Egy vakmerő olasz festőnő a 17. századból
Artemisia Gentileschi festményei merészek, élénkek, gyakran erőszakot ábrázoló jelenetekkel. Tagadhatatlan tehetsége elősegítette, hogy szellemi öröksége, az előítéleteken túllépve, fennmaradhasson.
Artemisia Gentileschi olyan művész volt, aki igazán értette a női mivolta állította akadályokat. Egyszer ezt írta patrónusának, Antonio Ruffo-nak: „Attól tartok, ha megnézi a festményemet, azt fogja gondolni rólam, hogy arrogáns és szemtelen vagyok… Sajnálkozva gondol rám, hisz egy női név kétségeket ébreszt, mindaddig, míg az alkotását meg nem pillantja.”
56 éves korára valami olyasmit sikerült elérnie, amely a 17. századi Itáliában egy nő számára szinte lehetetlen volt: igencsak kiváló és sikeres festőművész lett. Azonban hiába csodálták a tehetségét, ettől még ő maga sérülékeny volt – amint azt Ruffo-hoz írott sorai bizonyítják – főként a neme iránti előítélek miatt. A festőnő életéről a nationalgeographic.com számolt be.
Artemisia Gentileschi Rómában született 1593-ban. Apja, Orazio igencsak elismert festő volt, és miután anyja 1605-ben elhunyt, nem házasodott újra, így a 12 éves Artemisia lett a család matriarchája. Visszahúzódó életet élt, mint korának oly sok ifjú hölgye, s nem engedték csak úgy elhagyni a házat, kivéve, ha templomba ment. Sikerült elkerülnie, hogy zárdába küldjék, ehelyett hosszú órákat töltött apja otthoni műtermében. Akkoriban divat volt, hogy a művészek nőket is oktattak, de csupán azért, hogy a nő jelenléte inspirálja a férfi festőket. Artemisia a veleszületett tehetségét apja mellett apránként tanult mesterséggé változtatta.
Gentileschi még gyermek volt, amikor az olasz művészetbe dinamikus, feltűnő és színpadias barokk stílusával betört Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio. Orazio is nagy csodálója volt e drámai hatású művésznek, akinek a befolyása érezhető mind Orazio, mind a lánya alkotásain. Artemisia 17 éves korában készült „Zsuzsanna és a vének” című, ragyogó festményén egyértelműen felismerhetőek Caravaggio stílusjegyei.
Erőszak és bosszú
Artemisia 1612 körül kezdte el megfesteni a jól ismert bibliai jelenetet, amelyben Judit lefejezi az otthonát fenyegető Holofernészt. A történetben az asszír hadvezér megkívánja az özvegy Juditot, sátrába hívatja, de végül részegen elalszik, és ekkor Judit, saját erénye és embertársai védelmében lefejezi. E téma igen népszerű volt a reneszánsz művészek körében, maga Caravaggio is megfestette. A legtöbb történész azonban úgy véli, Artemisia e festménye személyes okból született.
Amint Orazio hazatért, feljelentést tett egykori barátja ellen, Tassi tárgyalására 1612-ben került sor. A tárgyalás periratai fennmaradtak, köztük Artemisia tanúvallomása is: „Az ágy pereméhez szorított, s a térdét a combjaim közé ékelte, hogy ne tudjam összezárni őket.” A nemi erőszakot követő káoszban Tassi házasságot ígért Artemisianak, s végül ez, a be nem tartott ígéret, lett a per tárgya, nem pedig maga az erőszak.
Maga a per igencsak megalázó volt Artemisia számára, át kellett élnie altesti fizikai vizsgálaton is, és abban a korban zajlott mindez, amikor szentül hittek abban, hogy kínzással kicsalható az igazság utolsó szikrája is valakiből. A festőnő kezét, amelyet a kifinomult ecsetvonásokhoz használt, ujjszorítóba fogták. Kínja közepette ezt kiáltott Tassinak: „Ez hát a jegygyűrű, amit adtál, ezek a megszegett ígéreteid!”. Tassit végül elítélték és száműzték, azonban a kapcsolatai segítségével igen hamar visszatérhetett Rómába.
Gentileschi a tárgyalás után nem sokkal feleségül ment egy firenzei festőhöz, Pierantonio Stiattesihez, akinek a tehetsége messze elmaradt az övétől. Nem világos, hogy Artemisia szerette-e, könnyen lehet, hogy a házasságot sebtében hozták össze azért, hogy eltereljék a figyelmet a per okozta botrányról. A pár Firenzébe költözött, messze maguk mögött hagyva az erőszak emlékeit és Rómát.
Firenzei hírnév
Artemisia tisztes házasságban élt, négy gyereke születik, de csak egy lánya érte meg a felnőttkort, Prudenzia maga is festő lett. Bár Artemisia kolosszális tehetségéhez nem fért kétség, mégis szükség volt a férfi rokonok segítségére. Apja így fogalmazott egy levélben, amelyet Lotaringiai Krisztinának, a toszkán nagyherceg II. Cosimo de’ Medici anyjának írt: „Olyannyira tehetséges, hogy bátran állíthatom, kortársai közt nincs párja. Munkáiban olyan megértésről tesz tanúbizonyságot, amelyet talán művészetünk legnagyobb mesterei sem birtokolnak.”
Gentileschi olyan firenzei kortársakkal barátkozott, mint a csillagász Galilei, vagy a költő, az ifjabb Michelangelo Buonarroti. A nagy Michelangelo unokaöccse, felkérte, hogy a Casa Buonarroti számára készítsen el egy festményt, az Inklináció allegóriája címmel. Artemisia – egyes pletykák szerint önarcképként – olyan élethű női aktként festette meg az iránytűt tartó alakot, hogy később (1684-ben) ruhákat festettek rá. 1616-ban, első nőként a Firenzei Szépművészeti Akadémia tagja lett, s itt hamarosan a modern festészet vezető alakjává vált.
Caravaggio műveinek két fontos stílusjegye inspirálta Gentileschit is: a tenebrizmus, vagyis a sötét háttér árnyalatok használata a világos színekben festett alakok érzelmeinek kiemelésére, illetve az emberalakok természethű ábrázolása. Bár számtalan utánzója és tanítványa akadt Caravaggionak, Gentileschi nem utánozta őt, hanem a saját, jól felismerhető stílusjegyei közé illesztette be a nagynevű mestertől kölcsönzötteket.
Két művén is precízen megmutatkozik a lélektani érzék: az 1620-ban készült Jáhel és Sziszera, amelyben ismét egy bibliai történet elevenedik meg, amint a zsidó Jáhel megöli az ellenséges hadvezér Sziszerát. Ezen túl ismételten megfestette az 1612-13-ban készített Judit és Holofernész történetét, ez az újabb alkotás időben egybeesett Artemisia római látogatásával, a festőnő 1620-ban elutazott ifjúkora és megerőszakolása, megaláztatása városába. A festmény e későbbi változatán tetten érhető művészi fejlődése, talán a legfeltűnőbb változás Holofernész vére. Míg a korábbi alkotáson egyszerű vértócsaként ábrázolta, az újabb képen a vér nagy erővel, vörös sugarakban spriccel Holofernész nyakából.
Független élet
Gentileschi és a férje különváltak, a férj függetlenséget biztosított nejének, ez pedig a maguk korában igencsak különös volt. Artemisia gyakran utazott, sok időt töltött Nápolyban vagy Velencében. 1638-ban az angol I. Károly király meghívására Londonba ment, ahol csatlakozott apjához, Oraziohoz, és ahol Greenwich-ben a Királynő Házának nagyterme mennyezetét díszítette a két festőművész. Miután édesapja a következő esztendőben elhunyt, Artemisia úgy döntött, Londonban marad. Portréfestményei olyan mesterművek voltak, hogy egy kortárs által jegyzett életrajzban apjánál híresebbként említették. Gentileschi valamikor 1640-41 körül tért vissza Itáliába, s Nápolyban élt egészen 1652-es haláláig.
Halálát követően a művészetéről elfeledkeztek, félreértelmezték, vagy épp nem foglalkoztak vele. Judit és Holofernész történetének első, 1612-es festményét sokáig Caravaggio műveként tartották, a Zsuzsanna és a vének festményét az apja munkájának vélték. Csak a 20. század elején nyerte el méltó helyét a művészettörténetben ez a ragyogó és figyelemre méltó barokk művésznő.
Felszínre hoznák az ókori hajóroncsot és értékes rakományát
A hajó egy, az ókorban igen értékesnek számító rézötvözetet szállított.
Képeken az ikonikus Las Vegas-i hotel felrobbantása
A Tropicanát egy ünnepség keretében semmisítették meg.
Dél-koreai írónő kapja idén az irodalmi Nobel-díjat
Han Kang intenzív, a történelmi traumákkal szembenéző és az emberi élet törékenységét feltáró költői prózájáért részesül a díjban.
Kivételes kincsre bukkantak a Somlón
A több ezer éves ékszer már megtekinthető.
Ókori aranymaszkokat sikerült lefoglalni
A csempészeket pont a műkincsek eladása előtt sikerült elkapni.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
