Teszi a dolgát

Más helyütt pedig: „Fotóztam gyerekeket, akik sötét szobában élik le az életüket, folytonos izomgörcsben, a testüket kicsavart pózokba szorító erőknek kiszolgáltatva, és még sírni sem tudnak… Fotóztam haldokló daganatos gyerekeket, mert a kezelőorvosoknak szükségük volt a képekre. Még nem vagyok a sűrűjében, de már sok olyan dolgot láttam, amiért nem vigasztalna semmi díj. Mégsem tervezem, hogy abbahagyom, mert én így tudok segíteni. Valahányszor felbukkan egy ilyen sorozatom, átélem újra és újra…”

Gyakran jár fényképezni Ukrajnába. Miért?

Az egyik barátommal néhány éve körülnéztünk Kárpátalján, hogyan tudnánk segíteni a leginkább rászoruló családokon. Baráti és ismerősi körünkből kialakult egy húsz-huszonöt fős, laza szerveződésű csapat, amelyik rendszeresen küld kisebb pénz- és ruhaadományokat, amiket a barátom szokott kivinni és szétosztani a segélyezésre szoruló, legszegényebb magyarok között. Voltunk egy családnál, nem volt ajtó a házon, az ablakban nem volt üveg, jött a tél. Vagy bedeszkázzák az ajtót, vagy megfagynak, de legalábbis megbetegednek a gyerekek. Elárvereztem két fotómat, bejött annyi pénz, hogy meg tudtuk javíttatni az ajtót meg az ablakot. Nem tudnám megmondani, hogy miért épp Kárpátaljára járunk. Sok más helyen, Magyarországon is elkelne 
a segítség. Ráadásul gyakran ütközünk akadályokba. Ukrajnába hivatalosan nemcsak gyógyszert, de ruhát is tilos bevinni, a vámellenőrzésen gyakran 
voltak konfliktusok. Biztonságosabb, ha inkább pénzt viszünk magunkkal, 
és odakint vásárolunk élelmet, gyógyszert vagy ruhaneműt.

És Hogyan került a beregszászi cigánytelepre?

Egy barátunk rendszeresen járt oda önkéntes segítőként, és mivel tudta, hogy gyakran fotózom szociót, felajánlotta, hogy engem is magával visz. 
Az első alkalommal öt vagy hat órát töltöttem ott, eljutottam egy cigány 
istentiszteletre is, a maguk létrehozta közösségbe, ami fantasztikus élmény volt. A gyerekeknek építettek tantermet, fürdőszobát. Ahhoz, hogy meg
értsük, ez mit jelent, tudni kell, hogy a telepen se vezetékes víz, se csatorna, 
se ásott kút nincs, vagy ha volt is valamikor, mára tönkrement, dögkút lett 
belőle. Legközelebb már egyedül mentem, nem volt szükségem kísérőre. Néha visszajárok, viszek nekik ezt-azt.

Mit szóltak, amikor kiderült, fényképezni akarja őket?

Eleinte bizalmatlanok voltak, mint rendszerint minden közösség. Aztán 
elkezdtünk beszélgetni, és akkor már nagyon hamar megtaláltuk a hangot. 
A IX. kerületben nőttem föl, szót tudok érteni a szegényekkel, láthatták, hogy jó szándékkal mentem közéjük. Behívtak a lakásukba, megkínáltak azzal, amijük volt, én meg leültem közéjük, együtt ettem velük, hogy lássák, nem 
vagyok idegen. A fényképezésért sosem kértek egy fillért sem. Nem hinném, hogy az ottlétemmel bármit is megváltoztattam volna. Reményvesztettek, már csak az Úrtól remélik, hogy jobbra fordulhat az életük. Megmaradtak mélyen hívő embereknek, még a legnehezebb körülmények között is.

Régóta Spanyolországban, Lloret de Marban él. Visszajár  még egyáltalán a IX. kerületbe?

Igen, a mai napig, hogy megnézzem a régi haverokat. Az én generációm lassan el fog tűnni – kihalnak, elköltöznek, kiszorítja őket a városrehabilitáció. Amíg lehet, dokumentálni akarom, mi történik velük. Például az egyik srácot, aki egész életében bűnözőként élt, és súlyos beteg, két éven át fotóztam, a képeken keresztül dokumentáltam az életét, megbeszéltük, hogy a halálát is meg fogom örökíteni, ha eljön az ideje. Szeretek visszajárni, mert érdekes a közeg: együtt élnek, együtt iszogatnak művészek és bűnözők. Nem tudom teljesen levetkőzni, hogy ott nőttem fel. Sokakkal a mai napig „tesók” vagyunk.

Ebben nyilván az is benne van, hogy tudhatja: maga mögött hagyta azt a közeget – a többiekkel ellentétben.

Igen, én el tudtam jönni a Ferenc térről, a bandázásból, a napi verésekből, 
a reménytelenségből. De ezért nem tartom többre magam. Gyerekkoromban egy házikóban éltünk, amit a házmester nagyszüleim építettek a körfolyosóhoz, és ami nagyapám elbeszélése szerint a háborúban és ’56-ban is istállóként szolgált. Se fürdőszobánk, se saját vécénk nem volt, a bérházban volt 
a közös klozett, egy folyosó öt vagy hat kis kabinnal, és egy-egy kabint több család is használt. Olyan gyerekkorom volt, hogy utána nem maradt vesz
tenivalóm. Kialakult bennem egy erős dafke, bizonyítási vágy: csak azért is megmutatom, hogy életképes vagyok! A szüleim eldobtak – apám gyorsan 
lelépett, anyám alkoholista volt –, a nagyszüleim neveltek. A haláluk után 
kihúzták alólam a lakást, szó szerint a nulláról kezdtem, a legaljáról. De leg
alább volt honnan elrugaszkodnom. Persze ez nem egyedi sztori: millióan 
vagyunk, akiknek a saját erejükből sikerült eljönniük a szemétdombról.

És mi változott azóta?

Legbelül megmaradtam csibésznek, nem szeretem az alakoskodást, a mellébeszélést. A mi világunkban még fontos volt az adott szó – sok embernek nem is volt egyebe. Amióta belefogtam egy fotós iskola vezetésébe, három-négyhavonta járok haza. Hatszáz embert tartunk számon a csoportban, az aktív résztvevők száma kétszázötven körüli. Szegeden és Budapesten tartunk workshopokat, és Spanyolországban is tartok foglalkozásokat a Magyarországról érkezőknek. Drogtanyákra, elfoglalt házakba, földeken dolgozó feketékhez, peremzónában élőkhöz szoktam őket elvinni fényképezni. A tanításnak amúgy volt előzménye. Egy barcelonai ismerősöm összeszedett az utcáról néhány ténfergő gyereket, kis csibészeket, zsebeseket. Arra gondoltunk, hogy adunk nekik fényképezőgépet, menjenek fotózni, mutassák meg, hogy mit tartanak érdekesnek a világból. Mint kiderült, nagyon élvezik ezt, leköti őket, könnyen lehet, hogy a fényképezés fogja őket megóvni az elzülléstől. A workshopok mellett pedig elkezdtem dolgozni a svájci Keystone képügynökségnek. Az addigi képeimből összeállítottam egy portfóliót, amit megnéztek, és úgy döntöttek, hogy fölvesznek. Nem kisebb-nagyobb megbízásokat kapok tőlük; 
lényegében azt fényképezek, amit akarok. Ez nem is baj, mert szeretek a saját fejem után menni. Kiválogatom és leadom az anyagot, ők pedig átnézik, és megmondják, mi kell nekik. Az esetek zömében a teljes képsorozatot kérik.

Általában milyen fotókkal jelentkezik a Keystone-nál?

Mostanában megint a legelesettebbeket fotózom, drogosokat, illegális házfoglalókat, prostituáltakat. Szörnyű dolgokat látok, nehéz elmesélni, nehéz földolgozni, keresem a határaimat, hogy mit bírok még elviselni. A kapcsolat
teremtéssel általában nincs gond, ismerem a nyelvüket; ha nem is otthonosan, de természetesen mozgok ebben a közegben. Arra is ügyelek, hogy ne okozzak nekik bajt, egy az egyben nem fotózok arcokat. A „nyóckerben” fényképezve ugyanígy vigyázok, hogy akaratlanul le ne buktassam a szereplőket.

Korábban fekete-fehér, realista tájképeket is készített.

Azon a korszakon már túlléptem, most már emberi történeteket szeretnék megmutatni. A tájképek egy kényelmes időszakomra voltak jellemzőek. 
A vihar előtti csendre. Szépek voltak, csak éppen nem volt mögöttük valódi tartalom. A betegségem kellett ahhoz, hogy fontosabb témákkal tudjak foglalkozni. Feltűnt, hogy gyakran érzem magam gyengének, fáradékonynak, 
az orvosok nem tudták, mi bajom. Később elkezdtem köhögni, hörghuruttal kezeltek. Egy éjjel vért köhögtem, pánikba estem, rögtön az jutott eszembe, daganatom van. A röntgen kimutatta, hogy a tüdőmnek nincs semmi baja, csak a köhögéstől pattant el egy ér a torkomban. Megnyugodtam: jó, akkor semmi gond. Pár hét múlva, amikor vissza kellett mennem kontrollra, szívnagyobbodást állapítottak meg, és vérnyomáscsökkentővel kezeltek, holott soha nem volt magas a vérnyomásom. Egy reggel arra ébredtem, hogy nincs meg a bal oldalam: sztrókot kaptam, részlegesen lebénultam. Egy akkoriban megjelent, vadonatúj gyógyszerrel kezeltek, ami vagy megöli, vagy nagyon gyorsan helyrehozza az embert. Négy napig feküdtem mozdulatlanul, bár-
melyik pillanatban meghalhattam volna, vagy attól az infúziótól, vagy egy újabb vérrögtől; rengeteg időm volt gondolkozni, de hála Istennek, aránylag hamar talpra álltam. Ez az állapot eléggé le tudja törni az ember dölyfösségét, 
kivagyiságát. Én mindig hívő voltam, harmincvalahány éves koromig budd
histának mondtam magam, ez később megváltozott. Amikor a kórházban mozdulatlanul kellett feküdnöm, és be voltam pelenkázva, nagyon sokat 
beszélgettem a Teremtővel, átengedtem neki az irányítást, és ez megnyug
tatott. Azt hiszem, a betegséggel együtt rossz tulajdonságaim egy része is 
távozott belőlem. Persze sosem leszek hibátlan, minden tekintetben jó ember, de próbálok figyelni rá. Nem gondolom, hogy ezt csupán a pillanatnyi ijedtség tette volna. A halálra gondolni egyáltalán nem volt rossz vagy félelmetes érzés: vagy hosszú, fájdalom nélküli alvás lesz, vagy találkozni fogok nagy
anyámékkal, csinálnak nekem mákos gubát. Mitől félnék? Magamban mindenkitől elbúcsúztam, megköszöntem, amit kaptam az élettől. Gyógyulásom után kezdtem el tanítani, és döntöttem úgy, hogy a fotográfiában a lényeges dolgokat szeretném megmutatni. Rájöttem: nincs olyan, hogy idő – illúzió 
az egész. Nem biztos, hogy mindig megkapom az esélyt az újrakezdésre, 
ezért semmit nem akarok halogatni, nem akarom azt érezni, hogy valamit 
elmulasztottam, elrontottam az életemben. Teszem a dolgom.

Az interjút készítette: Bacskai Sándor