Élet a Külső-Hebridákon

Csodaszép, csak kicsit hűvös tengerpart a Külső-Hebridákon

Végül is nem bántam, morcos felhőkkel az égek még inkább misztikus volt a csipkézett tengerpartok látványa, mint verőfényes napsütésben. Igyekeztem minél távolabb kerülni a nagyvárosoktól, és amolyan igazi „világvége” helyekre jutni el. Mindezek közül a Külső-Hebridák lett a kedvencem, ott is az ikerszigetek, Isle of Harris és Lewis.

Meglepő, hogy egyáltalán miért van két neve, hiszen ugyanazon sziget déli és északi részéről van szó. A déli, hegyesebb Harris, az északi, laposabb pedig Lewis, és mindig jókat kuncogtam magamban, hogy a lakók úgy beszélnek az apró sziget másik részéről, mintha legalábbis egy másik bolygó lenne. Már a kompon odafele is azon gondolkodtam, egyáltalán miből élnek itt az emberek – úgyhogy eldöntöttem, nem csak a tájban fogok gyönyörködni, de igyekszem ennek is utánajárni.

Nagyjából dél körül futott be a hajónk, és ahogy legördültem róla, az első épület, amit megláttam, egy whisky-lepárló volt. Mivel – szokás szerint – épp csepergett az eső, jó programnak tűnt, hogy becsatlakozzam egy vezetett sétára.

Már hordóban az első adag whisky

Nem ez volt az egyetlen lepárló, amit meglátogattam a körutam során, és mindenhol azt tapasztaltam, van valami apróság, amire a hírnevüket építik. Nagy csodát végül is nem lehet elvárni, hiszen alapvetően csak víz, árpa és élesztő kell a whiskyhez, de természetesen minden gyártó meg van győződve arról, hogy az ő nedűje a legkülönlegesebb. Van, aki ezt a szárításhoz használt tőzeg kiválóságának tulajdonítja, megint mások a hordójuk saját erdőben kitermelt egyedi faanyagának és van aki itt a Külső-Hebridákon , a közeli tóból kinyert forrásvízre esküszik.

De egyáltalán hogy került ide egy vadonatúj lepárló, miközben a régi hagyományos üzemek nagyrészt a keleti parton tömörülnek?

Egy amerikai zenetudós, Anderson Bakewell évtizedekig járt nyaralni erre a vidékre, miután mérhetetlenül beleszeretett a tájba. Nem hagyta nyugodni, hogy a fiatalok megfelelő munkalehetőség híján elköltöznek a szigetről, így fokozatosan elöregedik, elnéptelenedik. Bár ő maga nem lelkesedik a whiskyért, fejébe vette, hogy egy lepárlót nyit a szigeten. Az ötletéhez sok támogatót sikerült megnyerni, úgyhogy számos állami intézménytől és magánadakozótól hamarosan összejött a kezdőtőke.

Minden adományozó nevét megörökítették a pince falán

A helyi gin kilenc növényi ízesítője és a formatervezett üvege

A látogatóközpontban kandalló fogadja a betérőket

Ennek eredményeként 2015-ben megnyílt az üzem, ahol kezdetben tíz, ma már húsznál is több alkalmazott dolgozik. Amíg érik az első adag whisky, gint készítenek, melynek zamatát kilenc növényi ízesítés adja – a koriandermagtól a tengeri moszatig.

Már alig várják, hogy a whiskyt, ami most még hordókban érlelődik, kóstoltatni tudják, de addig is szívesen látják a turistákat. A körséta során egyből feltűnt, mennyire más itt a hangulat, mint a többi üzemben. Nem csoda, hiszen itt nem a profitszerzés a cél, hanem a foglalkoztatottság növelése és a sziget közösségének összekovácsolása.

Hogy mi mindenben nyilvánul ez meg?

A bútorokra és részben a falakra is kiváló minőségű, helyben készített szöveteket választottak. A fogadótérben állandóan ég a kandalló, hogy a belépő dolgozók és látogatók azonnal otthonosan érezzék magukat. A kis cég üzemi étkezdéje nyitva áll a turisták előtt is, és minden egyes alkalmazott olyan kedvesen mosolyogva üdvözölt, mintha rég nem látott unokahúguk lennék.

Indultam tovább. Harris és Lewis szigetén mindössze 21 ezren élnek, és a turisták sem érnek egymás sarkába. Nagy bevásárlóközpontokat, hipermarketeket nem is látni, csak apró kis boltokat. Felfigyeltem egyre, ahol csodálatos sálak és zakók kellették magukat. Mind a helyben szőtt alapanyagból készült, amely Harris Tweed néven világhírre tett szert.

A neves márkajelzést 1909 óta csak olyan termékre szabad feltenni, amely itt, Harris és Lewis szigetén készült kiváló minőségű gyapjúból. Méghozzá nem is akárhogy: kizárólag kézi szövőgépen.

Kiváló minőségű gyapjúzakók

Donald John újabb szövőszékén dolgozik

A fonalat egy helyi üzemben festik meg

Bár a szakma már csaknem kihalt, szerencsére a divat, illetve a természetes anyagok iránt újra megnövekedett kereslet egy évtizede újjáélesztette. Mivel kicsi a sziget és gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, én is rábukkantam két családra, akik ezzel foglalkoznak.

Először Donald Johnt kerestem fel, akinek a családjában sok generációra visszamenőleg ezt a mesterséget űzték. Büszkén mesélte, hogy szinte az egész világba értékesített már a termékeiből. „De mégis hogyan találják meg?” – kérdeztem csodálkozva, a tengerparthoz közeli ház kertjében felállított kis műhelyben, az Isten háta mögött. „Ahogy maga” – felelte vidáman.

Amikor ott jártam, épp ruhaanyagot készített, közben elmesélte, előző héten egy kastélynak dolgozott, akik számos terméket rendeltek tőle, bútorhuzattól a dolgozók egyenruhájáig. Neki végül is mindegy, mi készül az anyagból – elkészít bármilyen megrendelt mintát 76 cm széles és 60 cm hosszú méretben.

A testvérsziget túlsó végében bukkantam rá egy másik mesterre, Norman Mackenziere. Őt sajnos épp leterítette egy erősebb nátha, de a felesége, Iren szívesen mesélt nekem. Ő hívta fel a figyelmem arra, mi a legnagyobb veszély a szakmára. A nevezetes gyapjú márkajelzésének előfeltétele, hogy csak a szigeten készülhet, méghozzá csak kézi módszerrel, a mester otthonában. Na, mármost évtizedek óta nem gyártanak szövőgépeket, mert nincs rá elég kereslet. Az ő férje két Hattersley szövőgépet használ, de a régebbit a 30-as, az újabbat az 50-es években gyártották, és már alkatrészeket is meglehetősen nehéz beszerezni hozzájuk.

Amíg tudják, megbütykölik a gépeket. Ahogy Donaldéknál, az ő családjukban sincs senki, aki továbbvinné a mesterséget, úgyhogy a márka továbbélésén nem aggódnak túlzottan. Ők egyébként szinte véletlenül csöppentek bele ebbe az egészbe, hiszen csak 2008-ban költöztek a szigetre. Férje fogorvos volt Glasgowban, majd amikor nyugdíjba ment, hirtelen úgy érezte, meg akarja keresni a gyökereit. Eljött a nagyapai házba, ahol meglátta a kerti bódéban a szövőgépet és nekiállt kitanulni a szakmát.

A gyapjú minőségét gyakran vizsgálják rajtaütésszerűen minőségellenőrök is, akik a különböző időben és helyzetben bukkannak fel. Irén a mai napig hitetlenkedve mesélte azt a történetet, amikor egy komplett turistacsoport állt meg a házuk előtt. Bejöttek, kíváncsian végighallgatták a magyarázatot, megnézték a bemutatót és vásároltak a termékekből. Aztán három úr váratlanul előkapta az igazolványát és közölték, hogy ők tulajdonképpen ellenőrként jöttek. Szerencsére mindent rendben találtak, így ők is elégedetten távoztak.

Iren, aki férjével Glasgowból költözött a szigetre

A szigeten egy kis családi vendégházban laktam. A nyugdíjas házaspár emeleti két szobáját adja ki a vendégeknek, és főleg a nyári hónapokban megkeresett jövedelemből élnek. A szállás bevételén túl a házigazdám, Debbie Lullis festményeket is értékesít részben saját vendégeinek, részben pedig a sziget ajándékboltjaiban. Úgy vettem észre, itt mindenki segíti a másikat azzal, hogy egymás termékeit is árusítják. Debbiéknél például a polcokon a képek mellett helyi művészek által készített ékszerek, illetve a nevezetes gyapjúból varrt táskák is sorakoztak.

A Külső-Hebridákon a turizmus a fő megélhetési forrás, Debbie Lullis festményeket értékesít

Megkaptam a választ a kérdésemre – a zord időjárás dacára mindenki megtalálja a boldogulását a szigeten. Ügyesen kihasználják a lehetőségeiket, és tárt karokkal várják a betoppanó látogatókat. Érdemes is felkeresni őket, mert ilyen gyönyörű tájjal és szabadon látogatható ötezer éves történelmi emlékkel nem sok helyen találkozni a nagyvilágban.

Az ötezer éves callanishi állókövekhez még bárki közel mehet, nincsenek kordon mögé zárva

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – www.travellina.hu