Idegen a pályán

2013 tavaszán Jónás Kornél játékvezető idő előtt lefújta a megye II-es Nógrádsáp–Diósjenő-meccset. Lefújta a szakadatlan cigányozás és négerezés miatt. A szurkolók ezúttal nem a játékosokat, hanem a játékvezetőt szidták. A bíró utasítására a rendezők először figyelmeztették a gyalázkodókat, majd a szabálykönyvnek megfelelően néhányukat ki is vezették a pályáról, de ez csak olaj volt a tűzre. Jónás Kornél a második félidő 67. percéig bírta: „…ebben az osztályban nem kell mindent meghallani, de ez nekem is sok volt”. És véget vetett a találkozónak. Ilyenre Magyarországon sem előtte, se azóta nem volt példa.

Jónás Kornél arra számított, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség kiáll majd mellette. Reményeit erősítette, hogy épp akkor járt itt Michel Platini, az UEFA elnöke, aki miniszterelnöki ígéretet kapott, hogy a 2020-as Európa-bajnokságra jelentkező Magyarország kiszorítja a pályákról a rasszista szurkolókat. A „Say No to Racism!” kampányt is erősen támogatta az UEFA-kongresszus. Komoly futballista- és játékvezetői múlt, kiállás az ország legmegvetettebb kisebbsége érdekében, példamutató igyekezet a beilleszkedésben és az identitás megőrzésében – Jónás Kornél minden szempontból alkalmas lett volna az MLSZ rasszizmusellenes kampányarcának. Mégis csak kára származott abból, hogy komolyan vette a szabályokat. Az eset után sem megyei, sem országos futballvezetők nem keresték többet. Később már csak partjelzői feladatokat osztottak rá, vezetőbíróit nem. Ősszel nyolc bíró ultimátumot küldött a Nógrád megyei játékvezető bizottság elnökének, hogy Jónással nem kívánnak együtt dolgozni. Igaz, voltak ennél cifrább ügyek is. Az egyik utolsó játékvezetői edzőtáborban, ahová Jónást még meghívták, a cigány származású bírókat külön szobában helyezték el. Az eligazításnál csak annyit mondtak a helyüket kereső roma bíróknak, hogy nem is tudják majd eltéveszteni az ajtót. És tényleg: valaki egy „Nigéria” feliratú etikettet ragasztott fel rá. Az asszimilációs szokásjog ekkor általában csak egy kényszerű mosolyt vár el a sértettől, hiszen „tudod, csak ugratnak…”.

Kiközösítését a testületi vezető mint magától értetődő dolgot tudomásul vette.

Jónás Kornél négy évig harcolt valamiért, amit jó szívvel igazságnak lehetne nevezni. Támogatás hiányában idővel egyre tompábbak és szögletesebbek lettek kezdetben még kerek, öntudatos mondatai. 2017-ben feladta. Véget ért egy húszéves játékvezetői pályafutás, és még sok minden, aminek legkevésbé a futballhoz van köze.

Egy karakán sportember támogatás híján arra jutott, hogy inkább a visszavonulást választja, noha ügyében minden adott volt ahhoz, hogy az MLSZ demonstrálja: a cigányozást sem tűri a pályákon. A szövetség válasza olyan, mint siketek párbeszéde vaksötétben: „A Nógrádsáp SE–Diósjenő SE mérkőzést 2013. május 18-án játszották. Jónás Kornél játékvezető rasszista bekiabálások miatt a mérkőzést a szabályoknak megfelelően előbb megszakította, majd ismétlődés miatt beszüntette. A Nógrád Megyei Igazgatóság Fegyelmi Bizottsága a játékvezető jelentése alapján, három nappal később, 2013. május 21-én meghozta döntését a vétkes klub, a Nógrádsáp SE ellen (…) A rasszizmus egy olyan sajnálatos társadalmi jelenség, amellyel szemben a fellépés egyik leghatározottabb szereplője a magyar labdarúgás vezető testülete, az MLSZ, amely nem csak megszólalásaiban, kampányokkal, hanem határozott szabályaival küzd a diszkrimináció ellen.”

George F. Hemingway magyar származású ügyvéd és üzletember a rendszerváltás óta jelentős szereplője a hazai gazdaságnak. Nevét a Bonbon Hemingway üzletlánc és a Budapest Honvéd tulajdonlása tette igazán ismertté. „A Honvédot 2006 nyarán vettem meg. Akkor a rasszizmus itt a lelátón tényleg valódi probléma volt. A szélsőjobboldali szurkolói csoport antiszemita és cigányellenes rigmusokat skandált, huhogott a színes bőrű játékosoknak. Beszéltem a szurkolókkal, a tudtukra adtam, hogy én a saját stadionomban nem vagyok hajlandó szégyellni magam. Ez az én privát szalonom. Úgyhogy közöltem velük, vagy abbahagyjátok, vagy mentek a csudába. Két évembe és sok pénzembe került. Ha kellett, bezárattam egy egész szektort, vagy kiüríttettem a fél stadiont. Mindig van egy balhés mag a szurkolói csoportban. Ha azokat kirakod a stadionból, a többieknek nincs kit utánozni. Azóta itt nincs balhé.

Mark de Vries (jobbra), a Suriname-i származású holland sztárfutballista két éven át volt a csapat pályaedzője. Az angol első osztályt (Leicester City) is megjárt sportember Magyarországon sosem tapasztalta, hogy akár őt, akár a csapat más színes bőrű alkalmazottját a bőrszíne miatt megkülönböztetés érte volna. A csapaton belüli konfliktusokat rendkívüli humora és szabad szelleme segítségével mindig játszi könnyedséggel simította el. Egy futballista bon-mot szerint zöld szamár és normális kapus nem létezik.
A képen Horváth András (középen) és Gróf „Csibehaj” Dávid (balra), a keret két kapusa.

A Budapest Honvéd nemcsak jó pár meghatározó játékosát vesztette el a 2017/2018-as szezonra, hanem azt a, futballisták szerint is, elképesztő összetartást és erőt, amely a legtöbbet segített abban, hogy a végső győzelemre esélytelennek tartott, nyelvi és nemzeti sokszínűségével is tüntető alakulat a megelőző, a 2016/2017-es szezon bajnoka lett.

A máshol talán ismert öltözői rasszizmus a Honvédnál nem fordulhat elő. Nálunk mindenféle náció megtalálható: bosnyák, szerb, szlovák, kongói, nigériai, brazil, horvát, és ezért olyan helyzetet kell teremteni, ahol ilyesmi nem történhet meg. Mert ha ezt a lelátón én nem tűröm el, akkor csapaton belül sem lehetek vak erre a problémára. Mielőtt belekezdtem volna ebbe a magyar nászútba, Los Angelesben dolgoztam. Ügyvéd vagyok. Láttam Kaliforniában, hogy milyen a rasszok közti gyűlölködés, és csak megvetendő elemeket találtan benne. Minden rasszizmus rendkívül egyszerű: zsigeri előítélet. A rasszizmusból ugyanis egyvalami markáns, számomra meghatározó elem hiányzik: a logika.”

Vajon mi tántoríthatta el az intézményeket-hivatalokat attól, hogy levonják Jónás Kornél bíró vitathatatlan igazságából következő konzekvenciákat? A választ talán abban a mostanában már nem is igazán takargatott hozzáállásban kellene keresni, mely szerint az uniós nemzetek közül a magyar a legelőítéletesebb. Fogalmazhatunk bántóbban is: a kutatások szerint rasszisták és xenofóbok vagyunk, és ezt már nem csupán a híres-hírhedt, lassan tízéves Tárki-kutatás, a nem létező pirézek távol tartása iránti igényünk, hanem jó pár friss, nemzetközi felmérés is igazolja, köztük a Pew Research Center vagy Dencső Blanka és Sik Endre tanulmánya.

Egy népszerű analógia szerint a futball – egy efféle vizsgálat legkézenfekvőbb lakmusza – alapvetően a nemzeti identitás kinyilvánításának és a majdnem vértelen nemzeti háborúk megvívásának harsány terepe. Ez esetben nem túl nagy ár, ha verbális agresszió ér egy más nemzetiségű játékost, hiszen a fizikai agressziót megakadályozhatja a jól működő monitoring rendszer: a veszélyes szurkolókat non-stop figyelik, és ha kell, el is tiltják küzdőterük, a stadion látogatásától.

Más eset a bőrszín, a származás, a vallás különbözőségéből táplálkozó előítélet, kirekesztés, gyűlölet. Ezek az ellenséges érzelmek sokak szerint a prehistorikus korból származnak, és kimozdíthatatlanul befészkelték magukat a pszichébe. Az evolúciós pszichológia hívei úgy tartják, hogy ezeket az ösztönöket az ember azért hurcolja magával több tízezer éve, mert a tapasztalatok szerint ez volna a túlélés egyik záloga, annak felismerése, hogy ki kivel van.

Henri Tajfel lengyel születésű brit szociálpszichológus szerint ha csoportok, közösségek találkoznak, mindig végbemegy egyfajta kategorizáció. Mindig, kivétel nélkül. Ez természetes, elemi igényünk. Azt azonban vizsgálatai alapján, maga Tajfel is tagadta, hogy a kategorizáció egyik lehetséges következményének, az ellenségességnek illetve előítéletességnek bármiféle leegyszerűsítő – ösztönelvű, biológiai, evolúciós – alapja lenne. Napjaink népszerű alt-right, alternatív jobboldali mozgalmai előszeretettel varratják magukra az evolúciós biológia, vagy akár még a Harmadik Birodalom örökségének köszönhetően a tudományként mára már megszűnt eugenika (fajnemesítés politikája) hívószavait, szimbolikáját. Kevéssel is beérik, mert restek a probléma mélyére ásni: megragadják az első, jól látható és hihetőnek tűnő magyarázatot.

A hagyományos rasszizmus a vélt vagy valós genetikai, biológiai és antropológiai különbségekből eszkábál rettenetes elméleteket. A modern változat, így például az említett alt-right is, igyekszik mindenkit elkülöníteni, és olyan status quót létrehozni, amelyben nincs helye senkinek, aki nem fogadja el a legerősebb és legerőszakosabb csoport elveit. Az alt-right azon ügyködik, hogy a politikai korrektséggel, a liberalizmussal és a multikulturalizmussal feje tetejére állított világot ismét a talpára állítsa, hiszen az ember színe fehér, az isten keresztény, és lehetőleg mindenki maradjon ott, ahol a sors jóvoltából megszületett.

Milyen fogalmakkal ismerkedjünk elsősorban, ha magunkba akarunk nézni, ha azt mérlegelnénk, vajon hol helyezkedünk el az elutasítás–elfogadás skáláján? Ízlelgessük a következő kérdéskollekciót! Adott esetben figyelmen kívül tudnánk-e hagyni tapasztalatot, tudást, erkölcsi kötelmeket? Elfogadjuk-e a sokféle világnézet, életfelfogás és kultúra párhuzamos együttélését mint alapnormát? A kritikai szabadságot? Szükség van-e egyöntetűségre ahhoz, hogy egy társadalom tagjai közösséget alkossanak? Hiszünk-e abban, hogy egy erőskezű vezető nélkül a láthatatlan ellenség az egész világ pusztulására törhet? Levonható-e bármiféle valós következtetés egy ember nemi irányultságából? Meghatározható-e az a pont, ahol már nem pusztán a másik embert látjuk magunk előtt, hanem a négert, a meleget, a feministát, a libsit, az arab terroristát?

Döbrentey Zsolt klinikai pszichológus szerint a csoportok hatékony működéséhez egyaránt szükség van rivalizációra és kooperációra, és ezek megfelelő arányára, amely tapasztalatai szerint a jól működő csoportoknál inkább a kooperáció oldalára tolódik el.

„Az előítéletesség attitűdjét mérő skálák – például az egyik legismertebb, a Bogardus-skála – egyre fokozódó ütemben jelölik az előítélet tárgyával kapcsolatos viselkedésünket. Az egyik végpontja mindig a verbális sértés, vicc, heccelés, míg a másik a fizikai megsemmisítés, ugyanis tény, hogy a náci koncentrációs táborok is a verbális viccekkel kezdődtek. A vicc Freud szerint rejtett agresszió, amit mindig valakinek a rovására sütünk el. Magyarországon ezt szokás szalonzsidózásnak nevezni, ami pedig a cigányozást illeti, ugyebár egy annyira lenézett népcsoportról van szó, akikkel szemben szinte mindenki meg mer engedni magának egy-egy profán megjegyzést. De viszonylag sok pokolkör átlépésével lehet csak lejutni az infernóig. A szociálpszichológia négy fázissal írja le ezt az utat: kategorizálás, sztereotipizálás, előítélet, majd diszkrimináció, azaz jogfosztás. Vegyünk példának egy markáns kategóriát: feketék. Ha sztereotipizáljuk a feketeként megjelölt csoportot, ilyesmiket mondunk: jó sportolók, remek a ritmusérzékük, szeretik a szabad életet. Amint a sztereotípiákhoz negatív érzelmeket, tulajdonságokat csatolunk, megérkezünk az előítélethez. Jó sportolók, remek a ritmusérzékük? Hogyne, de szellemi munkát nem bíznék rájuk. Szeretik a szabadságot? Persze, mindig a buli, a szórakozás, a drog. Nőket erőszakolnak, gyilkolnak… A sor vége így értelemszerűen: jogfosztás – „folyton csak döglenek, mint az állatok, dolgozni nem akarnak”– és a megsemmisítés. A folyamat során az ember valósághoz való viszonya torzul, és később már ehhez a torz világképhez igazítja a döntéseit. Egy széthulló közösségben jellemzően mindig az identitásba való kapaszkodás az utolsó szalmaszál, de ide csak akkor jutunk el, amikor már minden értelmes kooperációs cél elveszett. Amikor már nem maradt semmi.”

Mindenki felismeri vagy felismerni véli a sajátjához és az idegen csoporthoz tartozókat. A szociálpszichológus Milton Rokeach elmélete nyílt és zárt csoportlétet, és ezekhez társuló gondolkodásmódokat különböztet meg. A zárt csoportlét azonos értékítéletű, gyakran szociológiailag is azonos hátterű egyének rendszeres, erősen ritualizált találkozásait feltételezi: jellemzői az erős közösségi érzelmek, a merev csoportszolidaritás, a kívülállóktól való elhatárolódás, a dogmatikus, zárt gondolkodásmód. Az ilyen típusú ember meg van győződve igazáról, hajlama az önkritikára elhanyagolható, az ellenérvekre nem kíváncsi, sőt saját nézeteit sem feltétlenül érvekre alapozza. Krónikusan iróniarezisztens. A vezető véleménye számára szentírás. (Vizsgálatok igazolták a már-már beteges tekintélyelvűség magnetikus hatását az előítéletességre.)

Az ilyen csoportok tagjainak hite fundamentalista, világképe kétpólusú, lényege a különbségek hangsúlyozása és a hasonlóságok figyelmen kívül hagyása. Ugyanakkor a nyílt csoportlét szerteágazó kapcsolatokat jelent: kulcsszavai a megismerés, a véleménycsere és az elfogadás.

De hogyan fajulnak az effajta csoportosítások előítéletté, kirekesztéssé, üldözéssé? Az előítéletesség az erkölcsi leépülési folyamat ideiglenes megállója csupán. Ha nem szállunk ki az első alkalmas pillanatban – például: „Nekem amúgy sok zsidó/cigány/muszlim/ fekete stb. barátom van…” –, az előítéletességből lassan diszkrimináció lesz, onnan pedig már nemigen van visszaút.

Cifra és variábilis gúnya a rasszizmus, sokféle kombinációban felölthető, a lényege azonban sohasem változik:: konkrét névvel-sorssal bíró embereket rangsorol tudományosan igazolhatatlan módon. A rasszista a testi jegyeket, a kulturális vagy a szociológiai-egzisztenciális hátteret egyaránt felhasználja a képzelt erősorrend felállításában. Közösnek, jellemzőnek vélt tulajdonságokat kapcsol egy-egy társadalmi vagy népcsoporthoz, nyelvi, vallási közösséghez – természetesen megkülönböztető véleménye igazolására. A rasszizmus lehet nyílt vagy rejtett („segély csak annak jár, aki dolgozik; már így is rengeteg támogatást kaptak; minek a pozitív megkülönböztetés, a törvény előtt mindenki egyenlő…”), lehet averzív („azonos tudású pályázók közül sosem a sötétebb bőrűt választják…”), szimbolikus (a tyúklopási ügyben K. László gyanúsított nevét rögtön Kolompárra fordítja a kommentelők népe), és kulturális („az arabok mind terroristák, mert a Korán szerint…”).

És persze van az intézményesített rasszizmus, a nácizmus és az apartheid – ám remélhetőleg van már annyira fegyelmezett az emberiség, hogy még egyszer nem szédül egy ilyen pöcegödörbe.

Például ha egy súlyosan megkülönböztetett kisebbség tulajdonhoz való viszonyáról esik szó a baráti beszélgetésben, sokan jóval előítéletesebben nyilatkoznak, mint amikor ugyanannak a csoportnak egy megnevezhető tagját említik, vagy ha mondjuk kapcsolatba kerülnek vele.

Jó példa erre a futballban a miénk–tiétek kettősség. Ha a mi csapatunkat erősíti a játékos, jellegzetes anatómiai és szociokulturális jegyei jóformán észrevétlenek, közömbösek maradnak. Elválnak a személytől. Ám ha más csapathoz igazol – sértettségből, jobb fizetésért, esetleg több játéklehetőségért –, a „fekete/roma srác”-ból „feka”, „majom” vagy „mocskos cigány”, a muszlimból arab terrorista lesz.

Ártalmatlan előítélet nem létezik. A gondolatok szavakká, a szavak előbb-utóbb tettekké állnak össze. A legtöbb ellenséges indulat talán azokra zúdul, akik jól láthatóan valamely hátrányosan megkülönböztetett csoporthoz tartoznak. Magyarországon is bőséges a lista: cigányok, zsidók, feketék, muszlimok, nők, szegények, a heteroszexualitáson mint alapkategórián kívül rekedők.

A pirotechnikai eszközök használatát az MLSZ és egy-egy klub maga is szabályozza. Az előre megbeszélt, ellenőrzött fáklyás látványelemek még megengedettek, de az ultrák általában a maguk feje után mennek, de a becsempészett eszközök nemegyszer szörnyű tragédiát okoznak. 2018 májusában egy gyerek két ujjpercét szakította le egy petárda a Fradi-pályán.

A labdarúgás nemzetek-nemzetiségek felettivé válása – afféle hozzáadott értékként – jó ideig azt az illúziót is magában hordozta, hogy a hétköznapi rasszizmus feloldódik majd ebben a hatalmas, gyakran katartikus élményeket kínáló játékban. A több évtizede zajló sok-sok kísérlet, a jó szándékú próbálkozások (Say No to Racism! (Mondj nemet a rasszizmusra!); A gyűlölet nem pálya!; Szurkolj, ne háborúzz!), a világsztár futballisták föllépése és az intézményi támogatás ellenére a futballban továbbra is ott a rasszizmus – legfeljebb stratégiai okokból próbálnak függönyt húzni az eltakarhatatlan elé.

A 2018-as labdarúgó-világbajnokság kapcsán a FIFA külön felhívta a részt vevő csapatok, és különösen a fair playre érzékeny angolok figyelmét, hogy semmiképpen se reagáljanak a várható rasszista megszólalásokra, Oroszországban ugyanis a szurkolás szerves része az efféle provokáció. Ez a vitatható sportdiplomáciai lépés erősen megkérdőjelezi az egyébként zéró-tolerancia elvét követelő labdarúgó-szervezetek (FIFA, UEFA) korábbi deklarációinak komolyságát.

Felettébb kínos, hogy a fekete-fehér (barát-ellenség) kettőssége Európában is akut kérdés lett. Ráadásul a nyugat-európai minőségi futball nemhogy kiszorította volna a rasszista szurkolókat, de tovább gazdagította élvezeti cikkeik választékát. A klubhűség eszméjének eltűnése és a szerteágazó futballtranszferek következtében ma már nem csupán a rivális náció vagy bőrszín láttán szörnyülködhet és huhoghat a szurkoló.

A legmagasabb osztályokban is gyakorta előfordulnak incidensek, de amíg egy alacsonyabb osztályú klubot akár le is nullázhat egy nagyobb összegű pénzbüntetés, a leggazdagabbak költségvetésébe az eurószázezres bírságok is beleférnek. És, persze, ahogy haladunk a csúcsfocitól a fél-amatőr és amatőr klubokig, a pályák mellől egyre gyakrabban hallhatók rasszista bekiabálások.

A Magyar Labdarúgó Szövetség Fegyelmi Bizottsága a 2017/2018-as idényben az első osztályú csapatokra fegyelmi vétség címén 44 750 000 forint büntetést szabott ki. A Fegyelmi Szabályzat 7. § B) pontja szerint: „Ha a nézők vagy egyéb résztvevők gyűlöletkeltő és/vagy rasszista kifejezéseket használnak, illetve ilyen tartalmú jelszót, jelmondatot hordozó táblát (papír, vagy szövetszalagot is) helyeznek ki, vagy a vétkesek bármilyen egyéb hátrányos megkülönböztetést tartalmazó, gyűlöletkeltő és/vagy másokban félelmet keltő, vagy másokat megbotránkoztató viselkedésben a mérkőzés előtt, alatt és után, akkor az illetékes Fegyelmi Bizottság köteles eljárni azzal a sportszervezettel szemben, melyhez beazonosíthatóan tartoznak a szurkolók. Ide értendő az is, ha a nézők vagy egyéb résztvevők a mérkőzések előtt, alatt és/vagy után, bármilyen politikai vagy vallási érzékenységet sértő üzenetet juttatnak kifejezésre.”

Az ún. kemény mag, az ultrák időt és pénzt nem kímélve még akkor is megjelennek a meccseken, ha a csapatnak nem megy különösebben jól. Számukra az egyesület a szent, nem a futballisták, az edző, és végképp nem a tulajdonos.
„Mikor megszülettem, kispesti lettem. / Ne kérdezd, hogy miért, magam sem értem…” – kezdődik a Budapest Honvéd törzsszurkolóinak éneke. A több versszakból álló rigmusokat a csapat vezérszurkolói írták a 30-as busz hátsó traktusában, egy Újpest elleni meccsre utaztukban. A szöveg érzelmes és trágár elemeket egyaránt tartalmaz, amelyeket felnőtt és gyerek szó szerint skandál az előénekes után.

Nem minden csapat megy ki minden meccs után pacsira a szurkolóihoz, de a Budapest Honvéd ebben is kivétel. Egykor minden pályán kötelező kellék volt a szurkolókat a pályától elválasztó rács, ezt ma már inkább elhagyják – és érdekes módon a drukkerek sokkal fegyelmezettebben viselkednek azóta. A két év múlva elkészülő új Honvéd-stadionban is mellőzik ezt az elavult fegyelmező eszközt.

Az érzelmileg feltétlenül elkötelezett szurkolók két markáns halmazba rendezhetőek: az egyik a kemény mag, a „tábor”, a másik az alkalmi drukker. A kemény mag tagjai időt és pénzt nem kímélve még akkor is megjelennek a meccseken, ha a csapatnak nem megy különösebben jól. Számukra az egyesület a szent, nem a futballisták, nem az edző, és végképp nem a tulajdonos. Ebben az értelemben valamennyi szurkoló, aki a helyszínen vagy valamilyen közvetítés formájában fogyasztja a futballt, azonos érzelmi vagy bizalmi közösségnek tekinthető. Ez azért fontos, mert a hazai gyakorlatban a labdarúgó szövetség helyszíni megfigyelője striguláz minden rasszista és trágár rigmust, szöveget, amelyet a tábor felől odafúj a szél. A kórusok többnyire a hímivarszerv többirányú felhasználását propagáló rigmusokat, a fellációt mint közösségi élményt, valamint az olyan édesanyák emlegetését kedvelik, akik nem átallják testnyílásaikat is a munkajövedelmek megtermelésének szolgálatába állítani. (Kérdés, hogy feladata-e a labdarúgó szövetségnek, hogy hivatalos nyelvművelőként a míves magyar beszédre szoktasson olyanokat, akik civilben a társadalom szinte valamennyi jövedelmi és intellektuális decilisét képviselik.) Nettó rasszista megnyilvánulás, döntően „huhogás” miatt az első osztályban a Diósgyőrt háromszor, az Újpestet négyszer büntették. A Diósgyőr kétmilliót, az Újpest 3,9 milliót fizethetett összesen. (Rasszista megnyilvánulás esetén kiszabható legsúlyosabb alkalmi pénzbüntetés egyébként tízmillió forint.)

Magyarországon a legmarkánsabb és már-már örökletes gyűlölet elsősorban a cigányságot sújtja. 2017 egyik kiemelkedő filmje, az M. Kiss Csaba újságíró ötletéből született Brazilok ezt a többnyire minden cigányokkal kapcsolatos megszólalás mögött ott sötétlő gyűlöletet próbálta a focis parabolával enyhíteni. Hogy mennyire időszerű a film, arra jó példa az MLSZ és a szurkolói csoportok közötti korábbi egyeztetés záróakkordja. Miután mindkét fél elmantrázta az álláspontját – a szövetség kérésére a szurkolói csoportok átmeneti tűzszünetet hirdettek –, az egyik ultra (civilben halbiológus) az ajtóból visszafordulva ennyit mondott még: „Oké. Legyen… De egy kis cigányozás azért hadd férjen má’ bele!”

Tehát mi még az elfogadható megnyilvánulás egy feltételezett érzelmi vagy bizalmi közösség esetében, ha a „másokat megbotránkoztató” kitétel felől nézzük a szurkolói verbalitást? Hamberger Ádám, a Fradi B-közép „kápója”, azaz előénekese szerint a „cigány” mint előtag rég elvesztette bántó jellegét, általános érvényű zrikálássá szelídült a napi használatban. „Amikor cigányozunk, közben nem a cigányokról mint népcsoportról vagy kisebbségi állapotról beszélünk – mondja a szabatosan fogalmazó fiatalember. – Ez a szó ott és akkor teljesen mást jelent.”

Vagyis a szurkoló úgy van vele, hogy a cigányozás, noch dazu, a zsidózás tulajdonképpen nem is rasszizmus, hisz a fogalom és a tényleges tartalom elvált egymástól. Gyakran a kérdést magát sem értik, hogy a mainstream ugyan mit akar tőlük ezzel a túlhabosított  politikai korrektséggel Mert például mivel mással lehetne kihozni a sodrából egy színes bőrűt, ha nem azzal, hogy nevén nevezzük, kimondjuk a nyilvánvalót: hogy – néger – kérdeznek vissza általában szinte ugyanazokkal a szavakkal az egyszeri drukkerek.

Mennyire tekinthető tehát zárt, egynemű közösségnek a futballszurkolók csoportja, amelyben elfogadottak olyan fogalmak, amelyek a közösségen belül nem számítanak sértőnek, rasszistának? „Vannak bizonyos kétségeim – válaszolja Kálmán László nyelvész. – Élek a gyanúval, hogy ezek az emberek, akárcsak a magyarok zöme, eleve nem érzik magukkal egyenrangúnak azt, aki cigány származású. De tegyük félre ezt az előítéletemet, mert amúgy sem bizonyítható; annyiban igazuk van, hogy ilyen kifejezések csoportokon belül könnyen elterjednek. Például egy bizonyos korosztályban a köcsög szó nem fejez ki többet, mint »fajankó, szemét alak«, de ugyanígy – esetleg más körben – használatos a buzi is anélkül, hogy »meleg«-et jelentene. Ez ellen nincs mit tenni – bár persze ezek mögött is ott van, hogy a szó használói azért lenézik a melegeket. De az illem elemi szabályai ebben az esetben megkövetelnék, hogy ezeket szigorúan a csoporton belül használják. Az már faragatlanság, ha kiviszik ezeket a saját csoportjukból – akár úgy is, hogy nagyon hangosak, így mások is hallják. Rasszizmusnak, homofóbiának stb. azonban ezt én nem nevezném. Miközben, hangsúlyozom, gyanakszom, hogy ezek az emberek egyúttal rasszisták és homofóbok is, de ezt nem a szóhasználatuk miatt gondolom. Meggyőződésem, hogy a magyarok nagy többsége valamilyen mértékben és formában alacsonyabb rendűnek tekinti a színes bőrűt, a meleget, a nőket stb. A foci – és általában a sport – környékén található körökben, közösségekben pedig minden általánosan megjelenő, többségi gondolat igen durva és erőszakos formában nyilvánul meg. Például a nemiséget, legalábbis szóban, nagyon durva és erőszakos formában jelenítik meg, mintha csupa erőszakoló, és egyébként szexuálisan szuperfűtött emberről lenne szó, pedig nyilván nem, csak felerősítik a társadalmi rezgések alapfrekvenciáját.”

Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, az ELTE egyetemi tanára sokkal szűkebben merné csak meghúzni az ilyen típusú bizalomközösség határát. Szerinte ez nem terjedhet ki egy stadionnyi emberre. (Mondjuk itthon ez nem jelent többet ezer-ezerötszáz főnél, de vannak csapatok, amelyeknek még harmincfős szurkolótáboruk sincs.) „Hogy az áldozat, vagy talán nevezzük inkább kipécézett személynek, eltűri-e a sértést, egyáltalán sértésnek vesz egy ilyen megjegyzést, az elsősorban attól függ, hogy mindketten ugyanannak a bizalomközösségnek a tagjai-e. Elképzelhető persze olyan helyzet, amikor az egyébként sértőnek mondott kifejezések használata a kölcsönös bizalom megerősítésére szolgál. Én mondhatom, de csak azért, mert megbízunk egymásban. Például ha az öltözőben az egyik focista viccből odamutat a fekete bőrű játékostársára, hogy róla csináljatok fotót, hisz a National Geographic állatokat mutat be, egy ekkora bizalomközösségben talán nem lesz sértő. Vagy jelentheti azt is a bőrszín – vallás, származás – effajta hangsúlyos megkülönböztetése, hogy adott esetben, ha mondjuk igazi agresszió veszélye fenyegetné valamelyiküket, a másik habozás nélkül feltűrné az inge ujját és kiállna érte. Pusztán azzal, hogy nem csinálnak úgy, mintha nem tudnák, hogy ő ilyen vagy olyan. De azt nem hiszem, hogy ugyanezt érzik a szurkolók is, amikor heccelésből cigányoznak vagy huhognak. Szerintem nincs, nem képzelhető el ekkora, stadionnyi méretű bizalomcsoport. Ugyanis ezekhez a kifejezésekhez, mint például a buzi, cigány, zsidó, túl gyakran kapcsol vagy kapcsolhat negatív tulajdonságokat is a beszélő. A kisebbségeket – és ugye Magyarországon a fekete is az – érő sértéseknek csak a csúcsa, ami mondjuk a stadionban, a meccsen elhangzik. Az alapja, mint a jéghegynek, láthatatlan, és sohasem marad a stadionon belül. Az a szétterülő, hatalmas alap tartja felszínen az efféle, heccelésnek vagy zrikálásnak gondolt sértéseket, gyalázkodásokat. És láttuk már elégszer, miféle tragédiák származtak ebből. Persze a társadalomban folyton ide-oda tologatják a határokat, hogy meddig lehet elmenni. Azt viszont túlzásnak érzem, hogy a trágárságot is büntetik, hiszen sokan azért mennek ki meccsre, hogy végre egy jót káromkodjanak, és egy trágár sértés még nem rasszizmus. Persze azzal is egyet lehet érteni, hogy a többségi társadalom szeretné úgy általában ezt is visszaszorítani.”

Holender Filip (jobbra) Szerbiában született, de már magyar állampolgár. Eppel Márton, a válogatott csatára (középen) 2018 nyarán Kazahsztánba igazolt, a brazil Danilo Cirino pedig több mint tíz éve futballozik Európában. Ma már minden futballistának evidencia, hogy bármely pillanatban készen kell állnia egy esetleges csapatcserére. Ehhez olyan alapvető viselkedési szabályokat kell elsajátítaniuk, amellyel akár egy más országban, egy már nyelvi és kulturális közegben is helyt tudjanak majd állni.

Sztilkovics Zorka pszichológus privilegizált helyről figyelheti, így különösen sokat tudhat a futballcsapatot segítő vagy gátló dinamikákról. Vőlegénye ugyanis a Honvéd válogatott futballistája, Eppel Márton. Már az egyetemen elmélyedt a szervezetpszichológiában; márpedig a futballcsapatban ugyanolyan dinamikák cikáznak, mint bármely más szervezetben. A sportban, az adrenalin és a túlcsorduló energiák miatt, talán még nagyobb valószínűséggel adódnak konfliktusok. Mi több, a futballcsapat zárt és hierarchikus rendszer, amelyben mindenki – edző, tulajdonos, játékos – szerepköre szigorúan meghatározott.

„Sokan azt hiszik, hogy a kudarcot nehezebb feldolgozni, de sokszor a sikert sem könnyű. Egyik és másik is sok furcsa szituációt teremthet a csapaton belül és kívül. Ilyenkor olyasmi is kicsúszhat egy sportoló száján, ami nekem már sok; ez ugyanúgy igaz a szurkolói közösségre, mint mondjuk az öltözői kommunikációra. Látom, hogy ebben a közegben felületesen kezelik ezeket megjegyzéseket, de ettől még nem gondolom, hogy ez helyénvaló lenne. Bizonyos, személytől elválaszthatatlan tulajdonságokból, például a vallásból, a bőrszínből, viccet sem szabad csinálni. A szavak akkor is hatnak, ha csupán csipkelődésként hangzanak el.”

Pisont István saját bőrén tanulta meg, mit jelent cigányként a konfliktuskezelés a futballpályán. A Honvéddal háromszor lett bajnok. 117 meccsen 77 gólt lőtt. A magyar válogatottban 31-szer játszott. Futballozott Belgiumban, Németországban és Izraelben is, de még ma is arra a pokoli rigmusra emlékszik vele kapcsolatban szinte mindenki, amit a magyar pályákon teli tüdőből nyomott a 80-as évek zsúfolt lelátóinak közönsége: „Pisont István a legnagyobb cigány!” Nehéz ebből csupán heccelést, zrikálást kihallani, de – tisztelet saját közönségének – a Honvéd-tábor erre mindig azzal válaszolt: „Pisont István a legnagyobb király!”

Pisont ma is a Honvédot segíti, az NB III-as csapat vezetőedzője. Trezi, ahogy futballkörökben ismerik, egyvalamiért hálás, de azért nagyon. Csapattársai és szurkolói mindig megvédték, ha szidalmazták; származása miatt soha nem érte megaláztatás a klubjainál. A bizalomközösség meglétére utal beceneve is, amelyet a világ- és Európa-bajnok francia focista, David Trezeguet után kapott. Egy alkalommal, edzés után egy olyan figurát gyakorolt a pályán, amelyet Trezeguet-től lesett el. Akkor ragadt rajta a név. „Még hasonlít is rád, pont olyan kreol, mint te” – szóltak oda neki a többiek. Happy endként és szentimentálisnak tűnő csavarként: 2018 májusban kiemelkedő nevelő-oktató munkája és edzői életműve elismeréseként, a hátrányos helyzetű, elsősorban roma származású utánpótláskorú labdarúgók támogatásáért Pisont Istvánnak ítélték oda a Bay Béla-díjat.

Végezetül egy közel kéthónapos szoros – hol lazább, máskor intenzívebb – együttlét legemlékezetesebb momentumait olvashatják. Ezek a mikrotörténetek – egy réges-régi szlogent idézve – nemcsak szórakoztatnak, de tanítanak is. Lássuk, kik ezek a férfiak, akik a magyar futballban próbálnak meg érvényesülni, mert hivatásul – szenvedélyből – a focit választották.

Kiknek tartozunk köszönettel?
Legelőször is Supka Attila vezetőedzőnek, az ország egyik, ha nem a legfelkészültebb és legudvariasabb futballszakemberének, hogy a kezdeti, érthető, tartózkodás után oly közel engedett két laikust a csapatához, amennyire ez probléma nélkül megtehető. Már-már egy beavatási szertartásnak is beillő alkalomként tartjuk számon azt a pillanatot, amikor a győztes paksi meccs után még arra is engedélyt adott, hogy együtt buszozzunk haza a csapattal. Aztán Lajtaváry Buda gyúrónak, akinél többet a csapatról senki sem tud, ám a megőrzésre átadott titkok a lehető legjobb helyen vannak nála. Mégis úgy tud mesélni, hogy minden szereplője csak glóriásan léphet elő. Kaszás Kálmánnak lenyűgöző tárgyi tudásáért és gondoskodásáért egy tanáccsal fizettük ki, amely talán segíthet békességet hozni az ország leghíresebb futballistájának nevelőklubja és emlékének lelkes, de eléggé hebehurgya gondozói között.

Milyen ambíciók hajtják a Budapest Honvéd futballistáit?
A csapatkapitányt, a Szerbiában született, de már magyar állampolgárságú Kamber Djordje-t, vagyis Dzsordzsit 35 éves korában érte el az a kísértés, hogy rakoncátlan fogsorát szabályoztassa. Ritkán látunk férfit, aki hozzá hasonló őszinte és kiapadhatatlannak tűnő derűvel tudná szeretni a világot. (Nem beszélve irigylésre méltó közvetlenségéről.) Nagy Gergelyt, az egyesület saját nevelésű játékosát, a keret rendidős tagját, a csapatkapitány-helyettest annak a titoknak a megfejtése, miért törik meg a magyar fiatalok futballkarrierje 15 és 17 éves kor között, holott addig semmivel sincsenek rosszabb eredményeik, mint például a horvátoknak, akik Európa legjobb bajnokságaiban is helyt tudnak állni később. Eppel Mártont, a tavalyi gólkirályt és a házi gólverseny idei második helyezettjét az a töretlen akarat, hogy külföldön is bizonyítsa képességeit.

Mi az, amire futballtudásukon kívül is büszkék lehetnek?
A kapus Horváth András, Kamber Djordje és Eppel Márton a diplomájára, amelyet mindannyian már profi futballistaként – azaz munka mellett – szereztek meg. Horváth András még az eltökéltségére és a szorgalmára is, hiszen míg a tavalyi bajnokcsapatban végig ő védett, egy sérülés miatt most csak második tud lenni a posztján, ám ez mit sem változtat az elszántságán. Gazdag Dániel, Gazdi a konfliktusbontó humorérzékére. Tonci Kukoc fáradhatatlan munkabírására és mindent elsöprő energiáira. Baráth Botond arra, hogy igen-igen jó ember. Nobilisnak mondanánk szívünk szerint, mert ez a kifejezés még hordoz némi nemes csillogású patinát. Pandanjának a titokzatos Sao Paulóból való brazil Danilót tesszük meg, mert ha szelíd és etikus embert keresünk, akkor benne minden megvan, amitől optimistán tekinthet magára az emberiség.

Milyen méltánytalanságok sérthették fel az egyébként látszólag karcálló lelküket?
Supka Attiláét leginkább a magyar szakemberek bántó mellőzése. Sokszor kimondottan méltánytalannak tartja, ahogy a hazai edzőkkel bánnak. Eppel Mártont nyilvánvalóan a tavaly bajnokként és gólkirályként elszalasztott külföldi szerződés lehetősége. Meggyőződése, ha nem a sokszorosát kérik a reális árának, ma egy erősebb bajnokságban bizonyíthatná, ha valahonnan, hát a Honvédból igenis van átjárás az európai szintű futballba. Májer Milánét, aki idén érettségizett a Honvéd futballakadémiáján, és első góljának megszerzéséért hajt a felnőttek között, semmi. Ő igazán mindennel elégedett. Boldog, hogy azt csinálhatja, amit a legjobban szeret, és semmi más célja nincs, mint hogy a lehető legjobb is legyen választott hivatásában. Erre szoktuk azt mondani, jogosan, tiszteletre méltó.

És ha vége az aktív éveknek? Melyikük mire készül?
Danilo, a közönség egyik kedvence visszatérne Brazíliába. Mindenekelőtt diplomát szerezne, és a jövőjét továbbra is a futball körül képzelné el. Horváth András is effélén töpreng, de őt – közgazdasági diplomája okán is – az utánpótlás-nevelés helyett inkább a futball gazdaságirányítási oldala érdekli. A tulajdonosi, a menedzsment oldal. Ebben az ideában osztozik Eppel Mártonnal, habár a csatár akár egy éttermet is szívesen vezetne. Nagy Gergely is hajlana a továbbtanulásra, de érdekli a természet, a föld is. Gyerekkorában sokat segített a nagypapájának a gazdálkodásban, és gyakran megfordul a fejében, hogy milyen pazar dolog megint traktorra és kombájnra ülni, és a saját földről a saját termést betakarítani. Kamber Djordje pedig legszívesebben Budapesten telepedne le feleségével és kislányával, és egy olyan cégnél helyezkedne el, ahol a príma többnyelvűsége is mindenki hasznára lehetne.

Milyen emlékezetes pillanatokat őrzünk ebből a két hónapból?
Például a Ferencváros elleni 1:1-et követő infernális öltözői ünneplés mindenképpen említést érdemel, ahogy annak a ténynek a rögzítése is, hogy sohasem fordult elő olyan helyzet, hogy egy futballista vagy edző ne előre köszönt volna nekünk, az idegeneknek. De amit sohasem feledünk, az a nigériai jobbhátvéd, Ikenne-King könnyben úszó arca volt, miközben a csapat tagjai a pálya másik oldalán ünnepelték az ő beadásából született harmadik gólt az utolsó, a Vasas elleni meccsen. – King! King! King! King! King… – üvöltötték közben az ultrák, egyre gyorsuló ritmusban, az egy szótagú nevet, mint mindig, amikor a szuperkedvenc valami tetszetős megoldással kápráztatta el őket. Ez volt George Patrick Ikenne-King utolsó mérkőzése a Budapest Honvédban. Jövőre az MTK játékosaként folytatja. A tapasztalatok szerint a lelátók népe inkább a Habsburgokra hajaz: nehezen tanul, viszont nem is felejt.

Írta: Szira Péter
Fényképezte: Végh László

Felhasznált irodalom:

A futball és a rasszizmus kapcsolata, Szabad Piac Alapítvány, 2015

„Futball és történelem”, Replika, 17-18, 1995, Budapest

„Futball–pénz–politika”, szerkesztette Krausz Tamás és Mitrovits Miklós, L’Harmattan Kiadó–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2008

Berecz Valter–Nagy József: „Kápó: Cigányozni nem rasszizmus”, 24.hu, 2015. április 30.

Dencső Blanka–Sík Endre: „Adalékok az előítéletesség mértékének és okainak megismeréséhez a mai Magyarországon”, Tárki, 2007, in Educatio 2007/1

Köszönettel tartozom

Danilo Cirinónak, a Budapest Honvéd brazil légiósának;

Dinnyés Mártonnak, az MLSZ osztályvezetőjének;

Eppel Mártonnak, a Budapest Honvéd és a válogatott csatárának;

George F. Hemingwaynek, a Budapest Honvéd tulajdonosának;

Gerencsér Orsolyának, a tulajdonos (George F. Hemingway) titkárságvezetőjének;

Hamberger Ádámnak, a Ferencváros (Monsters) vezérszurkolójának;

Horváth Andrásnak, a Budapest Honvéd cserekapusának;

Jónás Kornél egykori játékvezetőnek, futballistának;

Kajdy György magyar bajnok labdarúgónak, edzőnek a remek háttérinformációkért;

Kálmán László nyelvésznek;

Kamber Djordje-nak, a Budapest Honvéd futballcsapata kapitányának;

Kaszás Kálmánnak, a Budapest Honvéd médiafelelősének, a Honvéd Ház (múzeum) egyik alapítójának;

Mézesné Bán Zsuzsának, a Simon Tibor alapítvány vezetőjének;

Nádasdy Ádám nyelvésznek;

Nagy Gergely csapatkapitány-helyettesnek;

Nagy Józsefnek, a 24.hu riporterének, akinek múlhatatlan érdemei voltak a Fradi B-középpel való kapcsolatfelvételben;

Pisont Istvánnak, a Budapest Honvéd tartalékcsapata vezetőedzőjének;

Supka Attilának, a Budapest Honvéd vezetőedzőjének;

Szabó Andrásnak, a Budapest Honvéd sajtófőnökének;

Vági Mártonnak, az MLSZ főtitkárának;