Fényt hozó gyertyák készítője

Molnár Éva egy még frissen mártott gyertyát formáz meg

Komor, esős decemberi napra ébredek. Ez azonban egyáltalán nem szegi kedvem. Szolnokra indulok, Molnár Éva gyertyakészítővel találkozom, tehát garantált, a napnak lesz fénypontja. Ekkor még nem is sejtem, hogy fény derül egy érdekes összefüggésre a gyertyakészítők és egy másik ünnephez kapcsolódó szakma között.

Molnár Éva gyertyakészítővé válásának igen érdekes a története: anno, még 1992-ben elkísérte nővérét a Budapesti Művelődési Központ Kézműves Iskolájának karácsonyi foglalkozására, ahol konzervdobozba mártogattak szálgyertyát – ekkor próbálta ki először a gyertyakészítést. Rögvest megkedvelte e tevékenységet. Azóta autodidakta módon tanul: cikkeket, könyveket búj, s már évek óta maga is tanítja a gyertyás fortélyokat. Így van ez itt, Szolnokon is, ahol maroknyi, felnőttekből álló csapat pillanthat be a gyertyamártás és -öntés mibenlétébe.

Ám még mielőtt paraffinba mártanánk kanócainkat, lássuk, mit ír a gyertyákról a Magyar Néprajzi Lexikon! „Faggyúból, viaszból készített, fonott, rostos béllel ellátott, rúd alakú világítóeszköz. Tájnévi változatai: gyortya, gyercsa, dzsercsa, gyerta. A gyertya szó nyelvünk ótörök eredetű jövevényszava: a yar-, yaru – ’fénylik’ jelentésű tőre megy vissza. Paraszti használatára első adat Tany és Nagymegyer (Komárom m.) községekből 1627-ből származik. A 18. sz.-ból számos adatot ismerünk gyertyagyújtásról. Általában éjjel használták valamely váratlan esetben, esetleg boszorkány elűzésére, megkerítésére. Betegnél is égett éjjel. Még a 19. sz. első felében középnemesi életvitelben is csak takarékosan használták, bár már a késő középkortól kezdve egyre szélesebb körben éltek vele. Gyakoribb használatát megkönnyítette a gyári előállítású sztearin gyertyák tömegtermelése. A 19. sz. utolsó harmadára vissza is szorult a házi gyertyamártás gyakorlata. A kisipari gyertyakészítés a speciális, sokszor különlegesen nagy méretű, nemegyszer kézműves módszerekkel díszített, szakrális felhasználású gyertyák előállítására szorítkozott. Ilyen kisipari műhelyek még napjainkban is léteznek.”
Ünnepi alkalom volt a gyertyamártás egy-egy család életében: családi mulatozás kapcsolódott hozzá.

Egyszer bemártják a kanócot, amit aztán a levegőn pergetve szárítanak meg, hogy a következő réteg jobban tapadjon az iméntire.

Akár egy egyszerű fazék is lehet gyertyamártó – ebben az esetben mondjunk le minden további konyhai használatról. Ebbe kerül a 60 fokra hevített paraffin. Ám vannak kifejezetten e célra készült gyertyamártó edények.

Így készíthetünk gyertyárt méhviaszlap felgörgetésével. Ilyenkor csak arra kell figyelni, hogy ne feledkezzünk el a kanócról, amit előzőleg viaszba kell mártanunk. Csupán a kanóc köré kell csavarni a viaszlapot és máris készen vagyunk, ezután jöhet a dekoráció.

A gyertyát az ősibb, a mártásos eljárás során viaszból, faggyúból, paraffinból állítják elő, vagy a meleg vízben meglágyított viaszt a bél (azaz kanóc) köré nyomkodják, asztalon mángorlóval egyengetik. Másik lehetőség az öntés: a gyertyakészítésnek a gyertyamártásnál újabb és fejlettebb módja. „Üvegből vagy fémből készült, egyik végén kúposan összeszűkülő gyertyaöntő formába középre beerősítik a belet, s a felmelegített viaszt, faggyút, paraffint (újabban a sztearint) beleöntik. Amikor kihűl és megmerevedik, a gyertyát kiveszik a formából. A gyertyaöntés jobbára mészárosok, szappanfőzők jellegzetes melléküzemági tevékenysége volt, mézeskalácsosok a sonkolyosan (elöregedett, sérült, lép) vásárolt méz melléktermékéből, a viaszból speciális öntőeljárással készítettek gyertyát. A mennyezethez és a padlóhoz erősített rúdon, kb. 160–180 cm magasságban forgatható fakerék (ring) szélén kiálló szegekre 30–35 db gyertyabelet erősítenek. A felmelegített viasz az állvány mellett három lábon álló, széles peremű edényben (kalap) áll, alulról parázs melegíti. A szegekre erősített bélre serpenyővel (sefon) öntik rá sorban, többször megismételve a masszát. Az így öntött gyertyákat asztalon mángorlóval egyengetik, majd a kívánt méretre vágják. A hosszú, vékony, ún. pincegyertyák és a templomokban használt gyertyagyújtogatók ismét más eljárással készülnek: a hosszú fonalat két forgatható dob között, felmelegített viaszosedényen húzzák át többször (cúghúzás). A gyertyaöntésnek jellegzetes népi gyakorlata is kialakult. Háborús években, petróleum szűkében üreges napraforgó szárába, belétől kitisztított bodzafába, hengeresen összesodort papírba és agyagformába is öntöttek gyertyát” – tudom meg a lexikon idevágó szócikkéből.

Eleinte asszonyi munka volt a gyertyamártás – olvassuk a lexikonban, – majd a meglévő alapanyag-bázison mészárosok, mézeskalácsosok, de még méhészek is felcsaptak gyertyakészítőnek.

Hogyan készítettek az asszonyok, pásztoremberek, gulyások, kondások gyertyát? – kérdezem Molnár Évát.
Kézzel nyomogatták a bél köré a faggyút háztartási gyertyának, míg a méhviaszt vízzel meglocsolva kitisztították, kitették a napra, ahol megszáradva kifehéredett az anyag.

A lexikonból az is kiviláglott, hogy összefügg a gyertya- és mézeskalács-készítés mestersége. De mégis hogyan?
Ugyanazok a mesterek, egy család mesterei voltak, ugyanis nyáron csinálták a mézeskalácsot, majd ilyenkor télvíz idején varázsolták át műhelyüket gyertyaöntéshez: bevittek egy gyertyaöntő ringet, lábast, kalapot hozzá. Egyesével öntötték, vagy éppen mártották a gyertyákat. Erre vonatkozó néprajzi adatok, itt Jász-Nagykun-Szolnok megyében az 1950-es évekből is csak visszaemlékezések alapján maradtak fenn.

Honnan érkezett hazánkba a gyertyamártás tudása?
Legfőképpen Erdélyből és Bécsből. Ezért van az, hogy a szakkifejezések is e nyelvterületekről származnak és nem fordíthatóak le magyar nyelvre, mert kikoptak a szóhasználatból. Ilyenek a: fándli, sefon, sejbni, viaszsilt.

Napjainkban már külön szakmákat jelöl a gyertya- és mézeskalács-készítés. Mikor vált szét e két foglalkozás?
Meglátásom szerint az 1900-as évek elején, mert akkor az iparosodás következtében széles körben elérhetővé vált a gyertyakészítés egyik alapanyaga, a paraffin. Az addig tradicionálisan gyertyás-mézeskalácsos családok elkezdtek két ágat felvenni: egyikük a gyertyát, másikuk a mézeskalácsot vitte tovább.

Említene pár ilyen családot?
Ilyen volt a gyulai Marosán család, ahol az apa Bécsbe ment ki tanulni cukrászismereteket, mézeskalács-, illetve gyertyakészítést. Később ezt a tudást adta tovább fiainak. Egy többszintes gyulai épületben készült a mézeskalács, a gyertyákat is ott öntötték, de még cukrászatot is üzemeltettek benne. Egyik fiuk a cukrászatot, másik pedig a gyertyakészítést vitte tovább. Ők öntötték a gyertyát, ami nem azt jelentette, hogy formába engedték folyni az alapanyagot, hanem felfüggesztett szálakra öntötték a paraffint. Leginkább templomi gyertyákat öntöttek, de a lakosság számára úszógyertyák is készítettek. Marosán György még 80 esztendősen is felment a padlására és tevékenykedett. Ma is megvan ez az ingatlan: „Beszélő ház”-ként ismerik a helyiek. Gyuri bácsi autentikus eszközei megmaradtak, amikből Gyulán szeretnének kiállítást nyitni. Ő tényleg az a mester volt, aki szerette átadni tudását. Másik ilyen család az egri illetőségű Ódry família, ahol egyikük a cukrászatot, mézeskalács-készítést folytatta tovább, másikuk, a lány és férje Gulyás Béla, a gyertyakészítést. Béla bácsi már használta a modern technika vívmányait: gázon melegítette a mártáshoz szükséges anyagot. Gyertyamártóként egyszerre 40 darabot csinált úgy, hogy a mártófán függők közül mindig mások értek az anyagba – a többi száradt. Jellegzetes terméke volt a templomi gyertyák mellett a több ágból összecsavart gyertya. Nagyon szerette a csurgatott technikát, amikor különböző színekkel csurgatta át a gyertyát, vagy csak simán megfestette azokat. Említhetném még Szekszárd környékéről a Petrits családot, ahol az egyik fiú a mézeskalácsot, másik pedig a gyertyát viszi tovább. Nekik még mézeskalács-múzeumuk is van!

Ma mennyire számít önálló szakmának a gyertyakészítés?
Van, aki önállóan végzi. A vállalkozókat a termékek címkéjén lehet legegyszerűbben beazonosítani, a név mellett látjuk: e. v. (egyéni vállalkozó), sőt az is kiderül, a termék nem import. Általában főállás mellett, vagy nyugdíjas korban foglalkoznak ezzel az emberek. Olyanról is tudok, aki munkanélküli évei alatt kezdett bele a gyertyakészítésbe, aztán egy vállalkozást épített belőle. Van Szirmabesenyőn egy hölgy, aki közterekre való adventi koszorúkhoz készít gyertyákat.

Apropó, kezdetek! Hogyan lehet elkezdeni a tanulást, mikor, mennyi idő alatt lehet megtanulni gyertyát készíteni?
Ma sokkal egyszerűbben, mint amikor én kezdtem. Akkoriban sem internet, sem művészellátó boltok nem voltak. Akkortájt nagyon nehéz volt összeszedni anyagokat: nagyon kevés könyvben, népművészeti folyóiratban jelent meg gyertyamártásról szóló írás. Anno egy másfél oldalas újságcikkből indultam ki, amihez még illusztráció is társult. Nehéz volt felkutatni a fent már említett mestereket is. Ma már sok színes újságot adnak ki, amik remekbeszabott ötletadók, de ugyanúgy az internet, vagy a számos workshop, tanfolyam is szolgálhat információforrásként. Ezeken el lehet sajátítani az alapokat. Az eltelt bő két évtized alatt már sikerült megismernem egy cúghúzásként ismert technikát is.

Öntőformába kerül a 60 fokra felmelegített paraffin.

Öntőforma, és ami benne van: egy spirálos, színes gyertya.

Hol lehet a technikákat elsajátítani?
Egyedül a Petrits családnál lehet megnézni. Náluk két felfogatott hordó között egy viaszmedence van. Miközben tekerik a hordókat, a rájuk feltekert kanóc bemártódik a medencébe. Ez azért jó eljárás, mert olyan gyertyákat, mint például a hatágú zsidó havdala gyertya, el lehet vele készíteni. Németeknek, sváboknak volt egy kézre tekerhető gyertyájuk, aminek puhának, feltekerés előtt hosszúnak és vékonynak kellett lennie. Ehhez kiváló technika a cúghúzás.

Mennyire népszerű mostanság az emberek körében a gyertyakészítés, mint tevékenység?
Leginkább a méhviaszgyertyát tekerik fel szívesen az emberek, mert illatos, könnyen elvégezhető és nagyon sok lehetőséget ad a díszítésre.

Mennyi gyertyafajtát tud megkülönböztetni?
Készítés szerint megkülönböztetünk méhviaszgyertyát, ami méhviaszlapból van feltekerve. Ismerünk még mártott gyertyákat, amiknél a kanóc paraffinba, sztearinba mártogatva hízik gyertyává. Egy mester egyidejűleg többet is tud készíteni, míg a hobbi gyertyamártók egyesével dolgoznak. Van még öntött gyertya, aminél a kanócra folyatják az alapanyagot: általában paraffint. Lehet öntőformát is használni, ami dióbéltől kezdve fémdobozig bármi lehet. Sokan ismerik még a faragott gyertyákat, amiknek az alapja öntött. Használatos manapság a zselégyertya is. Egy időben volt még a homokviaszgyertya is, ami homok finomságú szemcsékből állt – nagyon szép színeket, formákat eredményezve. Anyagtípus szerint megkülönböztetünk: paraffingyertyát, paraffin és sztearingyertyát – sztearint magában nem nagyon öntünk; méhviaszgyertyát, zselégyertyát és olajos gyertyákat.

Meddig láthatunk még pislákoló gyertyalángot?
Azt gondolom, egy előnye van a kézi gyertyakészítésnek: az, hogy egyedi tud lenni. Ráadásul a kézműves termékek minőségükben sem ugyanolyanok, mint a keleti importáruk: kevésbé olajosak, nem cseppesek, pontosan behatárolható ideig égnek, nem füstölnek. Amíg erre igényük van az embereknek, lesz kézműves gyertya a boltok polcain.

Írta és fényképezte: Sarusi István