Csongrád óvárosa

Csongrád északkeleti szegletében, közvetlenül a szőke folyó mellett megannyi nádtetős ház és girbegurba utcácska fogadja az erre járót. Kezdődjön hát a barangolás térben és időben!

A területnek két névvariánsa is létezik. Vannak, akik Belsővárosnak mondják, mások a Belváros elnevezést használják. Belsővárosnak azért hívják, mert a folyó szabályozása előtt (a 19. század végéig) a Tisza északi, északnyugati irányból éles kanyarulatot véve, félszigetszerűen délről is határolta az óvárost, így a kanyarulaton belül eső településre tökéletesen illett e kifejezés.
A Belváros elnevezéssel kapcsolatban viszont leginkább kérdések ötlenek fel bennem: Nem lehetséges esetleg, hogy a Belsőváros kifejezés egyszerűen Belvárossá rövidült a köznapi szóhasználatban? Hogy hívhatunk Belvárosnak egy olyan lakóövezetet, ami a helység szélén van?

Tavaly támadt egy ötletem: egy egész esztendőt szentelek e terület felfedezésére, hogy a lehető legalaposabban ismerjem meg a környéket. Fényképezőgépemmel felszerelkezve hangulatokat kerestem; diktafonommal pedig információk után kajtattam. Így nem csak múltját, jelentét is élővé tehetem ennek a skanzenszerű városrésznek.

A helyi levéltárban több forrás is említi Anonymus nevét, aki III. Béla király jegyzőjeként, a 12. század végén, a 13. század elején a Gesta Hungarorumban írja le, hogy Ond fia, Ete az itt élő szlávokkal építette újjá a hajdanvolt avarkori földvárat, amit aztán a maguk nyelvén, Cernigrádnak, azaz Feketevárnak (földvárnak) neveztek el, 895 körül.

Dr. Blazovich László és Kristó Gyula: A csongrádi régió 1100 éve című művéből az is kiderül, hogy I. Géza idejéből, 1075-ből való az első írásos emlék, a garamszentbenedeki apátság latinul íródott oklevele, ami Cernigrad néven említi a korabeli települést. Jól mutatja a Feketevár jelentőségét, hogy köré épültek a házak, ez lett a városmag, később pedig „a királyi vármegye központja lett Csngrád. Itt székelt az ispán, a csongrádi főesperes (aki majd csak a XIII. század elején költözött be a püspöki székhelyre, Vácra)” – írják a szakértők. Miután a tatárok elpusztították az Anonymus szerint erős várat, IV. Béla nem hozatta rendbe, inkább már az akkoriban is jelentős Szegeden alapított új regionális főhadiszállást.

A házak alapjai 200-300 évesek. Legtöbbjüket felújították, átalakították az idők során.

A macskaköves utcákon bandukolva, eszembe jut Váry Gellért szerzetes-tanító (1843-1929) Emléklapok Csongorád múltjából című, 1904-ben írt, kéziratos könyve. Anekdotája Czibulka Kristóf ferences rendi szerzetesről szól, aki az 1830-as években, húsvétkor locsolkodni ment egy helyi gazda két lányához. Akciója nem aratott sikert, mivel a menyecskék megragadták, és ruhástól „bemártották” őt az udvari kút, vízzel teli vályújába. Persze, ettől kezdve a nép még évekig kérdezgette Kristóf barátot, hogy mikor megy legközelebb Gulyásékhoz locsolkodni.

Miniexpedíciómon a Kerek-árok emelkedőjére értem. Megállok kicsit. Egyáltalán nem véletlenszerű a szusszanóhely választása, hiszen itt volt egykoron a történelmi Csongrád bevezető útja: egy keskeny földsáv vitt a házak közé. Kőhajításnyira innen, van egy épület, amit 1686-ban, kivonulásukkor, nem gyújtottak fel a törökök; legalábbis így említi a Historia Domus, azaz plébániatörténet.

Szerencsém van, éppen otthon vannak, a ma már lakóház tulajdonosai Nyári Erzsébet és férje, Erdély Péter. Elmesélem nekik, mi járatban vagyok, és eddig mit olvastam otthonukról. Barátságosan invitálnak, majd – nyárelő lévén – a gangon ülünk le beszélgetni. Dudás Lajos helytörténész Csongrád és környékének építészeti emlékei című írásából mindhárman úgy tudjuk, hogy ez az ingatlan a török kori vár északi bástyája mellett állt, majd a 18. század elején urasági megszállóházként funkcionált, utána, a Szent Rókus templom 1723-as megépítésével rövid időre plébánia lett. Lakóházként a 18. század közepétől használják.

Mióta függ össze élettörténetük a házzal, és ideköltözésükkor ismerték-e lakhelyük évszázados históriáját? Kérdésemre Erzsébet válaszol:
Annak idején sokat eveztünk a Tiszán. Így keveredtünk Csongrádra is. Egyik ilyen alkalommal láttuk meg kiírva, hogy eladó ez a ház. A ’80-as évek végétől vagyunk itt. Bár már az eladó is említette, hogy ez egy műemlékház, de megvételekor mégsem ez bizonyult fő szempontnak, hanem az, hogy nádfedeles az épület. Bejöttünk, és számomra nagyon érdekes volt, hogy pincéje is van a háznak.

Most Péter veszi át a szót és elmeséli: Georgiádes Ildikó, a levéltár vezetője fényképeket, dokumentumokat keresett számunkra, hogy felgöngyölíthessük házunk múltját. Ideköltözésünk után teljes egészében bebarangoltuk a Belsővárost: megnéztük, lerajzoltuk a homlokzatokat, díszítéseket, mert annyira csodálatos ez a környék.

Eltart egy darabig, amíg számba vesszük, hogy lakásuk mennyi tragikus történést élt meg. Túl a meghiúsult török gyújtogatáson, jött az 1849. július 30-ai esemény, amit a népnyelvben „szaladásnak” hívtak. Ekkor az osztrák had elől kellett biztonságos helyre, a Tisza és a Körös által bezárt mocsaras-nádas területre menekülni, mert a megszálló katonák Csongrád kilenc pontján gyújtották fel az épületeket, ám a szélcsend miatt nem hatalmasodott el a veszedelem.  
Se szeri, se száma azoknak az árvizeknek sem, amiket ez a 330 éves hajlék látott. A legutóbbi 2006-ban volt, amikor a ház pincéjében a lépcső feléig ért a víz, de ezt is túlélte, pedig egy alapozás nélküli, vert falú építményről beszélünk.

És mennyi karbantartást igényel egy ilyen matuzsálem épület?
Ez függ a Tisza vízállásától is: árvíz után, ha kiszáradnak a falak, itt-ott repedezik a vakolat, de olykor akkor is előfordul ilyesmi, ha nem szikkad ki teljesen a falazat. Mindig van vele valami. Nagyobb felújítás, nádazás, akkor történt, mikor megvettük, majd 15 évvel később – érkezik Péter válasza.

Készítek pár fotót, majd elbúcsúzom alkalmi vendéglátóimtól. Kijőve a házból, finom illatot érzek. Pár lépéssel odébb nyitott ajtó, felette cégér hirdeti Lakatos János pékmester boltját, aki kemencében süti kovásszal készült, teljesen adalékmentes finomságait. Számára eleink receptjei nem hétpecsétes titkok, sőt, bárkinek szívesen mesél, elmagyarázza a tradicionális sütés csínját-bínját, hiszen meggyőződése, hogy ily’ módon nem kophat ki emlékezetünkből mindaz, amit ő maga is egykori mesterétől tanult.

Sajnos nem időzhetek túl soká a nagy tudású és közvetlen mester boltjában, mert Dr. Gyöngyössy Orsolya, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport tudományos munkatársa már vár a sütöde melletti Szent Rókus-templom kapujában. Indításként Orsolya arra a lakóházra mutat, ahol e napi programomat kezdtem. „Annak a háznak az udvarán, a hajdani török kori vár romjai mellett állt egy parányi, nádból és sárból épült kápolna – vetíti előre a templom történetét a néprajzkutató. Bár a kápolnát 1704-ben felújították és kőoszlopokkal erősítették meg a lakosok, 1706-ban mégis kőtemplom építéséről határozott az egyházközösség, védőszentje Szent István volt. 1718-ban ismét nádból készült kápolna várta a híveket, mivel a Szent István-templom leégett, pótlására épült fel a mai Szent Rókus-templom, amit egykor a Mennybe fölvett Boldogasszony tiszteletére szenteltek, és egészen 1769-ig a város plébániatemploma volt.”

De hogyan, és miről kapta nevét a „Belsőváros ékköve”?
„Szent Rókus, pestis ellen óvó patrónus tisztelete, 1738-ban, nem sokkal a járvány kitörését után jelent meg Csongrádon. Miután megszűnt a veszedelem, kápolnát emeltek az akkori település szélén, Szent Rókus tiszteletére. Majd teltek-múltak az évek, és a belsővárosi Nagyboldogasszony-plébániatemplom egyre kisebbnek bizonyult, ezért Károlyi Sándor gróf, (1669-1743) földesúr és kegyúr belegyezését és támogatását adta egy nagyobb templom építésére” – meséli Orsolya. Ez lett végül a Nagyboldogasszony-templom, ami ma már a város főterén magasodik. Az 1784-ben elbontott Szent Rókus-kápolna főoltárát átvitték a belsővárosi templomba, így az egykori plébániatemplom a képpel együtt a kápolna titulusát is megörökölte.

Ebben a házban, 2005 és 2006 között készült Balogh György forgatókönyve alapján és általa rendezett mozifilm néhány jelenete, ami Fekete István Tüskevár című ifjúsági regényét dolgozza fel.

A 19-20. század fordulóján így nézett ki az öregház szobája

Jól megfigyelhető a sarkos elrendezés a 19.-20. század fordulóját idéző tisztaszobában.Az ajtóval szemben az egyik sarokban asztal, a másikban hosszában az ágyak, a két ablak között pedig a sublót.

Slingelt (lyukhímzett) terítő

Megkértem Szúcs Judit néprajzkutatót, a csongrádi Tari László Múzeum nyugalmazott igazgatóját, hogy mutassa be az itteni tájházat, amit 1985-ben ő maga rendezett be. A múzeumház a Gyökér utca 1. szám alatt látogatható. Óva intenék mindenkit attól, hogy az utcanevet egy divatos szitokszóval azonosítsa, ugyanis az elnevezés sokkal inkább egy konyhakerti zöldségfélére, a cukorgyökérre utal. Jó lenne minél hamarabb behúzódni a nyári hőség elől az enyhet adó vályogfalak közé, de Judit nyugalomra int, és az oromzatra mutat. „A világítási céllal készült kivágások formája, két-két kereszt, ablakocska, háromszög, hold vagy szív alak lehetett. Ez a díszítés eltér a Szegeden és környékén elterjedt napsugárdíszes homlokzattól.” Két része van az épületnek: a „nagy ház”, ahol a tisztaszoba és a konyha van: itt ünnepekkor és gyermekáldás idején tartózkodtak; hátrébb pedig az „öreg”, vagy „kis ház”: itt élte hétköznapjait a család a 19-20. század fordulóján. Elsőként a nagy házba lépünk be. Ott jól megfigyelhető a tisztaszoba sarkos elrendezése, amit Szúcs Judit is a Magyar Néprajzi Lexikon idevágó szócikkét idézve mutat be: „az ajtóval szemközti fal egyik szögletében állt az asztal, mellette a falnál padok. Az asztallal rézsút szemközti sarkot foglalta el a tüzelőberendezés. Az ágyak a két fennmaradó szögletbe, ill. falszakasz elé kerültek, a székek az ágyak elé, a láda, sublót s esetleg szekrény, pohárszék a falmenti bútorok közébe.”

Mi a sublót?
Egy, a komódnál termetesebb szekrényféleség. Szót érdemel még az ágyakon látható „slingölt” (slingelt) ágytakaró is, ami lyukhímzést jelent – fűzi hozzá villámmagyarázatát a néprajzkutató.

Továbbmegyünk az öregházba, ahol a szabadkéményes konyhából egy-egy szoba nyílik jobbra és balra. Nem is gondolnám, de a szoba egyik berendezési tárgya, a „palackos”, vagyis a téka ajtó nélküli változata szintén csongrádikum – ebben ugyanúgy pálinkás-, ecetes- és olajos üvegeket tartottak, mint a „rendes” tékában. E ház lakói is, ahogyan a környékbelieké, halászok és kubikosok voltak. Utóbbiak olyan földmunkások, akik néhány kezdetleges szerszámmal, de főként kézi erővel dolgoztak, legyen szó út-, vasúti töltésépítésről, vagy akár a folyók gátjainak létrehozásáról.

A tájház kamrájában talicska és szerszámok: ásó és csákány

Milyen volt a kubikosok élete?
Csongrádon és Szentesen sokan éltek ebből a munkából. Főként férfiak, ritkán nők és erősebb gyerekek végezték. Nevének eredete a német köbméter (kubikmeter) szóból eredeztethető. Katona Imre: A csongrádi kubikosság című tanulmányából több részlet is kiviláglik e foglalkozással kapcsolatban. A folyószabályozások időszakában, a 19-20. század fordulóján, a Tisza és a Körös töltéseinek (gátjainak) megépítése roppantmód munka(erő)igényes feladat volt, ezért helyben sokan tudtak kubikosnak vagy ahogy ők maguk mondták, kubisnak állni. Eleinte kézben, ládaszerű szállítóeszközzel mozgatták a földet, amit aztán úgy alakítottak át, hogy a teher kétharmada a kerékre essen. „E talicskatípust 1945 után szabványosították, és a magyar mérnökök még Koreában és máshol is megismertették a földhordó munkásokkal” – írja munkájában Katona Imre. Nagy ellenfél volt a sáros talaj, de nem a csongrádi kubikosoknak, akik munka előtt vízbe mártották ásójukat, lapátjukat, hogy ne tapadjon rá a nedves föld. Leleményességükért cserébe több apanázs járt nekik.

Gasztronómiájuk szerves része volt a lebbencs és a tarhonya, amit, mondani sem kell, bográcsban készítettek el. Munkájukra mindaddig szükség volt, amíg az ’50-es évektől kezdődően nem gépesítették a földmunkákat is.

Hogy hogyan készült a csongrádi kubikostarhonya? Simmer Sándor, hagyományőrzőt kérdeztem
Sándor máris hozza a bográcsot és nekikezd a csongrádi kubikostarhonyának, amit mindmáig fogyasztanak, igaz, leginkább kemény tarhonyának hívják.

„Nagyapám is, édesapám is kubikosok voltak. Őtőlük tanultam mindezeket. Mindig csak estefelé,  nyolc óra tájékon főztek annak idején. Miért éppen tarhonyát? Mert azt a legegyszerűbb elkészíteni. Ismert az étel akár a Nyírségben, akár a környékünkön, Szegváron. Ők azért főzik másként, mert mi, csongrádiak mindent visszasütünk a zsírjára, tehát megpirítunk, és csak utána tesszük rá az ételre a paprikát, majd felengedjük vízzel. Másutt viszont úgy szokták, hogy zsírba teszik a hagymát, amikor az megpirult, belerakják a krumplit, tarhonyát, mindent egybe. Ezzel körülbelül olyan típusú ételt kapnak, mint a slambuc, a hortobágyi tésztás, krumplis, szalonnával ízesített pásztorétel” – taglalja a bogrács körül sürgölődő hagyományőrző.

A csongrádi kubikos tarhonyához (6-8 literes bográcsban való főzéshez, ugyanennyi ember számára) szükséges fél kilogramm tarhonya, krumpli, szalonnacsíkok, kolbász, zsiradék, pirospaprika – ízlés szerint.

Elkészítése:
Kurcinát, vagyis a beirdalt, pirított szalonnát tettek a bogrács aljára, azt megsütötték (és volt, mikor kivették, mert másnap az volt a reggelijük). Szalonnára került a tarhonya, a krumpli: annak zsírján készült el. Ezt követően került bele a paprika és engedték fel vízzel, tették bele a kolbászt, amit akkor vettek ki a bográcsból, amikor az megdagadt, mert a kolbászból másnap ebéd lett.
Nagyon ritkán volt a pusztában kenyér, ezért hagyományosan bográcsból kikanalazva fogyasztották. Akinek pedig nem lenne elég tartalmas ezen étel, vegyen egy cipót, vájja ki a belsejét, töltse meg tarhonyával, és így egye meg.

Meglehetősen mogorva, esős őszi időt sikerült kifognom, amikor újból csavarogni indultam. Sebaj! Megnyugtat a tudat, hogy ma már kövezett utcákon lépdelhetek – és ahogy túrakabátom kapucniján ritmikusan kopognak az esőcseppek, felötlik, hogy 1850 előtt mekkora sárban járhattak az emberek, esős időben. Tari László, helytörténész, (1901-1981) munkájában említ egy 1977-es datálású jegyzetet, melyből kiderül, a pallókon szemben jövő emberek egymással összefogódzkodva cseréltek helyet, hogy mindketten tisztán megússzák a manővert. Mindez az 1890-es évekkel megszűnt, mert akkortól már téglából építettek járdákat.

Itt található a Dél-Alföldön a legtöbb épen maradt népi lakóház, ezért 1982 óta országosan védett műemlékegyüttes Csongrád óvárosa, amibe 37 épületegység tartozik, tehát lakóházak és melléképületek egyformán. Legtöbb korabeli ház az Öregvár utcában lelhető fel, de található még néhány a Gyökér és az Ék utcákban is. Ezek zöme mindmáig családi ház, de vannak szálláshelyként üzemelők és múzeumok is, őrizve Csongrád múltját.

Írta és fényképezte: Sarusi István