India modern és ősi népességét összekötik a gének

Az Indus-völgyi civilizáció nem maradt el a jól ismert közel-keleti kortársaitól, égetett tégla építményeket, csatornarendszereket, és egy igen békés életmódot és kiterjedt kereskedelmet folytató civilizációra utaló leletek sokaságát hagyták ránk, ám írásukat máig nem sikerült megfejteni. A Kr. e. 3000 körül kialakult városok nagyjából Kr. e. 1700 körül összeomlottak, és ahogy a kultúra eredete, úgy a végzete is rejtély maradt. Fénykorában összesen 1-5 milliós népessége lehetett a civilizáció nagyvárosainak, kereskedelmet folytattak Mezopotámiától Közép-Ázsiáig, ehhez még szabványosított mértékegységeik is voltak.

Egy 28 fős nemzetközi kutatócsoport kimondottan a Harappa-kultúra s a modern India népességének megismerését tűzte ki célul, s a munkájukról a Cell folyóiratban számoltak be. Genetikai vizsgálatokat végeztek el a kultúra egyik legjelentősebb lelőhelyén, Rakhigarhi temetőjében feltárt maradványokon, ami különösen nehéz volt, mivel a meleg indiai éghajlat nem kedvez a DNS ép fennmaradásának. Nemrégiben derült ki csupán, hogy a belső fül egy kis csontja a többi csontnál jóval hatékonyabban őrzi meg a DNS-t, így ennek vizsgálata adott lehetőséget a kutatók számára.

Egy, a Harappa-civilizációhoz tartozó, Kr. e. 2800-2300 között, a mai Delhitől mintegy 150 kilométerre élt nő csontjából sikeresen kinyert genetikai adatokból azonban kiviláglott, hogy a génjei mind a mai napig jelen vannak az indiai népesség genetikai anyagában. Habár a civilizáció igen régen összeomlott, az egykori népességét alkotó emberek utódai élnek a mai India területén.

A nő, és 11 másik, szintén a Harappa-kultúrához tartozó, ám északabbi területen talált csontmaradványok DNS-ét összehasonlítva az is kiderült, hogy az elméletekkel szemben az indus-völgyi népesség nem a Termékeny Félhold területéről érkező földművesek bevándorlásával alakult ki. Bár vannak iráni eredetű génjeik is, ezek kb. 2000 évvel megelőzték a földművesség kezdeteit, a földművelés terjedése viszont biztosan nem járt együtt nagy népességmozgással.

A jelenlegi indiai lakosságban megtalálható anatóliai eredetű gének viszont a Harappa-civilizáció összeomlása után kerültek csak Indiába, mégpedig sztyeppei pásztornépek déli irányú mozgása hatására.
Ez az eredmény egyúttal az indoeurópai nyelvek dél-ázsiai elterjedésével kapcsolatos információval is szolgál, s arra utal, hogy szintén a sztyeppei népek déli benyomulásával kerültek e nyelvek India területére az i.e. második évezredben.

A régiDNS vizsgálatok sikere, bár nem volt egyszerű megfelelő mennyiségű genetikai adatot kinyerni a meleg éghajlaton ránk maradt csontokból, felveti a hasonló mérések lehetőségét más indiai maradványokon is, s ezek talán a Harappa-kultúra sorsáról is további részleteket árulnak majd el.

E kutatással párhuzamosan egy jóval nagyobb, átfogó ázsiai népességvizsgálatot végző, az elmúlt 8000 év leleteit feldolgozó eremény is született (120 fős nemzetközi kutatógárdának köszönhetően), s ennek genetikai eredményei megerősítik az Indus-völgy civilizációjának összetételét és a modern indiai népességgel való kapcsolatát.