Agyagszelídítő fazekas

Ambrus Sándor fazekasmester

Hódmezővásárhelyre utazom, ahol Ambrus Sándor fazekasmester mind a mai napig őrzi az agyagszelídítés csínját-bínját. Mivel nem csupán az edényeket formálja, hanem kiégeti, sőt díszíti is, így átfogó képet tud nyújtani szakmájáról.

Köztudottan neves a vásárhelyi fazekasok portékája. Elmesélné, hogyan lett ilyen híres az itteni fazekasság?
Természetesen! A vásárhelyi fazekasság története mintegy 9000 évre nyúlik vissza. Ezen a vidéken, időszámításunk előtt már 7000 évvel, korongon készítettek edényeket. Ezt bizonyítja az az egy-két szép tárgy, ami ebből a korból reánk maradt. Szakmánk a fénykorát – jóval később – az 1700-as és 1800-as években élte, mert a paraszti gazdaságok ekkor indultak fejlődésnek: a faedényeket a cserépből készült példányok váltották föl. Ebben volt pótolhatatlan a fazekasság szerepe. Olyannyira, hogy a 19. században már 400-450 fazekas is dolgozott egyszerre Vásárhelyen. De valójában nem ennyien voltak, mivel apáról-fiúra szállt ez a mesterség, több ezren is foglalkozhattak ezzel: a fazekasnak is sok gyereke volt, gyakran még a feleségük is besegített a munkába. Hogy ennyi fazekas egyetlen településen meg tudjon élni, sehol máshol nem volt. Mindez pedig azt eredményezte, hogy három stílus is létrejött – ez is egyedülálló.

Teljesen logikus, hogy ahol ilyen sok mesterember dolgozik egyidejűleg, ott kialakulnak egyéni stílusok, jellegzetes motívumok. Mégis, van valami rendszer abban, ahogyan e három stílusirányzat kialakult?
Már akkoriban is a piaci verseny diktálta a szabályokat: a fazekasok igyekeztek egymást felülmúlni azzal, hogy ki tud több, jobb, szebb edényt készíteni. A stílusok voltaképpen városrészek szerint tagolódtak: így létrejött a csúcsi, a tabáni és az újvárosi irányzat.

Csúcsi stílusú gyümölcsöstál

Csúcsi étkészlet

Butellából fogyasztották annak idején a pálinkát. Érdekessége, hogy a butykossal együtt, amiben nagyobb mennyiségben tárolták ezt az itókát, a vásárhelyi fazekasok készítették először.

Úgy tudom, csúcsi stílusú edényeket készít leggyakrabban. Kezdhetnénk ennek a bemutatásával?
Vásárhely lakosságának nagy része az idő tájt református volt. A csúcsi városrészben kevés katolikus élt, akik az akkori társadalmi ranglétra alján helyet foglalva elhatározták, hogy helyzetükön változtatnak: valami szépet, maradandót akartak alkotni. Ebben az időben az olasz kereskedők errefelé hordták a Habán kerámiát a keleti piacokra. A csúcsi fazekasság ezt meglátva úgy gondolta, ha más népcsoport is tud olyan kerámiát készíteni, akkor ők miért ne próbálhatnák meg. De szerencsére ők nem a Habán kerámiát másolták le, az csak ötletként szolgált számukra. Helyi forma- és motívumalapokon létrehoztak egy csodát, amit ma csúcsi stílusként ismerünk.
Sokan a vásárhelyi edényeket csak a fehér alapon kék mintájú csúcsi stílussal azonosítják – emiatt lehet e stílusnak nagyobb népszerűsége, s ebből adódóan készítek többet csúcsi edényekből.

Balról a nagy edény egy bödön, vagyis lakodalmas fazék. E szó már a dél-alföldi dialektusból is kikopott, pedig a millennium előtti évtizedekben, igaz fémből készült társai, például zsírtárolóként még gyakoriak voltak. Csongrád megye északnyugati szegletén a bödön szinonímájaként használatos volt még a döbön kifejezés is.

Balról jobbra: főzőfazék, amiben a kemencében főztek, középütt látható a butykos, ebben pálinkát tartottak. Érdekessége, hogy a butellával együtt, amiből a pálinkát fogyasztották, vásárhelyi fazekasok készítették először. Végül pedig egy bödön látható, ami zsír, vagy lekvár tárolására alkalmas.

Tabáni étkészlet

Mit tud a tabáni és az újvárosi fazekasok stílusairól?
A Tabán városrészben lakó fazekasok színvilága sárgás-barnás-zöldes volt. Ezért csúfolták őket „tarkásoknak”. Az újvárosiak főleg nagy kantákat, tálakat készítettek, de reprezentációba – ha valakinek kedveskedni akartak egy-egy szép tál elkészítésével, – akkor úgynevezett „rátett”, vagy „áttört” és karcolt díszítéssel ékesítették az edényeket, amiket aztán zöld mázzal kentek le. Na mármost, ennek következtében a fény és a mázolás összhatása miatt a felület néhol „színt változtat”, s így csodálatosan szép edényeket tudtak készíteni. Mindhárom területen élő fazekasok közül ők éltek a legjobban, mert nagy edényeket készítettek és azokat jó pénzért el lehetett adni.

Miért e dél-alföldi város lett Magyarország fazekasközpontja?
Azért, mert az itt található agyag kimagaslóan jó minőségű volt: a Kárpát-medencében ennél jobb minőségű agyag nem létezett! Minden szakma oda telepszik le, ahol jó alapanyagot találnak a szakemberek. Nem volt ez másként a vásárhelyi fazekasokkal sem. A helybéli agyag, úgy mondtuk, hogy „kövér”, azaz zsíros, vagyis könnyen formálható. Ha kiégették, a vastartalma miatt nagyon keménnyé, tartóssá vált.

Butykost készít Ambrus Sándor. Körülbelül öt perc alatt elkészül ez a tipikusan vásárhelyi fazekasportéka. Azonban ahhoz, hogy a füle is rákerüljön, ki kell száradnia, ami időjárásfüggő: melegben néhány óra, párás időben akár egy napig is száradhat az edény. Ezek után következik a fülek, vagy más elemek felrakása, újabb szárítás, majd miután teljesen kiszáradt a leendő edény, mehet a kemencébe, ahol 980 °C-on kiégeti a mester. Csak ezután jöhet a festés, szárítás és mázolás, amit újabb, immáron végleges égetés követ. Ezzel tekinthető késznek az adott tárgy.

Hogyan emlékszik vissza eddigi fazekaséveire?
Én 14 éves koromban kezdtem dolgozni itt, a Majolikagyárban. Bár fogalmam sem volt, hova kerülök, engedelmeskedtem édesapám kérésének és fazekasnak álltam. Ebben a szakmában hosszú ideig nincs sikerélménye a gyereknek. Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon jó mestereim voltak, akik – kollégáimmal egyetemben – mindig azon voltak, hogy segítsenek, ha megakadtam. Így számomra nem váratott magára túl sokáig az első sikerélmény. A gyárban 1986-ig dolgoztam, miután eldöntöttem, hogy a tömegtermelésből kiszállok. Budapesten találkoztam Bod Éva Munkácsy-díjas művészasszonnyal, akivel egyedi darabokat, alkotásokat készítettünk. Öt évig dolgoztam nála. Utána úgy határoztam, hogy magam kezdek tevékenykedni. Hazatértem Hódmezővásárhelyre, akkor már ki tudtam alakítani itthon egy kis műhelyet, s ’89 óta, mint önálló kisiparos dolgozom. Amíg a környékbeli, szegedi, butikrendszer működött, azt láttam el, ám miután az megszűnt, úgy adódott, hogy a családi házam egy részében rendeztem be bemutatótermet. Elkezdtem felkutatni, utánajárni a vásárhelyi kerámiáknak és azokat bemutatni. Ez a kiállítótér 2001-től kezdve, azaz már több mint 15 éve működik.

Kiből lehet jó fazekas?
Bárkiből! De főként azokból, akik kitartóak, szorgalmasak és szeretik az agyagot. Ezt a szakmát nem lehet iskolapadban, tankönyvekből megtanulni, csak a gyakorlatban. Akkor is csak úgy, ha van a tanuló mellett egy jó mester, aki irányítja a kezét, és olykor a fejét is.

Tehát akkor a fazekasok esetében különösen igaz a mondás: gyakorlat teszi a mestert?
Semmi más!

Egy laikus hogyan tud különbséget tenni egy keramikus és egy fazekas munkája között?
Nagyon könnyen! A keramikus a saját ötletét, gondolatát valósítja meg. A fazekas a régi népi hagyományokra építve, a régi szabályokat betartva, termékeit ugyanúgy készíti, mint több száz évvel ezelőtti elődei.

Szakmai pályafutásának megkoronázásaként következett tíz Kézműves Remek díj.
Így van. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara kiírta a „Magyar Kézműves Remek” pályázatát. Az első kettő ilyen versenyről lemaradtam, de e lehetőség azért jött kapóra, mert így nem csak zsűrizett termékeim lettek, amik korábbi megmérettetések eredményei, hanem díjazottak is, miután beneveztem a versenyre. Mind a tíz pályaművem hódmezővásárhelyi kerámia-feldolgozásokból állt. Úgy gondoltam, ha már mind a tíz ujjamra jut egy Magyar Kézműves Remek díj, akkor befejezem. Elégedett vagyok!

Ezzel azt akarja mondani, hogy a jövőben nem fog több edényt készíteni?
Amíg birok mozogni, erőmhöz mérten dolgozni fogok! Ha kapok felkéréseket, azokat elvállalom, de ahogy mondani szoktam: „kapun kívülre nem megyek”, tehát nem indulok több versenyen. Átadom a terepet a fiataloknak.