Vadonatúj főváros a tervasztalról
A 2,5 milliós Brazíliaváros (Brasília) különleges története.
„Öt év alatt ötven év fejlődés” – hirdette meg Juscelino Kubitschek, Brazília 1956-ban megválasztott új elnöke. Nem is teketóriázott sokáig, hanem egyből nagy fába vágta a fejszéjét: új fővárost emelni az ország közepén. A pénz nem számított, mint ahogy a hellyel sem kellett takarékoskodni, így a tervezők fantáziájának semmi sem szabott határt. A feladat vonzó volt, így nem csoda, hogy 5500 jelentkező volt a projektre. Négyen kapták meg a megbízást: Lúcio Costa lett felelős a városkép kialakításáért, közeli barátja, Oscar Niemeyer a fontosabb középületek megtervezéséért, Roberto Burle Max a tájépítészetért, míg a szerkezetmérnöki feladatokat Joaquim Cardozóra bízták.
1960. április 21-re, alig 41 hónap alatt készült el az új főváros – míg a legnépesebb Sao Paulóban az első metróvonalat sem sikerült ennyi idő alatt befejezni. Igaz, ehhez napi 24 órában, három műszakban dolgozott hatvanezer munkás, egymillió köbméter betonra és százezer tonna acélra volt szükség.
Az ország belsejébe költöztetett főváros ötlete nem volt újkeletű. Már az 1891-ben elfogadott brazil alkotmány kimondta, hogy a tengerparti Rio de Janeiro helyett új fővárost kell építeni, majd a következő évben épp ide vizionálta azt Louis Cruls, a brazil kormány megbízásából dolgozó csillagász. A sok aktatologatás után Kubitschek ambíciója kellett ahhoz, hogy a régóta halogatott terv megvalósuljon, méghozzá hihetetlen ütemben.
Ahogy a repülőtérről akadálytalanul suhant a taxim a belváros felé a széles, hatsávos országúton, úgy éreztem, mintha egy tudományos-fantasztikus filmbe csöppentem volna. Különös, izgalmas formájú épületek közt haladtunk el, de minden kicsit idegen hangulatú volt, hiányzott az utcákról az élet nyüzsgése. Hamarosan kiderült, miért.
A települést kereszt formájúra tervezték, bár sokakat inkább repülőgépre emlékeztet a városszerkezet. A pilótafülkében kaptak helyett a legfontosabb állami szervezetek merész épületei. A gép törzsében, a hatsávos, szokatlanul széles sugárút két oldalán sorakoznak a minisztériumnak helyet adó, hatalmas, kissé unalmas betontömbök. A szárnyakban helyezték el a funkció szerint elkülönített szektorokat, azaz egy kupacban vannak a bankok, a hotelek, a lakóházak és a bevásárlóközpontok. A funkciók éles elkülönülése leginkább egy esti repülőgép landolásakor látszik – egyes városnegyedek olyankor már teljes sötétségbe burkolóznak, és csak a lakó-, valamint vásárlókörzetekben vannak fények.
A szektorok kialakítása logikusnak tűnik, és könnyen kivitelezhető, csak épp a lakosok – és turisták – érdekeit nem tartja szem előtt. A szellősen elszórt épületek közt órákat gyalogoltam a tűző napon, de a dolgozók sem jártak jobban. A minisztériumok alkalmazottai sehova nem tudnak kiugrani ebédelni, vagy épp elintézni ebédidőben ügyes-bajos dolgokat postán vagy bankban, hiszen azok az épületek a város egész más részében vannak. Ha komolyabb vendéglátóhelyeknek nem is hagytak helyet, néhány büfékocsi tanyát ütött a betonkolosszusok közt, hogy legalább üdítőt, fagylaltot, pár egyszerűbb fogást áruljanak. Ugyanilyen káosszal törték meg a lakók a város pedáns rendjét a buszpályaudvar körül, ahol igazi zsibvásár zajlik a lepukkant bódérengetegben.
Bár Brazíliaváros kiesik a turisták fő csapásirányából, a világörökségek és építészet iránt rajongóknak igazi csemege. Az összes fontosabb közintézményt, mint az elnöki palotát, a parlament épületét, a katedrálist, a nemzeti múzeumot a zseniális építész, Niemeyer tervezte. Ezek nemcsak építészeti klasszikusok, de laikusok számára is hihetetlenül izgalmas épületek. Bár vakolatuk itt-ott lepereg, a műanyag vödrök pedig helyenként beázásokról tanúskodnak, a sztárépítész alkotásai vitathatatlanul újszerűek még így 60 évesen is.
Hosszabb utazások során néha elfásul az ember, és már úgy érzi, egyik templom olyan, mint a másik. Nos, ez semmiképp nincs így Brazíliában, ahol egy egészen bámulatos katedrálissal találkoztam. Bár a baloldali Niemeyer maga nem volt hívő, mégis megadta a módját a városi katedrális tervezésének. Már kívülről is sokat ígér az épület, de igazán a belső tér az, ahol a csodálattól szótlan marad a látogató. Úgy maradt meg ünnepélyes hangulatú, vallási pátoszt sugárzó építmény, hogy közben ízig-vérig modern, szellős, korszerű.
Nehezen szakadtam el a látványtól, de a szomszédos Nemzeti Múzeum épülete sem kevésbe meghökkentő. A hófehér félgömb, a rajta körbefutó rámpákkal mágikusan tükröződött a mellette fekvő kis dísztó vízében.
Egy csodálatos, de kissé élettelen várost ismertem meg. Még talán azzal is vitatkozni lehet, hívhatjuk-e egyáltalán városnak, hiszen sokkal inkább emlékeztet egy hatalmas egyetemi kampuszra. Braziliavárosban többet közt utcanevek sincsenek, betűkkel és számokkal jelzik a házak pontos elhelyezkedését. A lakónegyedekbe Costa, három- és hatemeletes egyenházakat tervezett, mindössze 2-3 típusú lakással, mert eltökélt célja volt, hogy a város lakosai közt ne legyenek nagy anyagi különbségek. Meg se fordult a fejükben, hogy itt majd valódi szegények is előfordulnak, pedig a város peremén már megjelentek az első favellák. Ennek az is az oka, hogy az új főváros túlságosan sikeres lett. Az eredetileg tervezett félmillió lakos helyett ugyanis ötször annyian élnek itt, így a pedánsan megtervezett lakónegyedeket a gazdagabbak foglalták el, míg a szegény rétegek kiszorultak az ütött-kopott külvárosokba.
Míg az elmaradott környék lakóinak hatalmas áldás az új főváros a maga egyre növekvő munkalehetőségeivel, az addig Rióban dolgozó állami tisztségviselők és nagykövetségi alkalmazottak bizonyára nem szívesen költöztek el színes, vidám, tengerparti városukból.
Szokatlansága, idegensége és a kivitelezési hibák ellenére mára egyértelművé vált, hogy a főváros költöztetése mellett érvelőknek lett igazuk. Bár irtózatos pénzt és munkát tettek kiépítésébe, Brazíliaváros nagyon kedvező hatással lett az ország belsejének gazdaságára. Az addig kihasználatlan, egyre hanyatló pusztaságba visszatértek a korábban elköltözött lakók, és nemcsak a városok indultak fejlődésnek, de a mezőgazdasági termelés (különösen a szója és a gyapot) is új erőre kapott.
Míg az 1960-as alapításkor a költözés és bevándorlás nyomán 140 ezer lakossal avatták fel az új fővárost, 2010-ben már közel 2,5 millióan éltek itt, és ezzel Sao Paulo, Rio de Janeiro és Salvador után Brazíliaváros a negyedik legnépesebb brazil település lett. Sőt, ami talán még többet jelent – a 20. század végére ez a hely lett a világ legnagyobb olyan városa, amely egyáltalán nem létezett a 19. század elején. Lehet szeretni vagy nem szeretni, az azonban vitathatatlan, hogy se korábban, se azóta ilyen mértékű és ilyen haladó szellemű vadonatúj város nem született.
A világ kulturális örökségének része lett a csárdás
A 18. századi hagyományokkal bíró táncot az 1970-es években elevenítették fel.
Kelta harcos fegyverei kerültek elő a föld alól
A csehországi ásatások során emellett számos más érdekes leletet is feltártak.
Ritka aranykincset talált egy fémdetektoros
Az 5-6. századi lelettel az angolszászok a rómaiakat próbálták utánozni.
Óbudai építkezésen bukkantak világháborús leletekre
Több mint 130 kilogrammnyi robbanótestet és lőszert szállítottak el.
Korábban ismeretlen emberfajra bukkanhattak
A kutatók Kínában feltárt leleteket elemezve arra jutottak, hogy bizonyos kövületek egyetlen ismert embercsoporthoz sem köthetőek.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
