A világ egykor legnagyobb selyemmanufaktúrája

Selyemhernyók

Amikor 1872-ben megnyílt a selyemmanufaktúra, az állami vezetők nekiálltak munkatársakat toborozni. Döbbenten tapasztalták, hogy a meglehetősen kedvező bérek és akkoriban kifejezetten előnyös munkakörülmények ellenére senki nem jelentkezik. Nem értették a helyzetet, de hamar fény derült a titok nyitjára. Amikor megkérdezték ugyanis, miért nem engedik a családok a lánygyerekeket szakmát tanulni, mindig ugyanazt a választ kapták: a gyárat üzemeltető francia mérnökök vért isznak. Később kiderült, a japánok a számukra addig ismeretlen vörösbort gondolták vérnek, de nehéz volt meggyőzni őket a tévedésről. Végül Junku Odaka, az üzemet vezető japán menedzser a saját 14 éves lányát vette fel először, hogy eloszlassa a félelmet. Ezt látva lenyugodtak a kedélyek, egymás után érkeztek a munkások és három hónap késéssel végre beindulhattak a gépek.

A hatalmas üzemcsarnok

Selyemszál-tekercselő

1987-es bezárása után a hajdani gyárépület múzeumként működik, sőt világörökségi helyszín is, ugyanis kiemelkedő szerepet játszott a mai modern Japán kialakulásában. Az ország a Meidzsi korszakban (1868–1912) lépett az iparosodás útjára, amikor is felismerték, tömegtermelésre alkalmas gyárat kell építeni az ország legfontosabb exportcikkének. Tulajdonképpen a selyem tette fel az országot a világkereskedelem térképére és alapozta meg az elkövetkező évtizedek nagy léptékű gazdasági fejlődését.

A kormány francia tanácsadókat kért fel az üzem megtervezésére és felépítésére. Az igazgató Paul Brunat lett, aki először körbeutazott a fővároshoz közeli Gunma, Nagano és Szaitama prefektúrákban, hogy alkalmas helyet találjon az üzemnek. Tomioka több szempontból is előnyösnek bizonyult. A környéken megfelelő mennyiségű selyemhernyót lehetett nevelni, volt alkalmas földterület, a helybéliek nem emeltek kifogást a külföldiek által igazgatott gyárépítés ellen, volt elegendő friss folyóvíz, valamint szén is a gőzgépek fűtésére. A Yokohama kikötő közelsége is kedvező volt, hiszen ide könnyen el tudták juttatni a termékeket. Ez volt az a kikötő, amely 1895-ben elsőként bekapcsolta az országot a világkereskedelembe, miután a késő Edo korszakban Japán elkezdett kereskedni más országokkal. Európában akkoriban egy járvány, a pébrine betegség tizedelte a selyemhernyó állományt, így a selyemgubókra és nyers selyemre hatalmas kereslet volt. Ezt az addig kézműves üzemek nem tudták megfelelő minőségben kielégíteni, így a legjobbkor jött a gyár megnyitása. A sietségre jellemző, hogy a teljes üzem, a világ akkori legnagyobb selyemgyára másfél év alatt felépült, jórészt helyi nyersanyagok felhasználásával – mindössze a hatalmas ablakokhoz szükséges üveget és fémkeretet kellett külföldről hozatni.

A francia gyárigazgató egykori otthona

Női munkásszállás

Az igazgatónak szokatlanul tágas villát építettek a folyóparton, az üzemi épületek közt, ez a mai napig áll. Miután ő elköltözött, a gyönyörű, verandával körbeölelt épületben iskolát rendeztek be, ahol a munkatársak írni, olvasni, varrni tanulhattak. Ez ugyanúgy a védett komplexum része, mint azok a korszerű munkásszállások, ahol az elsősorban 15-25 év körüli női alkalmazottak éltek. A mintegy 400 fiatal lány a gyárban tanulta ki a finom kézi munkát igénylő mesterséget, de sokan közülük utána saját városukban adták tovább a tapasztalatokat. Tomioka ugyanis egyfajta modellként is szolgált, melynek mintájára országszerte számos selyemtekercselő üzem nyílt. Sok vállalkozó szellemű üzletember érkezett a gyárba, hogy ellesse a folyamatot és rajzokat készítsen a szükséges épületekről, gépekről, munkamenetről.

A munkakörülmények meglehetősen előremutatóak voltak. Az alkalmazottak 7 óra 45 percet dolgoztak, a vasárnap szabadnap volt, a havi bér pedig teljesítménytől függött. Nemcsak munkásszállást kaptak ingyenesen, de orvosi ellátást is.

Bármennyire is ügyeltek a költségekre és igyekeztek minél magasabb színvonalú terméket gyártani, az üzem folyamatosan veszteséget termelt. 1893-ban privatizálták, később többször gazdát cserélt.

Az egykor nyüzsgő és hangos gyárban ma már legfeljebb az idegenvezetők hangja töri meg a csendet, szinte kísérteties a hangulat a hatalmas csarnokokban. A gépek mozdulatlanul állnak az eredeti helyükön, nejlonfóliák védelme alatt. A hatalmas ablakokon akadálytalanul áramlik be a fény, így az egykori dolgozók nagyszerűen megvilágított csarnokban végezhették munkájukat. Ugyancsak előremutató volt a terem tetőszerkezete, melyet olyan ügyesen terveztek meg, hogy az óriási teret sehol nem kellett megtörni belső oszlopokkal.

A szuvenírbolt egyik terméke

Áll még a hatalmas kémény is, ahol a gőzgépek működtetéséhez szükséges szenet égették, valamint a raktárak, ahol ma látogatóközpont és szuvenírbolt várja a látogatókat. Utóbbiban néhány faágon selyemhernyókat is megfigyelhetünk, de a munkatársak időnként az egyik tekercselő gépet is beindítják.

A 115 évig folyamatosan működő gyár a mai napig kiváló állapotban van, köszönhetően mind az aktív üzemelés, mind pedig az azt követő múzeumi időszak gondos fenntartási munkálatainak. A látogatásom idején is épp zajlott az egyik épület karbantartása, de megfelelő védőöltözetben ennek látogatását is lehetővé tették.

Külföldiek viszonylag ritkán vetődnek erre a környékre, hacsak nem hozzám hasonló világörökség-vadászok. Pedig az ilyen nagy múltú üzemek felkeresése is ugyanolyan érdekes Japán megértése szempontjából, mint a nagyvárosok fényreklámjai vagy a zen-kertek nyugalma. Ha valaki a mélyére akar ásni, hogy lett Japán a világ egyik vezető gazdasága, a kutakodást itt érdemes elkezdeni.

Írta és fényképezte: Kisgyörgy Éva – travellina.hu