A szatmárcsekei fejfák rejtélye

Sűrű lombú fák szegélyezik a gyalogösvényt, gólyák kelepelnek a villanyoszlopokra épített fészkekben. Az idei fiókák már bontogatják a szárnyaikat, néhány hét, és Afrika felé veszik az irányt.

Kinyitom a vaskaput, és belépek a református, népi csónakos fejfás temetőbe, amely a Himnusz költőjének, Kölcsey Ferencnek is végső nyugvóhelye. Friss földszag és zöld levelek illatát hozza a szél, a régi sírkert itt-ott már elvadult, és a fák derekára kapaszkodott borostyán is megkezdte pusztító munkáját. Megállok az egyik fejfás temető előtt, beszívom a fű szagát, és arra gondolok, hogy ez a temető szó szerint lélegzik. Itt nem érzi az ember a fenséges, szomorú elmúlást, csak a nyugalmat, a suhogó levelekbe és megfaragott fákba burkolt túlvilágot.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei temetőben 1172 nyugat felé néző, tölgyfából készített, másfél-két méter magas, csónak alakú, ám sokak szerint emberi arcot ábrázoló fejfa jelöli a sírokat. A felül elkeskenyedő fejfák rejtélyét számos kutató próbálta már megfejteni, és magyarázatot találni arra, hogy mit szimbolizálnak, miért pont így faragták ki őket, de eddig senki nem járt sikerrel.

A sírok között sétálva hangokra, meg egy egész csoport biciklis ruhát viselő fiatalra leszek figyelmes. Mint kiderül, vezetőjük itt született, és a fővárosból indult 2 hetes túra egyik fő megállóhelyének Csekét, és a Kölcsey síremléket tette meg.

„A temetőt 1776-ban létesítették – hallom, ahogy magyarázza a fiatal férfi a többieknek. – A ránk maradt írásos emlékekből kiderül, hogy a szatmárcsekeiek a tölgyfát még életükben kiválasztották, és a portájukon szárították, hogy haláluk után a hozzátartozóknak ezzel se legyen gondjuk. A kifaragást helybeli ácsok vagy kerékgyártók végezték. A fejfa mérete mindig a rönk formájától, magasságától függött, melynek fejszével történő nagyolásától kezdve a fejrész majd a lábak kifaragásán át a munka normális körülmények között átlagban nyolc órát igényelt. Fizetséget a mesterek nem kértek, a hozzátartozók különféle természetbeli juttatásokkal (szalonnával, kolbásszal és az elmaradhatatlan pálinkával) honorálták a fáradozást.” A mezőről hazafelé igyekvő férfiak zavarják meg a beszédet, mosolyogva ránk köszönnek, rég megszokták már az itt bóklászó idegeneket, hisz a sírkert naponta látogatott zarándokhely.

A fejfák lefektetve, tagadhatatlanul ladiknak tűnnek

Bár azt ma már biztosan tudjuk, milyen technikával is készültek ezek a különös fejfák, azok eredetéről meggyőző magyarázat a mai napig nem született. A korábbi néprajzkutató, Solymossy Sándor például egyértelműen úgy vélte, hogy ez a mód az ősi ugar korig vezethető vissza, és az akkori életformának hűen a fejfák csónakot ábrázolnak. Ezzel szemben Nyárády Mihály már elutasítja a fenti elgondolást, hiszen ilyen alakú csónakok sem Csekén sem pedig más faluban nem voltak jellemzőek. A csekei temetőről készült, eddigi legalaposabb összefoglalást készítő kötet szerzője, Amedeo Boros sem tudott megnyugtató választ adni az eddig felmerült kérdésekre.
Sokan vélik úgy, hogy pusztán a település elhelyezkedéséből adódott. Szatmárcseke ugyanis Tisza-parti falu, így az emberek megélhetését sokáig a folyó biztosította, a víz volt számukra a legnagyobb kincs. Ráadásul a Csekét körülvevő vizek áradásakor a halottakat csak csónakban vihették a temetőbe, így a bárkás, félbárkás és deszkás temetés vált hagyományossá. A szertartás után pedig a ladikot egyszerűen a sírra állították, így jelölve meg annak a helyet.

Ezeknek a romantikus magyarázatoknak ellentmond azonban az a nagyon is reális feltételezés, amit a falu levéltárában talál az ember: a 18. század közepe táján megnyitott temető fejfái, ahogy Nyárády kifejti, sem alakjukra, sem díszítésükre nézve nem egységesek, homlokzati bevágásaik sem az emberi arcot formázzák, hanem a barokkból jól ismert, s más tárgyakon is megjelenő  „magyar bajusz” motívumot viselik. Ha a fejfákat közelebbről megvizsgáljuk, jól látszik, hogy azok bár nagyon hasonlóak, mégis magukon viselik faragójuk keze nyomát. Így a szatmárcsekei kopjafáknak csónakhoz való hasonlósága nem a lakosok temetkezési módjával, hanem csupán a fejfák tetejének és írásos részének a korhadás elleni megvédésével függ össze. Akárhogy is, de a földbe ásott, mesterien faragott tölgyfák igazi különlegességek.

Kölcsey Ferenc sírhelye

Kölcsey síremléke a temető legmagasabb helyére épült, arra veszem én is az irányt. Már a bejárattól is jól láthatóan, kiemelkedő dombon áll a fehér márványoszlopokból készült klasszicista síremlék. A költő 23 évig lakott a községben, életművének nagy részét Csekén alkotta: 1823. január 22-én itt írta a Himnuszt, valamint Zrínyi dalát, Zrínyi második énekét, de a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz c. szellemi végrendeletét is. Itt is hunyt el 1838-ban. Bár a hivatalos közlemény szerint megfázott, akkoriban azt beszélték, hogy Bécs mérgeztette meg, mert Kossuth útját egyengette. Ez utóbbit támasztja alá az a tény is, hogy a költő halála után két évvel a faluba érkezett 24 vasas német a sírt kihantolta, de a koporsóban nem találtak felségsértést, hazaárulást bizonyító iratokat.

1856-ban valószínűleg közadakozásból, a nagyari Luby család kezdeményezésére egyszerű, derékba tört oszlopot emeltek a sír fölé, ami a költő életének tragikus végét jelképezte.
1936-ban a hantot aztán ismét felbontatta a végrendeletet kereső Kölcsey- rokonság, csak két évvel később talált végre nyugalomra az életében és holtában is hányatott sorsú költő.
Halálának 100. évfordulóján, azaz 1938. augusztus 8-án exhumálták a földi maradványokat, és a fehér márványból készült, klasszicista síremlék kriptájában helyezte örök nyugalomra. Ma három kis diófa koporsó van a boltozatos betonkriptában: Kölcsey Ádámé, Kölcsey Ádámnéé és a költőé. Kölcsey Ferenc koporsójában légmentesen lezárt üvegben helyezték el az exhumálás körülményeit tartalmazó kutyabőr iratot.

Megvárom, míg a biciklis társaság elhagyja a temetőt, és újra csend lesz, majd leülök az egyik kőrisfa árnyékában a sírok közé. Körbenézek, a düledező, kisebb-nagyobb, vékonyabb vagy robusztusabb kopjafák hullámzó egymásmellettisége különös, élettel teli hangulatot áraszt. Hátradőlök, és elolvasom az aranyfeliratot a velem szemközti fejfán: „Itt nyugszik Szűcs Béla. Élt 47 évet. Párosan Kovács Terézia nejével 16 évet élt boldog házasságban.”

Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal 1973-ban védettség alá helyezte a sírkertet, így a Kölcsey család néhány márvány fejfájától eltekintve – csak fa sírjelek találhatók, csupán ezt engedélyezik a hatóságok. Szerencse, hisz ennek hiányában ma a csekei temető is ugyanolyan lenne, mint a környező településekéi: műköves és művirágos, elhanyagolt és gondozott részekkel.

Írta és fényképezte: Balogh Boglárka