Halottakra emlékezve, az életszeretet ünnepelve

Hajnali négy óra van, és még mindig fáradhatatlanul halad a menet a comparsa (a banda és a jelmezes táncosok egyvelege) után – tízpercenként megállva, hogy egy-egy háznál tiszteletüket tegyék a legfontosabb mexikói ünnep, a Día de Muertos záró eseményén.

A világ számos részén a katolikus egyház november 2-án, a mindenszentek utáni napon megemlékezik minden elhunytról. Ez idő tájt rendbe tesszük hozzátartozóink sírját, mécseseket, gyertyákat gyújtva gondolunk az elhunytakra, a temetőket este millió gyertyaláng pislákoló fénye világítja meg. Szomorú emlékezés, keveseknek múlik el könnycsepp nélkül ez a nap.

Teljesen más élményben lehet részünk, ha Mexikóban ér minket az ünnep. A spanyol hódítók által – sokszor véres áldozatok árán – meghonosított katolikus vallás az indiánok lakta újvilágban számtalan változáson, átalakuláson ment át. Errefelé a halottakra való emlékezés az év legfontosabb szertartása, amely akár több hetes ceremóniasorozat is lehet. Persze Mexikó különböző régióiban is eltérőek a szokások, de abban sokan egyetértenek, hogy a legérdekesebb és legeredetibb az ünnepet, a javarészt mai napig indiánok lakta, misztikus és távoli Oaxaca (ejtsd: va-ha-ka) tartományban tarják.

Hogy megértsük a Día de Muertos ceremóniáit, évszázadokkal vissza kell forgatnunk az idő kerekét. Oaxaca a történelem során számos indián kultúra otthonául szolgált, amelyek közül a mizték és zapoték volt a legfontosabb. Az azték uralom errefelé csupán fél évszázadig tartott, amely a spanyol hódítók 16. századi, javarészt harcok nélküli érkezésekor ért véget. Napjainkban Oaxaca tartományban 17 különböző törzs képviselői élnek, akik a spanyol mellett előszeretettel használják saját nyelvüket. Nem csoda hát, hogy az ősi hiedelmek és rítusok nagy része beépült a mai szertartásokba. A halottak mindig is fontos szerepet töltöttek be az indián vallásokban, hiedelemvilágban, amiről díszes sírhelyek, maszkok, faragások és szobrok tanúskodnak. Az azték kultúrában egy egész hónapot szenteltek a halottak emlékének, illetve a Halottak Királynőjének, aki a modern La Catrina, azaz a halált megtestesítő figura elődjének is számít.

La Catrina bábuk

Bár változnak a korok és a századok, az elhunytakkal való bensőséges kapcsolat kiállta az idők próbáját. A Día de Muertos azonban nem csupán a halottakra emlékezés ünnepe. Középpontjában az emberek végtelen életszeretete, életöröme áll. A halottak szellemeit élőként kezelik, akik évről-évre visszatérnek, hogy a családdal találkozva beszélgessenek, felelevenítsék életük történeteit, egyenek-igyanak, és végül az egész ünnep hatalmas fiestával zárul.

A Día de Muertos fő ünnepe háromnapos, de már október közepétől kezdetét veszi a készülődés. A piacokon megjelenik a csak ilyenkor sütött Pan de Muerto, azaz a halottak kenyere. Az édeskés, fehér cipóba apró, színes fej-figura van belesütve, mely lehet fiú vagy lány, férfi vagy nő. Az oltárok egyik elengedhetetlen eleme ez, a túlvilágról érkezők egyik fő eledele – de emellett az élők is bőségesen kiveszik a részüket a fogyasztásából, hiszen csak ilyenkor kapható ez a finomság. Mexikóban tájegységenként változik a cipó, de még Oaxacán belül is több változatával találkozhatunk. Kedves látványom, ahogy a piac hullámzó tömegében a pöttöm, öreg indián nénik fejükön egyensúlyozott hatalmas tálcákon viszik a kenyereket – rejtély, hogyan nem ejtik le sohasem!

A halotti kenyerek mellett ugyancsak szembetűnőek a mindenféle színű, méretű és anyagú koponya-ábrázolások, a calaverák. Ezek valósággal elárasztják a piacokat, az utcákat, és az otthonokat. Mexikóban ilyenkor mindenki színes kerámiából készült koponyákat rak a polcokra. A legkifinomultabbak a piacokon hatalmas gúlákban álló, cukorból készült, egyedi darabok. Ezekből sokan névre szóló példányt rendelnek, de emellett látni fából, a híres fekete mázas barro negro kerámiából, magvakból, vagy épp csokoládéból készített darabokat is. A koponya-kultusz már évezredek óta jelen van, de a modern időkben José Guadalupe Posada 1910-13 között készült rézkarca, az eredetileg gúnyrajznak készült La Calavera Catrina (Az Elegáns Koponya) vált a szimbólumok alapjává. No meg a rengeteg féle arcfestés, ami olyan ismerős az utazási irodák prospektusaiból: ahogy közeledik a hónap vége, úgy sűrűsödik az utcákon a fél- vagy egész arcukat kifestett emberek áradata. Aztán október utolsó napjaiban elözönli a piacokat a cempasúchil, azaz a bársonyvirág. Ez a halottak virága, az oltárok egyik központi eleme. Hatalmas narancssárga kupacokban sorakozik úton-útfélen.

A virág az azték időktől fogva része a rituálékban, hiszen a Nap istenének, Tonatiuh-nak a jelképe is. Az ősi azték mítosz szerint egy fiatal szerelmespár, Xóchitl és Huitzilin gyakran kirándultak együtt egy közeli hegytetőre, ahol virágokat áldoztak Tonatiuh-nak. Amikor aztán háború tört ki, Huitzilin csatlakozott a sereghez, és elesett. A megtört Xóchitl még egyszer utoljára felmászott a hegytetőre, és könyörgött a Napistenhez, hogy újra láthassa Huitzilint. Mivel Tonatiuh megkedvelte a lányt, egy meleg napsugarat küldött felé, és egy gyönyörű, aranyszínű virággá változtatta – ez a cempasúchil, azték jelentése szerint a húsz szirmú virág. A virágot hamarosan meglátogatta egy gyönyörű kolibri, aki nem volt más, mint a madár formájában újjászületett Huitzilin.

A helyi iskola udvarán gőzerővel készülnek az oltárok

Október 30-án este Mazuntéban, a Csendes-óceán partján fekvő kis halászfaluban már mindenki nagyban készülődik az ünnepre. No persze itt nincs szükség nagykabátra, hiszen 20 fok alá ritkán süllyed a hőmérséklet! Pablo, a helyi pék éjt nappallá téve süti a Pan de Muertot, miközben patakokban folyik róla az izzadtság. A házak előtt nagy kupacokban virít a bársonyvirág, pálmalevelek és cukornád-rudak sorakoznak, készen az alkotásra. Az oltár keretét a pálmalevelekből és cukornádból készített íves kapu adja; a hiedelem szerint ezen keresztül érkeznek vissza a lelkek. Az íven belül három polc sorakozik egymás fölött. Ezekre vannak elhelyezve az oltár elengedhetetlen kellékei: legfelül a halottakra emlékeztető kis koponyák, díszek, fényképek, emléktárgyak. Alatta pedig a nekik szánt ajándékok, az ofrenda: az elhunytak kedvenc itala, dohánya, kedvenc fogásaik, egy pohár víz, és persze az elmaradhatatlan pan de muerto, a halotti kenyér. Néha még szappant és törülközőt is kikészítenek, hogy a visszatérők le tudják mosni az út porát. Az oltárt virágok tömkelege, gyertyák és mécsesek, valamint a jellegzetes illatú copal fagyanta füstölők teszik teljessé. Semmiből sincs azonban négy darab, hiszen a helyi babona szerint ez a szám a rossz szellemekhez köthető.

A felvonulás távoli rokona a mi busójárásunknak. A leghíresebb jelmezek gyakran akár egy éven át készülnek, és a sok kilós maskarák viselése igazi megtiszteltetés, amely csak a férfiaknak jár.

Másnap, 31-én egy platós teherautóra felkéredzkedve elindulok, hogy a Sierra Madre dzsungellel borított hegyein átkelve, estére Oaxaca városába érkezzek. Itt, a Valles Centrales, azaz a Középső Völgy központi részén a legérdekesebbek a szertartások. Sokan messze földről érkeznek, hogy megcsodálják az ünnepet – nem meglepő hát, hogy alig találni szabad szállást. Megérkezve azonnal belecsöppenek a forgatag közepébe. Akár egy nyüzsgő hangyaboly: mindenütt zenészek, szentek figuráit hordozó menetek, felvonulások, táncoló démoni jelmezesek. Szinte mindenki arca ki van festve, a Zocalón, azaz a katedrális melletti főtéren 20 pesoért hamar átvarázsolnak bárkit a túlvilágról érkezett szellemmé vagy angyallá. Árusok tömkelege próbál haszontalanul rám sózni petárdát, maszkot, gyertyát, illetve az elmaradhatatlan calaverast, azaz cukorkoponyát.  Én inkább a már jól bevált chapulinest, azaz a pirított szöcskét választom esti nassnak. Íze, mint egy paprikás chips, csak a szöcske lábai kaparják a torkomat. A nyüzsgésből nyugalmat remélve a xoxocotláni temető felé veszem az irányt.

Édes-szomorú hangulat fogad. Minden sír gyönyörűen feldíszítve, a családok több órás munkával borítják virágokba hozzátartozóik végső nyughelyét, és utána büszkén mutatják a nézelődőknek. Az egész család itt gyűlik össze. Akár egy pikniken, étellel és itallal készülnek, és persze a gitárt sem hagyják otthon – néhol még mariachikat, a híres mexikói, jelmezbe öltözött zenészeket is látni, ahogy épp az elhunyt családtag kedvenc nótáját játsszák. Az arra járókat pedig az elhunyt egészségére meginvitálják egy kupica mezcalra, azaz agavepálinkára, minek hatására lesz néhány elmosódott felvételem, persze ott és akkor úgy éreztem, életem képeit készítem el. Itt van a város apraja-nagyja, millió gyertya lobog a túlvilági lelkeknek utat mutatva. Hamar beszélgetésbe elegyedek Ramírez Hernándezzel, aki barátaival együtt épp felesége sírjánál énekli kedvenc énekeit. Egész éjszaka járják a családhoz tartozó sírokat, nosztalgiával visszaidézik a szép emlékeket, és aztán együtt nótáznak és gyakran koccintanak az elhunytak tiszteletére.

A hagyomány szerint október 31-én éjfélkor megnyílik a mennyek kapuja. Az oltárokon lobognak a gyertyalángok, füstölnek a copal-füstölők, virítanak a cempasúchil sárga virágai: mind-mind utat mutatnak a túlvilágról visszaérkező, hosszú utat megtevő lelkeknek. Elsőként a gyermekek érkeznek: november 1-je az ő napjuk, a Día de los Angelitos, azaz az Angyalkák Napja. A háziasszony az elhunytak kedvenc ételét készíti el, az asztalra teríték kerül mindenki számára, akiről megemlékeznek. Beszélnek hozzájuk, adomáznak, a hiedelem szerint este a gyermekek lelke visszatér a túlvilágra.

November 2-án, a Día de los Muertoson a felnőttek tesznek látogatást. Újfent megismétlődik az előző napi rituálé, a felnőttek kedvenc italát is beszerzik, és az oltárra helyezik. A nappalok legfontosabb eleme az emlékezés: mindenki emlékeket, történeteket idéz fel, és beszélget a visszatérő lelkekkel – ezekben a napokban valóban úgy érezni, mintha körülvenne minket a túlvilág.

Írta és fényképezte: Ambrus Gergely