Egy hajdan virágzó, kedves ukrajnai város
Az utazási célpontok között ritkán szerepel Ukrajna, bár közel van. Ha valaki mégis ezt a szomszédos országot választja, általában Kárpátokba, Kijevbe, Lvivbe vagy esetleg Harkovba utazik. Zaporizzsjába senki.
Hiába Ukrajna hatodik legnagyobb települése (közel négyszer annyian laknak itt, mint a második legnépesebb magyar városban, Debrecenben), itt egyszerűen nincsenek turisták. Én most mégis arról fogok mesélni, hogy miért éreztem kifejezetten jól magam Ukrajna eme csendes nagyvárosában.
Egy percig sem bántam a látogatást, pedig a feltételek valóban nem kedveznek a zaporizzsjai idegenforgalomnak. Nem jelent elég vonzerőt, hogy itt gyártották 1958-tól 1994-ig a KGST országok egyik jól ismert autóját, a Zaporozsecet. Az sem teszi izgalmassá a helyet, hogy itt található Európa egyik legnagyobb vízerőműve, a DnyeproGESZ, amely lenyűgöző látványt nyújt, amint elterül a széles, és sajnos évről évre szennyezettebb Dnyeper folyón. 
A hivatalos turistalátványosságok sem túlságosan csalogatók. A gyár és a vízerőmű mellett egy több száz éves, féltve őrzött (de az utóbbi években elpusztult) tölgyfa csonka törzse és fekete ágai várják a látogatókat. Olyan „kincsek” rejtőznek még itt, mint az Україна (Ukrajna) bevásárlóközpont, egy autómúzeum vagy a hatsávos Szobornyi – korábbi nevén Lenin – sugárút, mely hosszú kilométereken keresztül nyílegyenesen szeli át a várost. A budapesti Üllői út játékutca ehhez képest. Ha e cikk elolvasása után valaki mégis ide utazik, érdemes az utca nevét megjegyezni, ugyanis a városban nem sok kávézó, bár, étterem vagy áruház található, ezek azonban szinte kivétel nélkül e sugárút mentén helyezkednek el.
Magyarként amúgy öröm beülni egy ilyen itteni kávézóba, sörözőbe. Mindig irigyeltem azokat a nyugat-európai turistákat, akiknek Magyarország kifejezetten olcsónak számít. Végre hasonló érzésben lehetett részem nekem is, hiszen 100 forintos kávékat ittam és 200 forintért rendeltem egy korsó sört. Ez önmagában persze még nem lenne elég ahhoz, hogy megérje Zaporizzsjába jönni. Én sem jöttem volna, ha nem élnének itt a párom nagyszülei, és e kis írás sem született volna meg.
Ugyan tényleg nincs itt semmi különleges látnivaló, mégis talán pont ettől érdekes ez a város. Az európai nagyvárosokat olykor már-már megfullasztó turistatömegek teljes hiánya egészen abszurd egy 750 000 lakosú településen. Akármerre megy az ember, csak helyiekkel találkozik. Jelenlétem nagy feltűnést keltett. Nálam talán csak azokra a Közel-Keletről és Afrikából érkező néhány diákra néztek furcsábban, akik a város meglepően színvonalas orvosi egyetemén tanulnak.
A helyi kultúra is kellemes meglepetéseket tartogat számunkra. Az emberek másképp viszonyulnak egymáshoz, mint Magyarországon. Nem arra gondolok, hogy kedvesek, mert nem azok, de figyelmesek. Az éjszakai vonaton közös hálófülkében utazva, vagy a menetrend nélkül működő helyi marshrutkákra (kisbuszokra) feltüremkedve azonban érezhető egyfajta bajtársiasság. Amikor a hátul ülő a pénzét előre küldve vesz jegyet, és a többiek a jegyet a visszajáróval együtt hátraadogatják. Amikor a velünk egy vasúti fülkében alvó ismeretlen ébreszt minket azzal, hogy kész a fekete tea. Vagy amikor a nagypapa ismerőse visz ki minket kocsival a 40 percre található vasútállomásra, és cserébe elfogad 3-4 kiló mézédes szőlőfürtöt.
Aki annak idején járt még a Szovjetunióban, talán átérzi, hogy mire gondolok. Az emberek között mintha nem lenne olyan vastag fal és mintha az individuális értékek sem lennének annyira hangsúlyosak, mint a „nyugati” országokban. Ez nem jó, vagy rossz, egyszerűen csak más. És olykor kifejezetten üdítő.
Ezek a dolgok azonban az itteniek számára magától értetődőek, és vajmi kevés örömöt szereznek. Az embereken érezhető egyfajta gondterheltség. A város gazdasági helyzete igen siralmas. A Szovjetunió idején dübörgő gyárak mára bezártak. A munkanélküliség még a hivatalos adatok szerint is meghaladja a 10 százalékot. Főleg gyerekekkel és idősekkel találkozni az utcákon, a középkorúak többsége Kijevbe vagy külföldre ment dolgozni. A lakosság száma folyamatosan csökken, az utak és az épületek elhanyagoltak. Egy szűk gazdag réteg jól érzi magát a sugárút mentén és a külvárosi villákban, a helyiek többsége azonban magyar viszonyokhoz képest lehangoló negyedekben éli életét.
Mi magyarok élen járunk a panaszkodásban, az ukránok azonban még minket is kenterbe vernek ezen a téren. Természetesen ők is a nyugati világ, anyagilag jobb életére vágynak. De valóban az a jobb?
Írta és fényképezte: Kocsány Kornél
A véltnél is nagyobb a szakkarai nekropolisz
A kutatók újabb négy sírt tártak fel a világhírű lelőhelyen.
Lehet, hogy mégsem királyok nyughelye Sutton Hoo
Egy új tanulmány alapján Bizáncért harcoló britanniai katonákat temethettek el a világhírű lelőhelyen.
Pompás vagyont találtak egy templom szobrába rejtve
A többszáz pénzérméből álló leletegyüttes elképesztően magas értéket képvisel.
Elveszett, 1500 éves kolostort találtak
A lelőhelyen egy gyönyörű, bizánci kori mozaikot is felfedeztek.
Ókori orvos sírjára bukkantak
A jelek alapján a férfi komoly tekintély volt II. Pepi fáraó uralkodásának idején.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
