Miért szeretjük megérinteni egymást? – Kis kézfogástörténet

A kézfogás, az ölelés a történelem során a barátság kifejezése volt, üzleti szerződéseket érvényesítettek így, vagy éppen vallási elkötelezettséget mutattak ki e módon. Az érintkezésnek ezzel a formájával azonban nemcsak pozitív érzéseinket fejezhetjük ki, hanem fertőző betegségeket is átadhatunk egymásnak, írta a nationalgeographic.com.

Franciaországban azt javasolták az állampolgároknak, hogy az olyannyira elterjedt arcra adott puszikat a Covid-19, vagyis a koronavírus miatt szüntessék be, az üzleti világban pedig a megkötött üzleteket kézfogás helyett a könyök összeérintésével pecsételjék meg világszerte. Ezek a szokások mára olyan mélyen beivódtak az emberek viselkedésébe, hogy nem is olyan könnyű tőlük megszabadulni.

A kézfogás eredetéről elterjedt, közkedvelt elmélet szerint sok ezer éve, a béke gesztusaként alakult ki. A kézfogással azt bizonyították, hogy nincs fegyver az ember kezében, a megrázásával pedig azt, hogy a ruha ujjában sincs semmi elrejtve. Az ókorban megjelent számtalan síremléken, vázán, vagy olyan kőtömbökön látható, amelyek házasságkötést, istenek egymással folytatott ügyleteit, háborúba induló fiatal harcosokat, illetve az elhunytak túlvilágra érkezését ábrázolja. Az irodalomban az Iliászig és az Odüsszeiáig nyúlik vissza.

A kézfogást a sokszínű, barátságban, romantikus és üzleti kapcsolatokban való alkalmazási módja miatt nehéz értelmezni. „Manapság is népszerű az ábrázolása, talán pont amiatt, mert összetett és nem egyértelmű motívumai vannak” – írta Glenys Davies művészettörténész egy elemzésében, amely a kézfogás klasszikus művészeti ábrázolásáról készült.

Amerikában valószínűleg a 18. századi kvékerek tették népszerűvé a kézfogást, mégpedig azzal, hogy szerintük demokratikusabb, mint a meghajlás, a pukedli, vagy a kalapemelés, így meg tudták vele kerülni a hierarchiát, társadalmi rangot. „A Barátok (a kvékerek teljes neve Barátok Vallásos Társasága) e ragsort jelző gesztusok helyére mindenféle viszonyban, rangban a kézfogást használták, ahogy mi is így tesszük manapság” – írja Michael Zuckerman történész.

Tudományos magyarázata is lehet annak, hogy miért rögzült be ennyire ez a szokás. Egy 2015-ös kutatás során Izraelben lefilmeztek több száz, idegen emberek közt lezajlott kézfogást, és azt vették észre, hogy utána az emberek közel negyede megszagolta a kezét. A kutatók arra gondoltak, hogy ösztönösen valamiféle szagmintát veszünk így embertársunkról, ennek akár információtartalma is lehet, hasonlóan ahhoz, ahogy az állatok is megszaglásszák egymást.

Ugyancsak gazdag történelme van az üdvözlésként használt puszinak, beépült a korai kereszténységbe, vallási szertartásokon használták. Pál apostol rómaiakhoz írott levelében olvasható „Köszöntsétek egymást szent csókkal!” – írta Andy Scott, az „Egy csók vagy kettő: keressük a tökéletes köszöntést” című könyvében. A középkorban a csók a hűséget jelképezte, és a megállapodásokat, mint pl. az ingatlanok átruházása zárták le még csókkal.

Manapság egy gyors puszi az arcra, amit a franciák „la bise” kifejezéssel ismernek, szinte az egész világon elterjedt üdvözlési forma. Maga az elnevezés talán a rómaiaktól eredhet, ők ugyanis a csók számos formáját külön névvel illették, náluk a „basium” kifejezés szolgált az udvarias csók neveként. Párizsban két puszi az arcra a divatos, Provance-ban három, a Loire völgyében négy. Hasonló a helyzet Egyiptomban, ahol szintén bevett szokás a puszi, illetve ilyen még a Fülöp-szigetek vagy Latin-Amerika is.

A 14. században, a pestis idején a puszi addigi divatja eltűnt, s csak mintegy 400 évvel később tért ismét vissza, a francia forradalmat követően. 2009-ben a sertésinfluenza miatti félelemben kis időre felfüggesztették. 2020. február végén a francia egészségügyi miniszter a koronavírus esetszámainak növekedése miatt hívta fel arra a figyelmet, hogy időszerű felhagyni e szokással. „Javasoljuk a fizikai érintkezések csökkentését” – mondta a miniszter – „és ebbe a bise is beletartozik.”

Val Curtis, a londoni Közegészségügyi és Trópusi Betegségek Főiskolája viselkedéskutatója a Ne nézd, ne fogd meg című könyvében azt fejtegeti, hogy a kézfogás és a csók egyik oka lehet pont az is, hogy ezzel jelezzük, megbízunk a másikban annyira, hogy megosztozunk vele a kórokozóin is. Ennek köszönhetően a gyakorlatuk a közegészségügyi állapotoknak megfelelően divatos vagy kerülendő lehet.

1929-ben egy Leila Given nevű ápolónő írt egy tanulmányt az American Journal of Nursing szaklapban (az Amerikai Ápolók Folyóirata), amelyben azt taglalta, hogy az ujjak érintkezése, a kézfogás baktériumok átadásával jár, „a kezek a baktériumátadás eszközei”, és olyan korai tanulmányokat idézett, amelyek bebizonyították a kórokozók kézről-kézre jutását. A kézfogás helyett azt a kínai üdvözlési formát javasolta, amikor az ember a kezével nem a barátja kezét, hanem a saját öklét fogja meg: „így legalább a kórokozóinkat is megtartjuk magunknak.”