A gonosz anatómiája 2. rész – A múlt árnyainak legendás birodalmai

A gonosz történelme szinte egyidős az emberiség fejlődéstörténetével, így ebben a részben a történelmi hátteret tekintjük át, röviden.

Az első részben igyekeztem a gonosz vizsgálatának pszichológiai, pszichiátriai és irodalmi vetületével foglalkozni, helyenként bepillantást engedve az agy anatómiai működésébe, most a történeti aspektus kerül előtérbe. Úgyis mondhatnám, tudatunkra ébredésünk hajnalától foglakoztat bennünket a gonosz és a jó örökös csatája, ez a háború talán jóval a mi megjelenésünk előtt kezdődött, s ki tudja, talán az emberiség eltűnése után is folytatódik. Egy biztos, ez a különös balansz vezeti mindennapi lépteinket utunkon, olykor a kocsmába, olykor a pszichológushoz, de van, hogy a dobogóra vagy szerelmünk karjaiba. Mi a helyes és mi a helytelen? Ki a jó és ki a rossz? Hol a hős és hol a gonosz?
William Shakespeare ekképp foglalja össze belső vívódásainkat népszerű drámájában, a Rómeó és Júliában:
„Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a jó és a rossz.
És hol a rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad – tort ül a Halál.”
A rossz mindenképp összefüggésben áll a halállal, s a gonosz ennek szándékos előidézőjeként jelenik meg történeteinkben, az ártani akarás szándékával. Láttuk már ijesztő bohócként, teliholdra üvöltő vérfarkasként, halhatatlanságra kárhoztatott, vérszívó vámpírként, a túlvilágról visszajáró, rosszakaró kísértetként, vagy épp patás, szarvas, faun szerű félember képében. Eleinte a korabeli képzőművészetek, később a filmvilág hozzászoktatott minket a csúf torz külsőhöz a gonosz esetében, míg a jóság szép, vonzó megjelenéssel párosult automatikusan. Ha kicsit belegondolunk ezen jelenség hipotetikus értékébe, rögtön egy paradoxonba botlunk. Szerintem pont a gonoszságot kéne elfedni külcsínnyel, hisz a jóság önmagában is érték, nem igényel körítést. A gonoszság elcsúfítja a külsőt? A belső sötétség kívül is látszik? De vajon hol kezdődött mindez? Volt valaha egy első gonosz, egy gonoszok atyja? Egy ijesztő, megátalkodott szörnyeteg, akihez minden datálódik?
Madách Imre Az ember tragédiájában Luciferre osztja az első gonosz szerepét, aki miután feleselt az Úrral, majd megkapta osztályrészét ezt az ígéretet teszi:
„… egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”

De térjünk vissza az irodalomból az emberiség történetébe: már az ősember is szerette elmesélni a vele történteket. Mivel meglehetősen hiányosak voltak verbális kapacitásai, így vizuális eszközökhöz folyamodott s megszületett a képírás, az emberiség írott történelmének kezdete. A 20. század elején bukkantak rá Spanyolországban Sabtillana de Mar közelében az Altamira-barlangra. A barlang falain a jégkorszakból származó bekarcolt és kiszínezett állatrajzok, bölények, vaddisznók, vadlovak , valamint egyéb különös teremtmények ábrázolásait láthatjuk. Bár valaha létezett élőlényeket feltételezünk a rajzokon, mégis nem egy esetben furcsa, ijesztő képeket látunk. A legújabb kutatások szerint a legrégebbi, 44 ezer éves barlangrajz Celebesz szigetén található.
Az írás megjelenését Kr.e.3500 környékére az ókor időszámításának kezdetérre datáljuk.
Sa naqba imuru, avagy „Aki a mélységet látta…” a sumer címe Gilgames király történetének, mely nemcsak az írásos emlékezetünk kezdete, de egyúttal a Kelet legnagyobb ókori – mitológiai eposza is. Akkád, hettita, hurri nyelven is rögzült az istenekhez hasonló hérosz, Gilgames mítosza, aki, ahogy a műből kiderül kétharmad részben Isten és csak egyharmad részben ember, bár nem egyértelműen pozitív figura, sőt, nagyon sokszor inkább negatív, anatagonista karakter.

benne – élő, a sötétség útját járva, melyről nincsen visszatérés…
A sötétség háza felé, melynek vakond féle népe,
Régen elszokott a fénytől. Földet és agyagot esznek,
Lenn a fény-nem-járta mélyben, ember-nem-járta sötétben,
Dideregve, a halottak. Tollruha, mint a madáré,
Fedezi el talpig őket. Por lepi be a kilincset, por lepi az ajtó zárát…” (Részlet az Istár eposzból, Istár alvilági alászállásának mítoszából)
Piramisok, múmiák, fáraók… Ezen szavak hallatán kinek ne jutna eszébe az ókor talán legemblematikusabb kultúrája, a titokzatos Egyiptom. Beszéljünk akár gyógyításról, spiritualizmusról, vallásról, történelemről, misztikumokról, tudományokról, művészetekről, előbb vagy utóbb szóba kerül ez a páratlan Nílus menti civilizáció, melynek bizonyos rejtélyei a mai napig megoldatlanok.
A gonosz, az alvilág és az Istenek kérdése ugyanakkor jóval komplexebb vizsgálatot igényel, de talán az Ozirisz-mítoszon keresztül sok mindent megértünk Egyiptom kezdeteiről. A legenda szerint Egyiptom első uralkodóját, Oziriszt – aki apjától Geb földistentől és Nagyapjától Sutól – akit Atum a világ teremtője hozott létre – megölte a saját testvére, Széth. A gyilkosság okáról több feljegyzés is született, több fajta válasszal. Van olyan írás, mi szerint Ozirisz megalázta Széthtet, belerúgott és ő ezért bosszút állt, de van, ami szerint Ozirisz együtt hált Széth feleségével Nephtisszel, és ezért kellett megbűnhődnie.

„This is Spartaaaa!” – mindenki ismeri a harci kiáltást, ami szinte mára már önálló brand lett. A mondat, ami nemcsak egy emlékezetes történelmi pillanat Frank Milleres (amerikai író, filmrendező) értelmezésének védjegye, hanem szállóige is. A 300 című filmes képregény adaptáció főhőse Leónidasz Agiada, a spártai király időszámításunk előtt 480-ban a Thermopülai-szorosnál háromszáz spártai katonával egyetemben, szembeszáll a több tízezer fős sereget felsorakoztató, perzsa uralkodóval Xerxésszel, ezzel a biztos halált, ugyanakkor a becsületet, erényt, hitet és tisztességet választva a behódolás helyett. A valós történelmi esemény látványorientált bemutatása a görög birodalom egyik legmonumentálisabb hőstettének adózik. A 300 spártai férfi és Leónidasz király a hősiesség szimbólumaivá váltak. Az utókor számára a Leónidaszt alakító Gerald Buttler csataüvöltése beférkőzött a hétköznapokba is és kiválóan alkalmas az ágyas házi pálinka erejének konstatálására, az elromlott fűnyíró lábbal történő újraindításához, vagy épp a hideg vizes medence birtokbavétele előtti erőgyűjtéshez.
A görög birodalom létrejötte kétségtelenül az európai kultúra születésének kezdete és alapja. Építészet, irodalom, színház, történelem, mind Hellász történetében gyökerezik. Homérosz Illiásza és Odüsszeiája éppoly origója a történetmesélésnek, mint Euklidész és Pitagorasz megállapításai a matematikában, de a demokrácia intézménye is a görögök érdeme.
A görög Panteon antropomorfizált, azaz emberi Istenei, az Univerzum erőinek megtestesítői. A görög mitológia világa elképesztően összetett, tele szörnyekkel, intrikákkal, ármánnyal, szerelemmel, árulással, félistenekkel… Nem csoda, hogy a film és az audiovizuális szórakoztató iparhoz a mai napig alapanyagot szolgáltatnak (pl. Aquaman, Herkules, A Villámtolvaj/Percy Jackson és olimposziak, A Titánok harca vagy a méltán népszerűvé vált playstation játék, a God of War).

In Principio Chaos erat vagyis kezdetben csak a végtelen tátongó Űr, a Chaos létezett s a mindenséget betöltötte Nüksz, a fekete szárnyú éj. Egy nap a szél megtermékenyítette Nükszt, amiből gyermek született, Érosz, a szerelem Istene. Érosz volt a legszebb a halhatatlan istenek között, Ő volt a szívek szelídítője, aki uralta a bölcsességet, és az ő akarata vonzotta egymáshoz a mindenség teremtményeit.
Érosz azonban megriadt a magány csendjétől, a féktelen gomolygó káosztól, így megteremtette Gaiat, a dús keblű Földet és Uranoszt a csillagokkal koronázott eget. Gaia és Uranosz szerelmének megszületése, egyúttal a világ megszületése is, mely lakhelye halandónak és hallhatatlannak. Érosz előhívta a Káoszból Ereboszt, a homályt és társul adta Nüksz mellé. Halandó és hallhatatlan békéje érdekében Gaia létrehozta a halhatatlanok lakhelyét, a büszke, magas hegyormokat, Pontoszt, a dühödten zajló tengert és Tartaroszt, a föld félelmetes mélyét. Erebosz és Nüksz frigyéből gyermekek születtek, Aither, a levegő és Héméra, a nappal. Uranosz minden éjjel magához ölelte Gaiát, a légyottból megszülettek a titánok és titániszok, hat fiú: Okeánosz, Koiosz, Hüperion, Kriosz, Iapetosz és a legravaszabb: Kronosz, hét leány: Téthüsz, Rheiá, Themisz, Mnémoszüné, Phiobe, Dioné és Theia. Gaia életet adott három küklopsznak is: Brontésznek, Szteropésznek és Argésznak, akik a föld mélyén, rejtekhelyeiken kovácsolták az Istenek legyőzhetetlen fegyverzetét. Béke és szeretet honolt az Istenek között, egészen addig a napig, míg Gaia újabb három gyermeknek nem adott életet. Három hátborzongató, riasztó szörnyetegnek, Kottosznak, Briareusznek és Güésznek. Mindegyikük vállából száz erős kar meredt elő, nyakukon ötven fej imbolygott. Uranosz rémülete saját gyermekeitől lassan gyűlöletté alakult át, így megfogta Kottoszt, Briareuszt és Güészt, majd örökre száműzte őket Tartaroszba, hogy még a nap fényét se lássák soha. Gaia haragra gerjedt férje iránt és szörnyű gondolata támadt: testének egy darabjából fehér fémet teremtett, és a fémet sarlóvá kovácsoltatta. Ezután magához hívta titán fiait, s elmondta miként kíván bosszút állni apjukon e gyalázatos tettért, de ehhez szüksége van fiai segítségére. A titánok mind meghátráltak, kivéve Kronoszt, ő vállalta a feladatot. Mikor Gaia szerelmesen magához hívta Uranoszt, Kronosz előbújt rejtekéből és megcsonkította atyját, annak nemzőszervét levágta, s a tengerbe dobta. Uranosz földre csöppenő véréből születtek az erinnüszek (latinul: fúriák): Megaira, Tisziphoné és Alektó míg a vízbe hulló nemzőszerv a hullámok egyesülésével, Aphroditénak (latinul: Venus) adott életet. A titánok ezek után felhozták a felszínre börtönbe zárt, torz testvéreiket, akik elvették a hatalmat Uranosztól és attól a perctől fogva, Kronosz lett a mindenség ura.
Kronosz feleségül vette testvérét, a jóságos Rheiát, aki hat gyermeket szült, ők lettek az Olümposz istenei: Hesztia (latinul: Vesta), a házasság és család istennője, Démétér (latinul: Ceres), a termékenység és földművelés istennője, Héra (latinul: Juno) a születés védelmező istennője, Hádész (latinul: Pluto) az alvilág félelmetes Ura, Tartarosz királya, Poszeidon (latinul: Neptunusz) a tengerek és óceánok ura, és végül, de nem utolsó sorban, Zeusz (latinul:Jupiter) a mennydörgés és a villám Istene, az Olümposz későbbi fejedelme. Kronosz étvágya és mohósága oly méretűre duzzadt, hogy miután világra jöttek, lenyelte saját gyermekeit, egyedül Zeuszt nem tudta megenni, mert őt elrejtették előle. Zeusz, miután felcseperedett, kiszabadította testvéreit, legyőzve apját és elfoglalta méltó helyét az Olümposzon, a legfőbb Istenként. Feleségül Hérát választotta, aki az Istenek és az Olümposz királynőjeként szolgálta szerelmét. Zeusz testvérei felosztották egymás közt a birodalmakat, Hádész kapta a mélységet, alatta a sötétséget, Tartarosz.
Az alvilág királynője Perszephoné lett. Ám a sötétségnek szolgálói és segítői is akadtak: Thanatosz, Nüx apa nélkül fogant gyermeke, a testet öltött halál, Hüpnosz, az álom Istenének ikertestvére, a moirák, a sors fonalát szövő és gombolyító istennők: Klothó, Lakheszisz, Atroposz, Sztüx, Okeánosz lánya, a holtak folyója és Kháron a holtak folyójának révésze. Az alvilág kapuját kívülről a Gorgók: Eurüalé, Sztheinó és Medúza őrizték. A gorgók haja helyén kigyók tekeregtek, testüket pikkely borította, arany szárnyaik voltak és hatalmas, éles fogaik. A kaput belülről Kerberosz, avagy Cerberusz , a háromfejű kutya őrizte. Hádész, befogta tüzes, fekete paripáit (Orphnaiosz, Nükteusz, Aithón, Alasztor) felfegyverzett, szekere elé és kezében az engedelmesség ijesztő jogarával, fején a küklopszok készítette sisakban, mellyel láthatatlanná is tudott válni, járta az alvilágot.

Ez időszak alatt, több ezer kilométerre a Földközi-tengertől, létezett egy másik kultúra, mely a hatalmas távolság ellenére nagyon hasonló történetiséggel meséli el a világ keletkezését. És ez nem más, mint Kína. Az ősi kínai mitológia legfőbb, legjelentősebb alakjai az uralkodók, azaz a császárok voltak. Utánuk következtek a főhivatalnokok és az arisztokraták. Az arisztokrata nemzetségek totemisztikus és gaeneologiai, azaz származástani gondolatai éppúgy befolyásolták a kínai mítoszok születését, mint a konfuciánus ideológiák. A legendás alakokat antropomorfizálták, a valóságos személyekből lettek legendák és mitikus példaképek. A Yin törzsek a fecskét, míg a haszia törzsek a kigyót tekintették totemősüknek. Ebből a kígyóból alakulhatott ki később a kínai mondavilág legfontosabb szimbóluma, a sárkány.
Az emberiség kezdete előtt Káosz uralkodott az Univerzumban, akárcsak a korábban leírt kultúrák meggyőződése szerint. A legősibb kínai legenda, a Hun-tun, azaz a Káosz legendája. Nü-va, a félig ember, félig sárkány Istennő teremtette meg az emberiséget, s mindent, mi csak e-világon létezik. Bár vannak írások melyek szerint, ő előtte már itt volt a földön Pan-ku, az első ember, aki oly hatalmasra nőtt, hogy belégzéséből lett a szél és az eső, a kilégzésből a mennydörgés és a villám. Nü-va csak Pan-ku után jelent meg a földön, de ő alkotta meg az embereket, méghozzá földből és agyagból. Huaj-nan-ce szerint más kultúrhéroszok is segítettek neki, mert a Nü-va által teremtett ember még csak egy otromba massza volt, szervek, belsőségek és vonások nélkül.
Pan-ku elválasztotta az eget és a földet, de a haragra gerjedt, gonosz vízszellem, Kung-kung beszakította, amit Nü-va befoltozott. Nü-va hozzáment feleségül saját testvéréhez, a szintén félsárkány Fuh-szihez és a mondák szerint, ők az első pár a földön. Fuh-szi tanította meg az embereket a halászatra, s hagyta örökül a hálókészítés tudományát.
Később megjelenik Huang-ti bölcs és fontos karaktere a taoizmussal még hangsúlyosabbá válik. Neki köszönhetőek az utak, a textília feltalálása, közlekedési eszközök megalkotása. Huang-ti nem más, mint a Sárga császár. A taoista tan számára, Huang-ti sokkal több, mint egy bölcs uralkodó, ő az első halhatatlan, aki a taoizmus védőistene, a taoista tan ősatyja.
Az univerzumot négy totem állat osztotta fel, négy felé. Dél lett a Főnixé, a Sárkány uralja keletet, az Unikornis nyugatot, míg a Teknős az északi égtájat. A kínai kultúrában mindennek van szelleme, eszerint megkülönböztetjük a jó szellemeket, őket shennek nevezzük a gonoszakat pedig guinak. Megannyi arcuk van, olykor fenevadak (például a róka démon a leggonoszabbak egyike), szörnyetegek, másszor elrejtik csúf külsejüket, és megtévesztik a halandókat. Szerepük feljegyzések szerint változik. A ragályok és betegségek, gonosz démonasszonya, a nyugat úrnője Hszi-vang-mu, a taoizmus interpretációjában már a halhatatlanság elixírjének őrzőjeként jelenik meg. A nyugat a kínai mitológiában, a holtak birodalmának képzetével kapcsolódik össze. A holtak birodalmában él Hszi-vang-mu, a legfőbb isten, Sang-ti oltalma alatt, aki egyben a holtak királya is.

Az olmék néven ismert nép körülbelül i.e.4. évezredben rejtélyes módon bukkant fel a mexikói Veracruz tartomány partimocsaras területein. Mezoamerika első kultúrájának tekintett civilizáció, példaként szolgált a későbbi maja birodalom számára is. Az olmex-xicalanca indián nép elsősorban kukorica, bab, manióka, tök és édesburgonyatermesztéssel foglalkozott. Háziasították a kutyát, méhet, még a tapírt is, de vadásztak is, főként jaguárra, majomra, krokodilra. A Mexikói-öbölben virágzó olmék civilizáció, Közép-Amerika legrégebbi népcsoportja. Ők emelték, az első, hatalmas, földből készült lépcsőzetes építésű piramisokat, melyek Közép-Amerika legkorábbi építészeti alkotásai. Valószínűleg vallásos célt szolgáltak, így a Közép-Amerikai vallás alapvető ábrázolásának legkorábbi megjelenése is az Olmék civilizációhoz köthető. Mára már azt is tudjuk, hogy az Olmék kultúra nemcsak a maja, de az inka, azték, tolték, zapoték és teotihuacán civilizáció elődje is. Legfontosabb központjai: La Venta, Tres Zapotes, San Lorenzo Tenochtitlán, Laguna del los cerros és Las Limas voltak.
Ezen időszakban még a Földet óriások lepték el, akik magvakat, bogyókat és gyökereket ettek. Tezcatlipoca elhatározta, hogy uralkodni fog a világ felett és nappá alakul. Testvére, Quetzalcoatl alkalmatlannak tartotta Tezcatlipocát az uralkodásra, ezért letaszította az égről. Tezcatlipoca jaguárrá változott és felfalta a Földet. Ez volt a teremtés első korszaka. A második korszakban Quetzalcoatl teremtette ujjá a világot, megalkotva az embert. De Tezcatlipoca megdöntötte fivére hatalmát, hatalmas szelet támasztott, ami elsöpörte a világot. Ezután Tialoc, az eső Istene próbálkozott a nappá válással és a teremtéssel, őt Quetzalcoatl buktatta meg, ezután Chalchiuhtlicue, a vizek istennője próbálkozott, de ő sem járt sikerrel. Négy teremtésen át buktak el az Istenek, de próbálkozásaik hiábavalónak bizonyultak. Az ötödik teremtés előtt összeültek s megszavazták ki legyen a Nap. Egy jelentételen Istent választottak, de döntésük sikerhez vezetett. Ám újra meg kellett teremteni a világ népességét, és ehhez már nem volt kellő alapanyag, így Quetzalcoatlnek alá kellett szállnia, az alvilágba, a holtak birodalmába, az örök mélységbe, hogy onnan felhozza az előző generációk csontjait. Az alvilág haragos Istene, Miktlántekutli azonban ezt nem nézte jó szemmel és meg akarta ölni Quetzalcoatlt, akinek menekülnie kellett az nagy hatalmú sötét úr, haragja és ereje elől. Quetzalcoatl futás közben megbotlott és a csontok nagy részét összetörte, bár sikerült megmenekülnie. A saját vérével illesztette össze a széttört csontokat és így teremtette meg az embert. Mivel hiányosan tudta csak helyrehozni a károkat, így egyes emberek kisebbek, mások nagyobbak lettek. Quetzuacatl a fővárosban, Tulában uralkodott tovább és az emberek szeretett, közkedvelt Istene volt. Az olmékok és aztékok is a „tollaskígyóként” ábrázolják.

Írta: Megyeri Balázs