Ilyen az élet Brazília legnagyobb nyomornegyedében

2019.03.04.NG

National Geographic Magyarország

Mindazok ellenére, amiket korábban a favelákról hallottam, egy percig sem éreztem magam veszélyben a hírhedt Rocinhában tett látogatásom során.

„Itt most tedd zsebre a telefonod, ha nem akarod, hogy elkobozzák. Szólni fogok, ha megint fotózhatsz” – figyelmeztet Gustavo magabiztos, enyhén tört angoljával. Egy barátom révén ismertem meg a fiatal riói férfit, aki tíz éve él Brazília legnagyobb favelájában. Erőszak, bűnözés, drogkereskedelem, korrupció, szenny és nyomor – a hírekből leginkább ezt az oldalát ismerjük Rocinhának. Lelkes érdeklődésemre és azon feltett szándékomra, hogy másoknak is megmutassam, milyen is az élet ezen a környéken, Gustavo örömmel felajánlotta, hogy körbevezet imádott birodalmában.

Ahogy elhaladunk a fegyveres rendőrök mellett, már semmi akadálya a képi dokumentálásnak. Idegenvezetőmmel felpattanunk egy-egy motoros taxira, hogy a zsúfolt, kacskaringós, meredek utakon és szűk utcácskákon keresztül felzötyögjünk a favela legtetejére, ahonnan csodálatos panoráma nyílik Rio de Janeiróra: a távolban feltűnik Copacabana és Ipanema, de rálátni a Cukorsüveg-hegyre és a világ egyik legismertebb műalkotására, a Megváltó Krisztus szobrára is. Mintha az itt élő, legszegényebb családokat a nem mindennapi látvány igyekezne kárpótolni. Nyomasztó a kontraszt.

A színes házak és lakóépületek sokasága mellett húzódó zöld rengetegben egyből kiszúrok egy különleges épületcsoportot. „Az egy amerikai iskola, a legdrágább Rio de Janeiróban. A hatvanas években, amikor felépítették, az a környék még nem volt lakott terület. Az elmúlt évtizedekben aztán egyre többen érkeztek Brazília különböző vidékeiről és építettek maguknak otthont a Riót övező dombokon, a belvárosban ugyanis már akkor sem volt olcsó a megélhetés. A lakosság 85 százaléka többek között Cerea, Pernambuco és Paraiba államból származik, és a többségük az alsó középosztályba tartozik. Szóval a nyomornegyed helyett én inkább a tömegnyomornegyed kifejezést használnám” – utal Gustavo a favela intenzív növekedésére, majd hozzáteszi, nem hivatalos adatok szerint 180 ezren, szerinte pedig ennél is jóval többen laknak ma Rocinhában. Ő maga tizenhét éves volt, amikor a külvárosban álló családi házból ide költözött, hogy szenvedélyével, a capoeirával foglalkozhasson. Azóta is ide köti hivatása, és persze az a közösség, amit ma már második családjának nevezhet.

„Közel van a központ, a tengerpart, a különböző szolgáltatások, és itt van a legtöbb lehetőséged az érvényesülésre, a többi favelához képest ezért is terjeszkedik ilyen iramban Rocinha. Persze nagyon sokan csak az olcsó lakhatás miatt költöznek ide, de iskolába vagy dolgozni más negyedekbe, átlagos fizetésért járnak” – magyarázza a fiatal férfi, aki ezután a favelák születésének történetébe is beavat.

Mint megtudtam, az első favelát a 19. század végén létesítették a Bahia államból érkező katonák. A Canudosi lázadások leverése után ezek a katonák Rio de Janeiróba vonultak és a Morro da Providência nevű hegyen táboroztak le, amíg vártak a kormányzat által ígért letelepedésre és fizetésre. Fizetést végül nem kaptak, és mivel nem volt hova menniük, elkezdtek hosszú távra berendezkedni. Maga a favela elnevezés a Bahiában őshonos, szúrós termésű növényre utal, ami a katonákat a győzelmükre emlékeztette. Az évek során aztán sok egykori rabszolga és szegény család ezekbe a belvárostól elszigetelt negyedekbe kényszerült, a legtöbb modern favela azonban a hetvenes években jött létre, amikor tömegek vándoroltak a nagyvárosokba a jobb élet reményében.

Forrás: Sáfár Zsófia

A villanypóznákat összekötő kusza vezetékrendszerek, a többszintes, szorosan egymásba kapaszkodó házak és a közöttük húzódó szennyvízcsatornák egytől-egyig az itt letelepedők kemény kétkezi munkájáról árulkodnak.

„Nem egyszerű feladat itt téglából meg cementből házat építeni, hiszen az alapanyagokat a meredek sikátorokon kell felcipelni” – folytatja Gustavo. Mint kiderül, a favelának ez a része annyira szegény, hogy sok épületben nincs megfelelő vízellátás és higiéniai feltételek sem adottak, de az is megesett, hogy egy hónapig áram nélkül maradtak az emberek. Az összefogó közösségnek, az önkénteseknek és a különböző helyi szervezetek elhivatott munkájának köszönhetően átmeneti megoldás mindig akad, hosszú távon azonban komolyabb kormányzati beruházásokra lenne szükség.

Riói utam során több favelabelivel is beszélgettem arról, mennyit változott a helyzet az elmúlt években. Valamennyien úgy vélik, történtek ugyan fejlesztések, és egyre több szolgáltatás elérhető Rocinhában, de érdemleges állami beavatkozás még nem valósult meg. Mindenesetre kétségtelen, hogy az emberek itt valóban értenek ahhoz, hogy hogyan lehet zord körülmények között is boldogulni. Ahogy lefelé bandukolunk, hol háztartásigép-szervizbe, hol szépségszalonba, hol cukrászdába botlunk egy-egy eldugott kis utcácskában, a nagyobb csomópontokon pedig a kisállat-kereskedéstől kezdve az edzőtermen és bankon át a kórházig már szinte mindenféle szolgáltatás elérhető. Igaz, a levelek házhoz szállítását például kénytelenek nem hivatalos úton megoldani, a riói postaszolgálat ugyanis csak a főutak mentén található postaládákig juttatja el a küldeményeket.

„Ha elég leleményes vagy, akkor viszonylag jó életed lehet itt. Sokan többféle munkát is elvállalnak, hogy megkeressék a kenyérre valót. Van, aki takarít vagy gyerekekre vigyáz és mellette gyümölcsöt árul, mások halászni járnak, a zsákmányt pedig eladják a piacon, és egyre többen vannak azok is, akik motorra gyűjtenek, hogy aztán taxisofőrnek álljanak” – mondja Gustavo, aki a capoeira- és szambaoktatás mellett idegenvezetőként is tevékenykedik. Keresetéből a saját megélhetésének biztosítása és az albérlet fenntartása mellett édesanyját és három húgát is támogatja.

„Amikor tizenhét évesen azt mondtam anyáméknak, hogy a capoeira és a csapat miatt Rocinhában szeretnék élni, a nevelőapám kinevetett. Nem hitt benne, hogy ebből valaha meg tudok élni. Pedig a capoeirának köszönhetem, hogy eljutottam több európai országba is bemutatókat tartani. Meg azt is, hogy emiatt rákényszerültem arra, hogy megtanuljak angolul. Az iskolákból ugyanis nem csak az idegennyelv-oktatás hiányzik, de sokszor matek- vagy portugáltanár sincs, ez pedig távol áll attól a szinttől, ami a továbbtanuláshoz kell, így nem csoda, ha a fiatalok nem elég motiváltak – a feketéket érő diszkriminációról nem is beszélve. De a gondok már az elemiben kezdődnek. Hiába van hely minden iskoláskorú számára, ha hiányzik a szervezett oktatás és pocsék az élelem, a gyerekek nem szeretnek bejárni, inkább nekiállnak munkát keresni.”

Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs lehetőség kitörni. Egy PR menedzserként dolgozó huszonhat éves nő, akit egy kirándulás alkalmával ismertem meg, Rocinhában született és a mai napig itt él. Milena bevallotta, hogy szeretne elköltözni a favelából egy másik negyedbe és végre saját lábra állni, ez azonban az anyagi háttér megteremtése miatt nem a közeljövőben fog megtörténni. Milena azon favelabeli kisebbségek közé tartozik, akik elvégezték az egyetemet, és meglátása szerint egyre több fiatal ismeri fel, hogy érdemes továbbtanulni. Miközben erről mesélek Gustavónak, megemlítem azt a tizenéves fiút is, akit fegyverrel a kezében láttam sétálni egy másik favelában.

„Igen, sajnos sok fiú a drogkartelleknél köt ki, mert elég könnyű oda csatlakozni” – érkezik a tömör válasz. Amikor az UPP (Unidade de Polícia Pacificadora) projektről, azaz a „békítő” rendőri egység munkájáról faggatom, Gustavo elmeséli, hogy néhány éve, amikor egész Rióban tisztogatni kezdtek, mindenki azt várta, hogy teljesen leáll majd a drogkereskedelem, de ez egyelőre elképzelhetetlen. „Rocinha hatalmas és a korrupció itt sem ismeretlen jelenség” – magyarázza. Szerinte a legjobb, amit az ember mondhat, amikor a rendőrök megállítják az utcán, hogy nem láttam, nem hallottam semmit, szeretnék hazamenni a családomhoz. Ezt szemlélteti az a helyi mondás is, hogy „Viver na favela, e ter a boca e nao falar, ter ouvido e nao escuta”, ami nagyjából annyit tesz: aki favelában él, van szája, de nem beszél, van füle, de semmit sem hall.

Mindannak ellenére, amit korábban a favelákról hallottam, semmilyen konfliktust nem tapasztaltam, és egy percig sem éreztem magam veszélyben a hírhedt Rocinhában tett látogatásom során. Sőt, az volt a benyomásom, hogy egy óriási faluban járok, ahol mindenki a megszokott módon végzi a dolgát, az emberek közvetlenek, jó kedélyűek.

„A legtöbb kívülállóban az a kép él, hogy az erőszak, a lövöldözés itt mindennapos dolog, de ez nem így van. Amikor összetűzés alakul ki a fegyveres rendőrök és a drogüzérek között, akkor fedezékbe vonulunk, magunkra zárjuk az ajtót és várunk. Általában azonban nyugalom van” – mondja Gustavo, aki afféle hírességnek számíthat Rocinhában, sétánk során ugyanis kétpercenként meg kell állnunk, hogy néhány szót váltson egy-egy ismerőssel, baráttal, vagy ahogy ő fogalmaz, testvérrel. Van is miről beszélni, mert rengeteg a teendő, most éppen a következő edzések menetét egyeztetik egyik capoeirás társával. A lelkes csapat évek óta meghatározó tagja egy helyi kezdeményezésnek: mintegy 300 iskolás számára tartanak heti rendszerességgel ingyenes órákat. Az alapján, ahogyan áradoznak a projektről, el sem tudok képzelni náluk inspirálóbb oktatókat erre a feladatra. „A hagyományok ápolása és a szellemiség elsajátítása mellett nagyon fontos, hogy a gyerekek érezzék, tartoznak valahova, ahogy az is, hogy legyen jövőképük és tudják, kitartó munkával megvalósíthatják az álmaikat.”

Ahogy bandukolunk tovább, hirtelen megcsap minket a rabanada, vagyis az édes bundáskenyér illata, ezért kénytelenek vagyunk betérni a helyiek kedvenc cukrászdájába. Sorban állás közben szóba elegyedünk egy idős asszonnyal, akitől megtudom, hogy az egymás hegyén-hátán álló házak helyén egykor rengeteg „rocas”, azaz zöldségültetvény sorakozott. Innen kapta a nevét Brazília legnagyobb favelája. Amikor arról kérdezem, mennyire zavarja a helyieket a turisták egyre gyakoribb jelenléte, határozottan azt feleli: „a turizmus jót tesz Rocinhának, és addig, amíg a látogatók nem úgy viselkednek, mintha egy állatkertben nézelődnének, szívesen látjuk őket. A saját népünket amúgy sem különösen érdekli, hogy mi van velünk. Az önkéntes segítőket leszámítva a legtöbb carioca (tősgyökeres riói származású személy) úgy éli le az életét, hogy be sem teszi ide a lábát. Pedig Rocinha nélkül a főváros sokkal szürkébb és szegényebb lenne.”

Utunk vége felé a metrómegálló közelében lévő piactéren, a Largo do Boiadeirón is körbenézünk. Kapóra is jön, mert a riói hagyományokhoz hűen szeretnék beszerezni egy fehér felsőt szilveszterre, és bár alkudnom nem sikerül, így is sokkal kevesebbet fizetek, mint ha egy belvárosi piacon vásárolnék. A nyüzsgés egyébként itt, a favela bejáratánál soha nem szűnik meg, esténként ugyanis zenés szórakozóhellyé alakul a tér. Jöhet a jól megérdemelt lazítás a legnépszerűbb latin-amerikai slágerekkel. Azon már szinte meg sem lepődök, amikor Gustavo a húsokat árusító hatvan körüli férfira mutat: „Ma este ő lesz a lemezlovas. Jössz?”

A családias atmoszféra, a nehézségek ellenére fennmaradó életvidámság, a nyitottság, a favelán belüli kulturális sokszínűség, és az a közösségi erő, ami bőrszíntől, vagyontól és származástól függetlenül összetartja az embereket, mind-mind olyan értékek, amik az itt élők számára szerethető otthonná varázsolják Rocinhát.

Írta és fényképezte: Sáfár Zsófia

#nyomornegyed #rocinha