét, hogy hazatérve az olasz éttermekben is ezt kezdték el rendelni, csak éppen ott a mártást spagetthivel szolgálták fel. Így történt, hogy az angolszász ízlés szerint fogyasztják ma a bolognait.”

A kiadós ebéd után nyakamba veszem az óvárost, hogy felfedezzem Olaszország 7. legnépesebb települését, ahol már Kr. e. 1000-ben is éltek. Az Emilia Romagna tartomány mai fővárosát az etruszkok alapították Kr. e. 6. században Felsina néven. 400 évvel később ugyanitt Bononiának hívott római kolónia jött létre, mely stratégiai helyzete folytán hamarosan fejlődésnek indult. A várost a bizánciak és a longobárdok után 1506-ban II. Gyula pápa az egyházi államba olvasztotta, csak 1860 óta tartozik az egyesült Itáliához.

Kisétálva a Piazza Maggioréról lekanyarodom a galambokkal tarkított macskaköves utcák egyikére, hogy megkeressem a Szent István Bazilika épületegyüttest, ahol a Poncius Pilátusról elnevezett, 744-ben készített kutat őrzik. A városban sétálva az ember azonnal észreveszi, hogy Bologna épületein minden történelmi és stíluskorszak, a gótikus, a reneszánsz és a barokk is nyomot hagyott, de a nagyszabású főtértől eltekintve az utcákat inkább a visszafogottság és többnyire a kisebb, csinosabb paloták jellemzik.

Vörös város

A művelt Bologna

Bologna, a kövér

A házak téglái közt muskátli virágzik, a rőt vörös cserepeken már tavasz óta megjelentek a madárfészkek, és az egyik nyitott ablakból hegedűszó úszik felém. Felnézek a színes épületekre, és most már megértem, miért hívják Bolognát a vörösnek (la Rossa). De sokan a műveltnek (la Dotta) is becézik, hisz ez ad otthont nem csak a világ egyik legrégebbi egyetemének, amit 1088-ban alapították, de megannyi templomnak, és középkori freskónak is. Aki pedig a gasztronómia miatt érkezik a városba, betérve egy henteshez csak sóhajtani tud, meg áhítattal azt mormolni, hogy Bologna, a kövér (la Grassa), hisz az itt készült kolbászok, a mortadella, a sertéssült, és szarvasgomba messze földön híresek.

Továbbhaladva a Szent Isván komplexum felé a város több mint 35 kilométer hosszú árkádos folyosóinak egyikére lépek, melyet a 15. században építettek egyfajta szükségmegoldásként a lakásínség enyhítésére. Kitekintve a freskókkal díszített kupolák alól, a város szimbólumai, az Asinelli és Garisenda tornyok már messziről látszanak, utam köztük vezet el.

A történészek szerint a 12-13. században még 180, ehhez hasonló „középkori felhőkarcoló” díszítette a várost, de hogy pontosan miért is volt szükség ennyi toronyra, ma is kérdéses. Sokan úgy tartják, az invesztitúra-háborúk idején a tehetős családok ezeket használták támadási és védekezési célokra, míg mások szerint csupán a helyi famíliák gazdagságát szimbolizálták.

Minél magasabbra építtetett valaki, annál vagyonosabbnak számított, arról nem beszélve, hogy a korabeli technikával egy-egy ilyen torony felhúzása akár 3-10 évbe is beletelhetett hatalmas összegeket emésztve fel.

A 13. században aztán rengeteg tornyot lebontottak, néhányuk meg egyszerűen összeomlott, így ma csupán az a 20 maradt meg, melyek átvészeltek tüzeket, háborúkat, villámcsapásokat, hogy később börtönnek, boltnak, vagy lakóháznak használják.

A két legkiemelkedőbb a 97 méter magas Asinelli és a 48 m magas Garisenda, amik a talaj süllyedése miatt jól láthatóan egymás felé dőlnek. Az Asinellibe, ahogy a helyiek mondják, sokszor csapott már a villám, ami kisebb tüzeket, és omlásokat okozott, míg 1824-ben a város vezetése végre villámhárítót telepített a tetejére.

Egy fél órás barangolás után megérkezem a Szent István épületcsoporthoz, amit a helyeik egyszerűen csak Jeruzsálem-negyednek neveznek: a hitbuzgó városi polgárok ugyanis elhatározták, hogy itt, Bolognában teremtik meg a maguk Szentföldjét. Az idők folyamán aztán hét templom épült fel egymás mellett, melyek 1000 éves időszakot ölelnek fel. A mai megmaradt 4 templom közül a legrégebbi, a Santi Vitale e Agricola 4. századi,  míg a legújabb a 13. századból való.

A Szent István épületegyüttes négy templomának egyike

A Szent István épületegyuttes 13. sáazadi kápolnaja

Az épületegyüttest nem egyszerű megtalálni, mert nincs jól jelölve egyik térképen sem, így amikor belépek a hűvös kápolnába, hogy megkeressem Pilátus kútját, alig van ott valaki rajtam kívül.

A nyitott ajtón át vastag nyalábot fest a nap az évszázados kőpadlókra, s bár a szerzetesek minden reggel takarítanak és sepregetnek, finom por üli meg az imaszékeket. Halkan rálépek a napfolyosóra, és letérdelek a több száz éves, kőfalra feszített freskó elé.

A kertben virágzó, öklömnyi hortenziákon méhek keringenek, hangos zümmögésük egészen behallatszik a néma templomba, és egy idő után Pilátus kútjáról teljesen megfelejtkezem. Mint később kiderül, hiába is jöttem volna azért, hogy lássam, egy jó hónapja felújítási munkálatokat kezdtek rajta, le van takarva teljesen.

Mikor már egyre többen és többen érkeznek a templomba, felállok, és megállok a kápolna bejáratában. Egy pillanatig tétován elnézem a hangulatos teret, amire már kipakolták az asztalokat. A vibráló levegőből érzem, hogy csak percek kérdése, és a sziesztából lassan visszatérnek az emberek, majd megkezdődik a pezsgő, kora esti élet.

Bologna még a műemlékekben igencsak bővelkedő Felső-Itáliában is kivételes helyet foglal el, ugyanis Velencén kívül egyetlen más város sem őrizte meg ilyen egységesen középkori arculatát.

Szerencsére azonban az olaszok nagy része ilyenkor már a tengerparton napozik, a külföldi turisták pedig inkább Toszkánat járják, így zavartalanul vegyülhetek el a labirintusszerű kis utcák régi üzletei, piaci árusai között, ahonnan sajtok, sonkák, fokhagyma és friss kenyér illatát hozza a szél.