A 20. század kiemelkedő magyar politikai gondolkodója

1911. augusztus 7-én született Budapesten. Kiskunhalasi értelmiségi családból származott, apja minisztériumi tisztviselő, majd – az 1920-as években – a szegedi egyetem könyvtárának igazgatója volt. Bibó István Szegeden, a piaristáknál járt gimnáziumba, majd 1933-ban a Tisza-parti városban, a Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg a jogtudományi, egy évre rá az államtudományi diplomát. Bécsi és genfi tanulmányútja után a királyi ítélőtáblán kezdte meg pályáját.

1938-ban az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett, 1940-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki. A polgári demokrata értékeket valló Bibó részt vett az 1937-ben zászlót bontott Márciusi Front kibővített programjának megfogalmazásában. 1940-ben vette feleségül Ravasz László református püspök, lányát a pedagógus, történész Ravasz Boriskát, házasságukból három gyermek született. A második világháború évei alatt háttérbe vonult, a német megszállás utáni időkben azonban – menlevelek hamisításával – közreműködött a zsidók és a politikai foglyok menekítésében. A nyilasok emiatt hatalomátvételük után, 1944 októberében letartóztatták, de amikor „átmeneti intézkedésig” kiengedték, illegalitásba vonult, a Református Teológiai Akadémia pincéjében bujkált családjával.

A háború után Erdei Ferenc belügyminiszter a minisztérium közigazgatási főosztályának vezetését bízta rá, együtt dolgoztak a közigazgatás reformtervezetén. Bibó 1946-ban akadémikus és a szegedi egyetem tanszékvezető tanára, majd 1950-es elbocsátása után a budapesti Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett.

Az 1956-os forradalom idején részt vett a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt szervezésében, november 3-án államminiszterként bekerült Nagy Imre koalíciós kormányába. A másnapi szovjet katonai intervenció után a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében maradt képviselőjeként kiáltványt fogalmazott meg. Ebben felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen”. A következő napokban tervezetet készített „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”.

1957 májusában letartóztatták, egy év múlva „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével elkövetett bűntettek miatt” életfogytiglani börtönre ítélték. Az 1963-as amnesztiával szabadult, s 1971-es nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott, kezdetben fizikai munkát végzett, élete végéig publikációs tilalom alatt állt.

1979. május 10-én, 68 éves korában halt meg Budapesten. „Temetése volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett” – írta Litván György a Beszélő online cikkében 2007-ben. Illyés Gyula gyászbeszédében úgy jellemezte: „világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak. Amelynek írói jobbára ösztönösen egy katasztrófába sodort népréteg és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak: fölismerve és vállalva, hogy van hely és kor, amidőn a szép és az igaz elválaszthatatlan szolgálata cselekvést parancsol”.
Sírfeliratának, állítólag ő maga ezt javasolta: „Élt három évet, 1945-től 1948-ig”

Bibó István jogbölcselettel, nemzetközi joggal, a közigazgatás, az államelmélet, a politikatörténet kérdéseivel foglalkozott. Legjelentősebb munkái 1945 és 1948 között születtek, ezekben főként a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásait vizsgálta.

A magyar demokrácia válsága című 1945-ös írása még bízott abban, hogy létrejöhet „az angolszász és a szovjet demokrácia szintézise”. Az embertelenség minden formáját elítélve ellenezte a magyarországi németek kitelepítését. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című 1946-os műve a hasonló sorsú térségbeli államokkal összevetve vizsgálta a magyar fejlődés ellentmondásait, a megkésettségből eredő torzulásokat. Demokrácia koncepciójának fontos része a lélektani-tudati tényező: a nép tudja, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. A demokrácia lényege Bibó szerint az emberi szabadság és az emberi méltóság érvényesülése, a kényszert az uralom gyengeségének tartja.

A hazai zsidóság sorsa Bibót a háború alatt aggodalommal töltötte el. Azt előre látta, hogy a szörnyű élmények, a kölcsönös tragédia ellenére, a zsidókérdés és az antiszemitizmus a háború után sem fog egy csapásra eltűnni. A Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című művében a népirtásért viselt magyar felelősséggel nézett szembe.

Írásai 1948 után nem jelenhettek meg, külföldre sem mehetett, így neve a világban szinte ismeretlen. Feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye viszont idehaza óriási hatással volt az értelmiség gondolkodására, életműve, szelleme bekerült a köztudatba.

Bibó keresztény szellemiségű, demokrata gondolkodó volt, aki képes volt koherens rendszerbe rendezni a különféle értékeket. Gondolatai értelmiségiek tucatjaiban keltették fel a változtatás igényét, jelentős szerepet játszottak a kibontakozó rendszerváltozásban. A halála után szamizdatban kiadott Bibó-emlékkönyv (1980) az ellenzéki csoportok együttműködésével született; személye összekötötte az 1956-os nemzedéket és a rendszerváltó értelmiség generációját.

1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat, 1998-ban Magyar Örökség díjat kapott, szobra 2005 óta áll a Duna-parton. Nevét viseli – többek közt – az ELTE jogász és politológus szakkollégiuma.