Szent Ilona szigetének egykori rabszolgái

A becslések szerint 12 millió afrikai került rabszolgaként Észak- és Dél-Amerika, valamint a Karib-szigetvilág területére. A Brit Birodalom 1807-ben betiltotta a rabszolga-kereskedelmet, s ennek következménye volt, hogy a haditengerészet járőrözött az atlanti rabszolga-kereskedelmi útvonalakon azzal a céllal, hogy az illegális rabszolgahajókat elfogja. A járőrhajók az Atlanti-óceánt járták, nem egyszer Rio de Janeiro kikötőjébe is követték a rabszolgaszállítókat.  1840-1860 között ennek köszönhetően kb. 27 ezer rabszolgát szabadítottak fel az elfogott hajókról, sokukat Szent Ilona szigetére szállítottak. A szigetet az óceán közepén ideális elhelyezkedése tette erre alkalmassá.

Szent Ilona 1657-től brit gyarmat volt, és már a 17. századtól voltak itt rabszolgák, elsősorban kelet-afrikai és délkelet-ázsiai származásúak, felszabadításukat 1818-tól kezdték el. Az itt élő rabszolgák gyerekei ekkortól, tizenévesként szabaddá váltak, majd 1827 után bármely rabszolga megválthatta a saját szabadságát – a Brit Kelet-Indiai Társaságtól vett kölcsönért, amelynek törlesztéséért nagyjából a rabszolgaként végzett munkát folytatták (a könyvelések alapján 31 600 font kölcsönt vettek fel, s ennek alig egy tizedét fizették valaha is vissza). A felszabadítás azonban nem sokat javított az életkörülményeken.

1834. augusztus 1-jétől a rabszolgaság teljes tiltása következett, ekkortól minden egykori rabszolga szabaddá vált a Brit Birodalomban, így Szent Ilona szigetén is. Viktória királynő rendeletében Szent Ilona haditengerészeti kikötőjét nevezte ki a rabszolga-kereskedelem elleni küldetések központjává, s 1840-től kezdődtek el a szisztematikus „vadászatok”, a rendelet alapján, legtöbbször portugál és brit hajókról, elfogott rabszolgákat a legközelebbi brit kikötőbe kellett szállítaniuk, ez pedig a legtöbb esetben Szent Ilona szigete volt. Ekkortól tehát már csak az illegális kereskedelemből kimentettek kerültek a szigetre, egészen 1872-ig, ez mintegy 27 ezer embert jelentett, Sok ezren azonban meghaltak, mire a szigetre kerültek, vagy röviddel a szabaddá válásuk után, hisz a rabszolgahajók körülményei legyengítette szervezetüket.
Amint túl sokan voltak már Szent Ilonán, nagy részüket elszállították innen más brit területekre, ahol bérmunkásként dolgoztak, egy részük visszajutott Afrikába, és nagyjából 500 fő maradt és élt a szigeten tovább.

A rabszolga-kereskedelem sötét korszakának felfedéséhez ma már a modern technológia is segítséget nyújt. A Szent Ilonán elhunyt egykori felszabadított rabszolgák Rupert’s Valley-ben lévő, 19. század közepi temetőjét 2006-ban fedezték fel egy útépítés során, s ekkortól végeztek feltárásokat, 325 ember nyughelye volt itt. Szemben az amerikai, sok generációs rabszolgatemetőkkel, itt az egyenként vagy kettesével eltemetett emberek legnagyobb részben még Afrikában születtek, s a szigetre kerülve érte utol őket a végzet. Mivel a temető talaja különösen száraz volt, így jó állapotban maradtak fenn mind az emberi maradványok, mind pedig ruházatuk, személyes tárgyaik.

A rabszolgahajók esetében csak a kiindulási kikötőkről vannak információk, s az embereket nagyon gyakran a kontinens belsőbb területeiről rabolták el. A Koppenhágai Egyetem paleogenetikusa, Marcela Sandoval-Velasco vezette kutatás során 63 fő genetikai anyagát vizsgálták meg, s 20 esetében sikerült olyan minőségű DNS-t kinyerni, amelyből kideríthető az eredetük. E 20 főből 17 férfi volt (a rabszolga-kereskedelemben messze több férfit raboltak és szállítottak el, mint nőt), és nem voltak rokoni kapcsolatban egymással. Az is bizonyos, hogy nem egyetlen afrikai népcsoportba tartoztak, Gabon központi régiójának és Angola északi területeinek népességéhez álltak a legközelebb. Tökéletes összehasonításra jelenleg azért nincs lehetőség, mivel számos közép-afrikai területről nem áll rendelkezésre ehhez megfelelő modern genetikai adat. A Szent Ilona-i rabszolgák DNS-adatait azonban a jövőben bármikor elő lehet majd venni, ha a mai afrikai adatokat sikerül begyűjteni, ráadásul egy amerikai kutatócsoport további mintákat is elraktározott minden egyes személytől, amelyeket később, jobb technikákkal talán majd még pontosabban lehet analizálni.

A vizsgálatokból az is kiderült, hogy mivel nem egy népesség tagjai kerültek a szigetre, az itt élőknek már azzal is gondjaik akadtak, hogy egymást megértsék, a nyelvi különbségeken túl kulturálisak is nehezíthették a mindennapi életet. A rabszolgatemetők összetételét vizsgáló másik kutatás a karibi térségben elhunytak alapján jutott hasonló következtetésre.

Az építkezés során feltárt sírokból a maradványokat elszállították s jelenleg raktárban őrzik őket, Szent Ilona kormánya méltó végső nyughelyre fogja őket elhelyezni ugyanezen völgyben, s emlékművet is emelnek majd.

A jelenleg kb. 4500 fős lakosság egy része vissza tudja vezetni a családfáját az egykor a szigetre került rabszolgákig.