A Duna Budapest ivóvízforrása
A Duna és Budapest szoros kapcsolata számos izgalmas témát tartogat, ezek közül az egyik a főváros vízellátásának története.
Mint látni fogjuk, a főváros nagyban támaszkodik a folyójára. Napjainkban a tiszta ivóvíz problémája a klímaváltozás kapcsán egyre égetőbb kérdéssé válik. Milyen szerencsés város Budapest, hogy a Duna keresztülfolyik rajta, és napról napra szállítja a fővárosba bolygónk egyik legértékesebb kincsét, az édesvizet. Nézzük meg, hogyan jutott ivóvíz a pesti, budai, majd az egyesítés után a budapesti polgárok számára!
Az esztergomi Duna Múzeum igazgatóhelyettesét, Horváth Istvánt, kerestem fel, hogy meséljen a történeti időkről. Míg az ókori kelták, rómaiak és később a budai polgárok a hegyekből nyertek forrásvizet, és különböző vezetékekkel juttatták el a városba, addig a pestiek pár méter mély kutakat ástak. Emellett pedig nyugodt szívvel használták a Duna vizét elsősorban háztartási vízként, azaz mosásra, takarításra, tisztálkodásra. A folyó elvben iható tisztaságú volt, ezért fogyasztották is, de előtte kézi szűrő alkalmatosságon átfolyatták. Horváth István így mutatta be az eszközt: „egy kifaragott porózus kőzeten házilag szűrték maguknak vizet. Az átcsöpögő tiszta szűrleményt egy hatalmas edénybe gyűjtötték, és már ivásra kész is volt. A múzeum gyűjteményében megtalálható olyan műtárgy, amit a dunai hajókon használtak a 20. század közepéig, hogy ne kelljen mindig tiszta vízért kikötni. Aztán az 1950-es évektől a Duna olyan szennyezetté vált a fokozott ipari tevékenységek hatására és a környezetvédelmi szabályozás hiánya miatt, hogy már nem lehetett ezzel a módszerrel hasznosítani.”
Annak idején a háztartásokba a vízhordók szállították el a folyó vizét. Először gyalogosan puttonyokban, majd ha jól ment az üzlet, akkor szamaras kordén, vagy lovas kocsin látták el a 2-3 fős csapatok a kerületekre osztott várost. „Donau Wasser!”˗ hirdették az értékes szállítmányukat, hisz a beszélt nyelv még a német volt. Az árát pedig a folyótól megtett távolság, illetve az emeletes bérházakkal beépülő városban a megtett szintek száma határozta meg.
A Duna vize akkor szorult ki a háztartásokból, amikor elkezdődött a vezetékes víz kiépítése, azaz a közművesítés. Horváth István azzal indokolta a fejlesztés beindulását, hogy a nyugat-európai nagyvárosok már előttünk jártak, tehát volt kész minta, ráadásul az itthoni higiéniai viszonyok megkövetelték a városi vezetéstől a továbblépést. A 19. század második felében sorra törtek ki tífusz- és kolerajárványok, amelynek oka elsősorban a szennyvízcsatorna hiánya volt így szennyeződött a felszíni fúrt kutak vize.
Horváth István arra a fontos geológiai részletre is felhívta figyelmemet, hogy már az ősvízrajzi időkben a Duna északnyugati-délkeleti irányban folyt keresztül a Pannon síkságon, és tette itt le messziről hozott hordalékát. Kavicsos medre és öntésterülete adta a kitűnő lehetőséget, hogy a folyó menti településéken Dévénytől Mohácsig ugyanazon módszerrel jussanak ivóvízhez.
A közüzemi vízvezetés megszervezésének történetébe Várszegi Csaba, a Magyar Víziközmű Szövetség (MaVíz) műszaki tanácsadója vezetett be, ő ismertetett meg a parti szűrés folyamatával, amelynek során a felszíni vizet a kavicsos, homokos meder megszűri. „Készítünk egy áramlási mechanizmust azzal, hogy a meder mentén vezetett többágú csövet lejjebb vezetjük, mint ahol Duna szintje van. Az ebbe összegyűlt értékes és kristálytiszta parti szűrleményt végül a kutakból kiszivattyúzzuk. Ezt már csak biztonsági klórozással kell kezelni.”- magyarázta a szakértő.
Az első ideiglenes kutat 1868-ban építették meg a Flottillen platzon, ez a mai Országház északnyugati szárnya helyén helyezkedett el. Az itteni kút volt a gyűjtőhelye a Duna mentén a Margit híd és a Parlament közötti szakaszon lévő lyukas csövekbe beszivárgó szűrt víznek. Az aknából szivattyúval emelték át a vizet, ahhoz a vezetékhez, ami aztán eljuttatta Kőbányáig. Itt egy újabb csoda épült, mégpedig az ország akkor legnagyobb víztároló medencéje, 22 000 köbméteren. Olaszországból érkeztek hozták a téglaégetés mesterei. Várszegi Csaba az építményt egy templomhoz hasonlította, ugyanis a nagy terület áthidalását boltívek sokaságával oldották meg. A víz temploma ma is áll, és a Fővárosi Vízművek nyílt napjain látogatható. Végül elkészült egy komplett vízmű, amelynek legfőbb elemei a víznyerő hely, a távvezeték és a medence.
A Kossuth téri lelőhelyet a Parlament építésekor lebontották, kicsit odébb helyezték, ám az egyre növekvő főváros közmű vízellátását továbbra is meg kellett oldani. 1893-ban elkezdődött a káposztásmegyeri vízmű építése. Wein János, a vízművek első igazgatójának, koncepcióját valósították meg, miszerint ha északról dél felé folyatják le a kitermelt vizet, segít a gravitáció, illetve szorgalmazta a természetes parti szűrést a mesterségessel szemben.
Következő lépésként 1907-re elkészült a Gellért-hegyi medence. A tározó 3 generációval rendelkezik: a legöregebb a Gellért fürdővel szemben épült meg, de már nem használható omladozó állapota miatt. A második generációs a hegy gyomrában helyezkedik el, mert így akarták megóvni a világháborús bombázástól. A harmadik pedig már egy óriási, 80 000 köbméteres, hogy kielégítse a mai főváros igényeit. Ez a hely a Hegyalja úttól felfelé a Sánc és Orom utcával szegélyezett rész, felszíne egy zöld terület. Érdekesség, hogy a medence alakja zongora alakú, ennek köszönhetően tudják benne a vizet úgy áramoltatni, hogy sehol ne álljon meg benne, és ne romoljon a minősége. Az utóbbi két medencét a hegyet átfúró alagút köti össze.
A víztározók azért szükségesek, hogy kiegyenlítsék a város lakóinak ingadozó vízfogyasztását. A víz kitermelése úgy gazdaságos, ha folyamatosan történik, nem tud alkalmazkodni a használók napszak szerint változó igényeihez. E célt szolgálják a víztornyok is, valamint a nyomáskülönbség megteremtéséért is felelnek. A Fővárosi Vízművek 1905-ben már 13 400 házat látott el vízzel.
Buda egy ideig különböző forrásokból oldotta meg vízigényét, aztán 1881-ben megépült a budaújlaki gépház, amely ma is üzemel. Ennek feladata volt feljuttatni a vizet a hegyekbe. Az ivóvíz ellátásában fontos szerepet játszanak a Dunán átívelő hidak, mert vízvezetékek is áthaladnak rajtuk, a folyó alatt pedig alagutak mennek, amelyek vizet hoznak-visznek. A világháborús pusztítások nagyban megnehezítették a városrészek ellátását. Annak ellenére, hogy a hidakat felrobbantották, nem maradtak hosszabb időre a kerületek víz nélkül.
A növekvő város vízigényét először a Szentendre-szigeten kiépült, majd a Csepeli-szigeten is kialakított kutak segítették, ugyanúgy a parti szűrés módszerét alkalmazták. Az utóbbi üzemben oldott mangán és vas rontott a víz minőségén, melyet a kavicságy nem tudott kiszűrni, ezért itt vízkezelő is épült.
A második világháború után Budapest mérete rohamosan nőtt, mert számos környéki települést hozzácsatoltak, ezeket is el kellett látni vízzel. Az eredeti kis vízműveket leépítették, és bekapcsolták a fővárosi rendszerbe. Ráadásul 1959-től elindult a panelépítkezés, ahol az összkomfortos lakásokban élők még több vizet fogyasztottak, a legtöbbet az öblítéses WC-ékkel. A 70-es években előfordultak olyan telek, amikor az ipari felhasználásban vízkorlátozást kellett alkalmazni. (A történelem során volt már hasonlóra példa: az első világháború alatt a háztulajdonosoknak kötelező volt éjfél és reggel hat között elzárni a vizet.) A vezetékek kiépítése lassan haladt, nem tudták tartani a tempót a megugró fogyasztási igényekkel. A probléma orvoslására találta ki a városi vezetés a felszíni ivóvíz-termelést, amely a Duna vizének közvetlen szivattyúzását, tisztítását jelentette. A módszer nagyon drága, ám másfél-két év alatt elkészülhetett az egész üzem. A víz minősége gyenge volt, nem is szerette a lakosság, viszont így megoldódott a vízhiány problémája a rendszerváltásig. A 90-es években az állam által addig alacsonyan tartott vízárakat meg kellett emelni, és ez radikálisan visszanyomta a lakossági vízfogyasztást, az ipari működés is visszaesett. Mostanra a lehetőségünkre álló vízkapacitás 40 százalékát használjuk fel, így nincs szükség már a felszíni vízkitermelésre sem, mutatta be a jelenlegi helyzetet Várszegi Csaba.
Sokak fejében ott motoszkálhat a kérdés, vajon napjainkban mennyire szennyezett a városi lakosságot 150 éve ellátó Duna vize mikroműanyaggal és egyéb mikroszennyezőkkel, mint gyógyszer-, és talajtrágya-maradványok? A folyó szerencsére még kevés mikroplasztikot tartalmaz, és az is parti szűréssel kiszűrhető válaszolta meg felvetésemet Várszegi Csaba. A második típusú szennyezők kérdése már összetettebb, rendkívül drága tisztító berendezésekkel távolíthatóak el a vízből, erre a beruházásra még csak Svájc szánta rá magát. A vízügyi szakértő a magyar helyzetről is beszámolt: „Mai műszaki álláspont szerint a parti szűrés kiszűri a mikroszennyezőket. Igazi bizonyíték az lenne, ha minden vízmű laboratóriuma rendelkezne olyan műszerrel, ami ki tudná mutatni a gyógyszermaradványokat. De a szennyezőanyag rendkívül kis mérete miatt ez olyan drága eszköz lenne, amit nem tudnak a szolgáltatók beszerezni. Mindenki bízik az Országos Közegészségügyi Intézet rendszeres ellenőrzéseiben, a hatóság még nem mutatott ki ilyen szennyeződéseket.” A fővárosi háztartások csapvize bátran ajánlható tehát mindenkinek, mert kevés olyan ország akad a világon, ahol elmondhatjuk, hogy a fővárosa kiváló minőségű ivóvízzel rendelkezik.
Írta: Ádám Eszter