A nőjogi mozgalom elindítója

Hatgyermekes családban született Londonban. Zsarnoki természetű, agresszív apja pénzügyi spekulációkkal elverte vagyonát, sikertelenségét családján bosszulta meg, sokszor részegen. Kiszolgáltatott édesanyját rendszeresen Mary védte meg a verésektől a hálószoba ajtaja elé feküdve. Tizennyolc évesen elköltözött, és a korabeli lehetőségeknek megfelelően társalkodónőként helyezkedett el. Később varrónőként és házitanítóként tartotta el magát és családját, ápolta beteg anyját, halála után pedig gondoskodott testvéreiről.

1783-ban testvérével, Elizával és barátnőjével Fanny Blooddal nyitott lányok részére iskolát a főváros Newington Green kerületében. Blood hamarosan beteg lett, nem sokkal később meg is halt, az iskolát be kellett zárni. Mary ezt követően Írországban vállalt nevelőnői állást egy főúri családnál. A megaláztatásokat nem sokáig viselte, és amikor a haladó szellemű könyveket kiadó Joseph Johnson állást ajánlott neki, visszatért Londonba. Johnson adta ki első könyvét is, az iskolájában szerzett tapasztalatokat összefoglaló Gondolatok a lányok neveléséről című művet.

Ő volt az első nő Angliában, akinek sikerült írásaiból megélnie, írt szépirodalmat, kritikát, irodalomtörténeti tanulmányt, sikeres gyermekkönyvet Eredeti történetek a való életből címmel, női olvasóknak állított össze antológiát, fordított németből és franciából, történeti, filozófiai, politikai, jogi és erkölcsi kérdésekkel egyaránt foglalkozott.

Munkája során olyan kiválóságokkal ismerkedett meg, mint a gyermekkönyveit és fordításait illusztráló vizionárius költő és képzőművész William Blake, a radikális író és filozófus William Godwin, a festő Henry Fuseli, a költő William Wordsworth és az amerikai író, filozófus és forradalmár Thomas Paine. Mary lelkesen üdvözölte az 1789-ben kezdődött francia forradalmat, Edmund Burke Gondolatok a francia forradalomról című művére válaszul írta Az emberi jogok követelése című vitairatát.

1792 decemberében a forradalmi Párizsba utazott, tanúja volt XVI. Lajos perének és halálra ítélésének, Marie Antoinette végzetes sorsának, a girondisták kivégzésének. Tapasztalatait A francia forradalom keletkezésének és fejlődésének történelmi és erkölcsi áttekintése és Európára kifejtett hatása című művében írta meg. A francia fővárosban beleszeretett egy Gilbert Imlay nevű amerikai kalandorba, akivel összeköltözött, és 1794. május 14-én lányuk született. Imlay a jakobinus terror idején – hogy megvédje az ellenséges Anglia állampolgáraként gyanús Maryt, és törvényesítse gyermeküket – feleségeként jegyeztette be az amerikai követségen, az asszony ezután a Mrs. Imlay nevet használta.

1795-ben tért vissza Londonba, de „férje” csak anyagilag támogatta, nem éltek együtt, és a kétségbeesett Mary kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg. Idővel fokozatosan visszatalált irodalmi és baráti körébe, és a barátság, amely William Godwinhoz fűzte, szerelemmé mélyült. Mindketten elvetették a házasság intézményét, együtt éltek, és csak azt követően házasodtak össze, hogy Mary újra gyermeket várt. A házaspár két lakást is bérelt, így mindketten megtarthatták függetlenségüket, és sokszor csak levélben tartották  a kapcsolatot. Az asszony néhány nappal második lánya születése után, 1797. szeptember 10-én gyermekágyi lázban meghalt. Lánya, aki a Mary nevet kapta, a romantikus költőfejedelem Percy Bysshe Shelley élettársa, majd felesége lett, Mary Shelley néven ő írta a számtalanszor feldolgozott Frankenstein című regényt.

Halála után egy évvel férje megírta Mary életrajzát, amely kíméletlen őszintesége és az addig nem ismert tények nyilvánosságra hozatala miatt nagy botrányt kavart. A Godwint érő támadások csak fokozódtak, miután kiadta felesége kéziratban maradt munkáit, ezek közül A Maria, avagy a nők tévedései című, befejezetlen regény hatalmas felháborodást váltott ki, mert bírálta a házasság patriarchális intézményét, az azt védő jogrendszert, de azzal is, hogy kendőzetlenül beszélt a nők szexuális vágyairól, és azt fejtegette, hogy nem a vágy, hanem annak tagadása a megalázó és feslett.

Wollstonecraft legismertebb és legnagyobb hatású műve az 1792-ben megjelent A nők jogainak követelése. Ebben élesen kritizálta kora társadalmi berendezkedését, metsző gúnnyal tette nevetségessé azt a felfogást, amely szerint a nők pusztán csinos, de önállótlan teremtések, akik csak a háztartás vezetésére és a gyermeknevelésre alkalmasak. Amellett érvelt, hogy megfelelő iskolázással a nők öntudatra ébrednek, szellemi teljesítőképességük semmiben sem marad el a férfiaké mögött. Sürgette, hogy új foglalkozási ágak nyíljanak meg előttük, követelte anyagi függetlenségüket, szavazati jogukat, helyüket a képviselőházban. Ugyanakkor hevesen bírálta azokat a nőket, akiknek ostoba, felszínes élvezeteket hajszoló életmódja, a fényűzés iránti olthatatlan vágya a nőellenes férfiak malmára hajtja a vizet. A korban forradalminak számító művet sokan azzal vádolták, hogy kiváltságokat követel a nők számára.

A könyv a mai napig a feminizmus egyik alapművének számít, a 19. század végén, a szüfrazsettmozgalom fedezte fel újra, majd a múlt század második felében a feminista mozgalom második hulláma is hivatkozott rá.